Magyar–iráni nukleáris biznisz

A fele talán igaz

  • Nagy Gergely Miklós
  • 2017. május 27.

Külpol

Az Iránnal folytatott nukleáris együttműködés híre váratlanul érte a hazai nyilvánosságot. A hazai atomszakma nem veszi komolyan az iráni szándékokat, mondván, azoknak nincs realitása.

Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes április elején Teheránban járt, és aláírt valamit. Ennyi állítható biztosan, fénykép is készült az eseményről – de hogy ezen kívül pontosan mi is történt, arról pillanatnyilag két – egymást alig fedő – verzió kering: egy magyar és egy iráni.

A magyar nyilvánosság először nem kormányzati közlésből, hanem a teherantimes.com április
5-ei cikkéből értesült arról, hogy Iránnal hamarost hivatalosan is nukleáris együttműködésre lépünk. Ennek részeként – szólt a tudósítás – fejlesztene kisméretű, 25 MW-os erőműveket (ún. small modular reactorokat, továbbiakban SMR) a magyar és az iráni fél, amelyeket afrikai és ázsiai országoknak adnánk el. Az erről szóló dokumentumot április 8-án szignózta Semjén, majd április 9-én szintén a teheráni mehrnews.com számolt be arról, hogy a közös projekthez magyar bankok adnának 26 milliárd forintnyi hitelt. Ez utóbbit az iráni atomenergia-ügy­nökség vezetője (az ország alelnöke), Ali Akbar Szalehi közölte, ahogyan azt is, hogy 100 iráni diák jöhet ösztöndíjjal Magyarországra tanulni.

Nem volt konkrétum

A magyar fél nem verte nagydobra a teheráni alkut. Havasi Bertalan április 9-én általánosságokra szorítkozó közleményt adott ki, amelyben még ez volt a legkonkrétabb elem: az Európai Unió normáinak megfelelő szándéknyilatkozatot írtunk alá „a két ország együttműködéséről a nukleáris energia, elsősorban annak biztonsága területén”. Logikusnak tűnt, hogy a kormány titkolózik az „atomalkuról”, hiszen ez a tájékoztatás aligha tekinthető teljes körűnek – főleg az iráni hírek tükrében. Ezt az olvasatot erősítette az is, hogy a Paks 2-ről megkötött 2014. év eleji megállapodásról az orosz sajtó, illetve a Roszatom honlapja bővebben informált, mint a magyar kormány.

A Narancs először Aszódi Attilánál próbálkozott, ám a Paks 2-ért felelős kormánybiztos környezetéből azt válaszolták, hogy az iráni ügyletbe őket nem vonták be. Kerestük a nukleáris ügyekbe frissen belekóstolt Semjén Zsoltot, hogy megkérdezzük, pontosan mit is írt alá; a munkatársa azonban jelezte, hogy nem Semjén, hanem a Nemzeti Fejlesztési Minisztérium (NFM) válaszolna a kérdésre. A minisztériumból aztán olyan választ kaptunk, ami cáfolta az iráni alelnök közléseit. Az NFM szerint az Irán kezdeményezte szándéknyilatkozatot valóban aláírtuk, ám a „dokumentum konkrét nukleáris fejlesztési projektet nem nevesít, valamint nem tartalmaz hitelkeret biztosításával kapcsolatos semmilyen vállalást. A szándéknyilatkozat (…) jogilag kötelező erővel nem bír, és egyik fél számára sem keletkeztet kötelezettségeket. Bármilyen tényleges – a szándéknyilatkozat mentén kibontakozó – kooperációt kizárólag további speciális megállapodások és szerződések megkötése alapozhat meg”. Továbbá a „dokumentum alapján az együttműködés lehetséges formái elsősorban az információk és nézőpontok cseréje, továbbá projektek, szemináriumok, csúcstalálkozók, képzési kurzusok, csereprogramok szervezése”. Hogy tisztán lássunk, a minisztériumtól elkértük az aláírt szándéknyilatkozatot, azt azonban nem küldték el lapunknak.

És ha igaz?

A minisztérium közlése tehát nyomokban sem tartalmaz olyan konkrétumokat, amelyekről az iráni sajtó vagy Szalehi beszámolt. De tegyük fel, hogy az iráni média mégiscsak a valóságról számolt be: elindítjuk egy új SMR kifejlesztését, sok magyar szakember fejest ugrik a projektbe, és még iráni diákok is jönnek a Műszaki Egyetemre!

Ennek azonban alig van realitása – legalábbis ezt állítják lapunknak elismert hazai szakemberek. A Magyar Nukleáris Társaság alelnöke azt mondja, őket nem kereste senki az együttműködés véleményezésével, előkészítésével kap­csolatban. Amikor Cserháti András informálódott „több potenciálisan érintett hazai intézménynél, néhány mértékadó személytől, tudnak-e valami konkrétumot az ügyről, szinte csak nemleges válaszokat kaptam”. Akár lesz a kisméretű reaktorfejlesztésből valami, akár nem, az ötlet önmagában is ellentmondásos Cserháti szerint: „Nem zárok ki egy ilyen fejlesztést elviekben, mégsem tartom komoly szándéknak. Noha szellemi kapacitás talán lenne hozzá, technológiai szinten már nem egyértelmű a helyzet. Se mi, sem az irániak nem tudunk például nukleáris üzemanyagot előállítani, már csak a nagy reaktoroktól eltérő méret miatt is külön kéne fejleszteni ilyet. De ha megjelenne is a piacon a magyar–iráni »kiserőmű«, akkor sem biztos, hogy tőlünk venné meg egy harmadik fél. Két olyan országtól, amelyeknek nincs szállítói tapasztalata ezen a téren.” Ősz János, a BME docense még szkeptikusabb. Szerinte „bűzlik” ez az ügy, „vajon miért tőlünk venné meg valaki azt, amit a piacról is megvehet? Berendezésgyártással foglalkozó szakmai kompetenciánk nincs, tervezőmérnöki gárdánk nincs. Biztonságtechnikában van versenyképes ismeretünk, másban nukleáris területen nincs. Emiatt nehezen érthető számomra ez az együttműködés”.

Ali Akhbar Szalehi, az ország legfőbb nukleáris döntéshozója 2016 februárjában a Magyar Tudományos Akadémián tartott elő­adást. A Reuters tudósítása szerint itt került elő a kisméretű reaktor ötlete. Iránban egy atomerőmű működik Bushehrben, ezt a Roszatom építette, s 2012-ben kezdte meg működését. További két reaktort építenek még az oroszok Iránban, amiről már született megállapodás. „A három reaktor után, úgy gondoljuk, meg kell vizsgálnunk a kis reaktorokat is. Ez a mi jövőbeli stratégiánk. Időbe telik, de nekiállunk ezeket kifejleszteni” – mondta Szalehi az MTA-n. A kis reaktorok ötlete igencsak meglepte az előadáson jelen lévő magyarokat. Beszéltünk közülük olyannal, aki tavaly a külügyminisztériumtól kapott felkérést arra, hogy véleményezze azt a kétoldalas tervezetet, mely a „diplomáciai sallangokon és általánosságban megfogalmazott együttműködésen túl” magyar szemszögből egyetlen meglepő elemet tartalmazott: a kisméretű reaktor fejlesztésének a tervét. „Ilyenről korábban nem egyeztettünk. Ettől függetlenül nekünk ilyen munkához szükséges tervezői, pláne gyártói kompetenciánk nincs. Világos volt, hogy ezt a részt az irániak erőltetik, nekik fontos valamiért” – mondja forrásunk.

Nem érünk rá

Magyarországon több helyen is vannak nukleáris szakemberek: a BME-n, az Országos Atomenergiai Hivatalban, Pakson és a korábbi KFKI-ban, az MTA Energiatudományi Kutatóközpontban (MTA EK), Csillebércen. Csakhogy egy SMR fejlesztése több száz szakember részvételét igényelné, Magyarországon azonban erre nincs, nem is lesz kapacitás. A magyar nukleáris tudást felhalmozó központok és cégek egyfelől Paks 2 beindítását, engedélyeztetését várják, másfelől már részt vesznek egy nemzetközi együttműködésben, az ún. Allegro-projektben, amelyben rajtunk kívül cseh, szlovák és lengyel kutatók dolgoznak. (Ebben az MTA egysége mellett a BME is jelen van; a cél, hogy Közép-Európában 75 MW-os gázhűtésű gyorsreaktort fejlesszenek ki.) Ezt a Narancsnak Horváth Ákos, az MTA EK vezetője is megerősítette, jelezve, hogy ugyan nem zárkózik el az iráni együttműködéstől, de abban biztos, hogy az elkövetkezendő években Paks 2-nek lesz prioritása. „Tanácsokat szívesen osztunk, de aligha hiszem, hogy a következő 5-6 évben lenne annyi szabad kapacitásunk, hogy az épülő paksi blokkok engedélyezési feladatain, a most üzemelő paksi blokkok aktuális biztonsági felülvizsgálatán, valamint a magunknak kitűzött hosszú távú feladatokon kívül be tudjunk vállalni további kutatás-fejlesztést jelentős kapacitásokkal az irániaknak. Ezt elsősorban az MTA EK nevében mondom, de tartok tőle, hogy a többi magyar cég sem áll jobban.” Más arra hívta fel a figyelmet, hogy Iránban csupán pár éve üzemel atomerőmű, vagyis az ottani szakma mostanában szerzi meg azt az üzemeltetési és biztonsági szaktudást, ami nálunk Paks miatt évtizedek óta megvan, „épp ezért meredek, hogy máris kisméretű reaktort szeretnének építeni. Ennek az együttműködésnek magyar oldalról nincs sok értelme, mi csak tudást adunk bele, valamint egyetemi helyet az iráni ösztöndíjasoknak, bár kétséges, hogy a BME-n van-e ennyi szabad kapacitás. Aligha. Az lenne a logikus, ha Irán fizetne ezért, nekik éri meg ez, nem nekünk”.

Az SMR ötletét (amit amúgy a nukleáris szakmában menekülő útnak is tartanak az elhúzódó és lelassuló nagy erőművi beruházások miatt) az is kétségessé teszi, hogy ez a reaktortípus jelenleg még fejlesztés alatt áll, vagyis ebből nincs működő példány a világon. Az iráni–magyar párosnál nagyobb tapasztalatokkal rendelkező fejlesztők – amerikaiak, britek, franciák – ráadásul rég elmerültek már a témában. „A Guardian legutóbb, tavaly ősszel összefoglalta a világ miniatomerőmű-terveinek, -fejlesztéseinek helyzetét, és arra jutott, hogy 2030-ig várhatóan egyetlen SMR-t sem lehet sorozatgyártásra kész állapotba hozni” – ismertette a hvg.hu. Majd így folytatta: „a Lloyd’s Register brit tanácsadó cég Technológiai radar című éves jelentése ennél is továbbment, azzal összegezve a kérdéskört, hogy bár a technológiai fejlesztés nagy piaci reményekkel indult, az utóbbi években itt is elszálltak a költségek. Így ha a piacon netán megjelennek is az áramtermelésre szánt törpe nukleáris erőművek, azok az előzetes várakozással szemben aligha lesznek jelentős hatással az ágazatra.”

Pörög a kampány

A Külügyi és Külgazdasági Intézet munkatársa másra hívja fel a figyelmet – és lehet, hogy ez a történet megfejtése. Szalai Máté szerint az irániak jelen pillanatban túlzónak tűnő bejelentése nem feltétlenül a véletlen műve, összefügghet a május 19-én esedékes ottani elnökválasztással. „A mérsékelt Hasszan Rohani azzal az ígérettel lett elnök, hogy nyitni fog Nyugatra, és serkenti a gazdasági együttműködéseket. Ez részben sikerült, ám jellemző 2015 óta, hogy ha egy angol vagy francia cég köt megállapodást Iránban, azt Teheránban nagyobb hangerővel kürtölik világgá, mint Nyugaton, ahol politikai okok miatt szerényebben kezelik a hírt. A magyar–iráni nukleáris együttműködés a kampányban is jól tálalható hír volt. Rohani az ilyen bejelentésektől várhatja, hogy győz a keményvonalasabb jelöltek ellen.”

Az elnökválasztási finisben úgy tűnik, Rohani maga mögé tudta állítani a reformpártiakat, ráadásul a népszerű és ismert iráni radikálisabbak közül többen is elindulnak ellene (így például a korábbi elnök Mahmud Ahmadinezsad, vagy Ebrahim Raisi), ami természetesen a jelenlegi elnök esélyeit javítja az újrázásra. Rohani egyik kampánybeszédében arról beszélt, hogy a „nukleáris megállapodás megőrzése az egyik legfontosabb cél az irániak számára”, ennek fényében különösen jól mutat a békés célú együttműködés egy európai uniós országgal. Irán ugyanakkor nemcsak velünk kíván együttműködni, hanem Szlovákiával is, akikkel a koreográfia hasonló volt, mint velünk. Szalehi tavaly Pozsonyba utazva jelezte, ők máris készen állnak közös projektekre, most márciusban pedig a szlovák gazdasági miniszter utazott Teheránba, de ők még csak a kapcsolatfelvételnél tartanak. Decemberben konkrétumoktól mentes nukleáris együttműködési szándéknyilatkozat szü­letett Irán és Csehország között is, lehetséges félként említik még Lengyelországot. Mindez jól hangzik egy olyan országban, amelyet pár éve még tiltott – és az atombombához szükséges – urándúsítás miatt számos nemzetközi szankció sújtott, amelyek jelentősen visszavetették a gazdaságot, általános drágulást okozva az országban. Irán elszigeteltsége 2016-ban enyhült, ekkor lépett érvénybe az atommegállapodás, amelynek értelmében Irán – csökkentve például urándúsító centrifugái számát – visszatérhetett a nemzetközi pénz-, nyersanyag- és árupiacra.

Ezt a helyzetet akarja a magyar kormány minél jobban kihasználni. Orbán Viktor 2015 novemberében járt Teheránban, ahol felvetette több ágazat – mezőgazdaság, energetika, egészségügy – együttműködését. „Az iráni nukleáris programban is szeretnénk részt venni” – hangsúlyozta akkor, de konkrétumokat nem említett. Idén februárban Szijjártó Péter már arról számolt be, hogy 2016-ban jelentős mennyiséget, 140 ezer tonna kőolajat importáltunk Iránból, s a további gazdasági kapcsolatok kialakítását segíti majd az Eximbank 85 millió eurós, azaz 26 milliárd forintos hitelkerete is. Nem tévedés, ez az a korábban említett összeg, amit az irániak a nukleáris programra címkéztek. Az Eximbank érdeklődésünkre tagadta, hogy nukleáris célra bármekkora hitelkeretet biztosítana – viszont részt vesznek 600 Ikarus busz iráni exportálásában, s főként mezőgazdasági projektek (takarmány, növényvédő szer) finanszírozásához „nyújtanak megoldást”, ahogy kisebb orvosi berendezések exportját is segítik.

 

*

A nukleáris együttműködéssel kapcsolatos ellentmondó közléseket lapzártánkig próbáltuk feloldani, ám az iráni atomenergia-ügy­nökségtől nem kaptunk választ. Kerestük Havasi Bertalant is, hogy miért mond mást a magyar és miért mást az iráni fél, ő sem segített. Mindebből következik, hogy a magyar kormány nyilvánosan vagy nem meri, vagy nem akarja cáfolni a vele nem egyeztetett információk kommunikálását Irán részéről. Mindkettő rossz hír – hacsak nem Teheránban mondanak mégis igazat.

Orosz kapcsolat

Iránnak jelenleg Oroszország megkerülhetetlen szövetségese – és ez fordítva is igaz. Együtt támogatják a vegyi fegyvereket bevető Aszad-rezsimet Szíriában, az orosz turisták vízum nélkül utazhatnak Iránba, s az Iszlám Állam elleni bevetésekkor az orosz hadierő egyedüliként használhatott iráni támaszpontokat. Eközben a két ország közötti gazdasági együttműködés fokozatosan nő, s a legkülönbözőbb területekre terjed ki: energetika, vasúti beruházások, katonai és természetesen nukleáris ipar. Utóbbi területen például két év múlva közösen szeretnének fűtőelemeket gyártani kazah alapanyagból. Rohani elnök Semjén teheráni látogatása előtt egy héttel találkozott Moszkvában Putyinnal. A tudósítások szerint a tervezett 20 (!) iráni atomerőműből kilencet az oroszok építenének a békés „nukleáris együttműködés” jegyé­ben. Az általunk megkérdezett szakemberek egyetértettek: logikusnak tűnik, hogy a magyar–iráni SMR-fejlesztésbe – már ha lesz ebből valami – az oroszok valahogy belefolyjanak. Sem iráni, sem magyar illetékesektől nem kaptunk választ arra, hogy az együttműködői kör ebben a projektben bővíthető-e.

CIA, atom, kivégzés

Hogy az iráni „atomvilágnak” milyen perspektívái lehetnek, jól mutatja Shahram Amiri szomorú sorsa. Az iráni nukleáris programot is ismerő atomtudós 2009-ben tűnt el Szaúd-Arábiában, hogy egy év múlva az Egyesült Államokban tűnjön fel. Állítása szerint a CIA rabolta el, hogy információkat szedjenek ki belőle. Amerika ezzel szemben azt mondta, hogy az iráni szakember önként adott nekik hasznos információkat, el is engedték. Miután visszatért Iránban, Amirit fogságba vetették: holttestét tavaly küldték el a családjának. Anyja szerint kötél nyomai látszottak a holttest nyakán, gyanúja szerint fiát felakasztották.

 

Figyelmébe ajánljuk