Magyarország nem tett eleget a második világháborút 1947-ben lezáró párizsi békeszerződés azon passzusának, amelynek értelmében kárpótolni kellett volna az újjáalakult Csehszlovákiából kitelepített magyarokat. A békeszerződés vonatkozó részét a magyar Országgyűlés még abban az évben becikkelyezte. Az egyik pont értelmében a magyar kormány kötelezi magát, hogy azokat a magyar állampolgárokat, akiknek a javait elvették és nem adták vissza, kártalanítani fogja. Ezzel összefüggésben a még Sólyom László vezette AB 1996-ban megállapította: alkotmányellenes helyzet állt elő azáltal, hogy Magyarország nem tett eleget a párizsi békeszerződésben foglaltaknak, ezért a testület felhívta az Országgyűlést, hogy 1997. június 30-ig tegye meg a szükséges intézkedéseket a rendelkezés végrehajtására. Ám sem 1997 közepéig, sem azóta nem történt semmi.
Az elmúlt hetekben az ingatag szlovák belpolitikai helyzetben a Fico-kormány újra elővette az ún. Beneš-dekrétumokat. Edvard Beneš csehszlovák elnök 1945-ben összesen 143 rendeletet adott ki az új csehszlovák állam stabilizálása érdekében, és ezekben egyebek mellett kimondta az ország területén élő németek és magyarok kollektív bűnösségét. A két nemzeti kisebbséggel szembeni bánásmód nem volt összeegyeztethető az emberi jogokkal, ellentétben állt a nemzetközi joggal, diszkriminatív volt, és sértette a tulajdon szabadságának elvét. Ennek ellenére e dekrétumok máig érvényben vannak, ami annak idején a német CSU fellépése miatt, ha meg nem is akadályozta, de bonyolította a két utódállam, Csehország és Szlovákia európai uniós csatlakozását. A jelenleg legnépszerűbb szlovák párt, a liberális Progresszív Szlovákia 2025 végén felvetette, hogy a dekrétumok nemzetiségekre vonatkozó részei tarthatatlanok. Ezt Pozsonyban és több szlovák nagyvárosban tüntetés követte, minderre válaszként a populista-nacionalista Fico-kormány törvénybe foglaltatta, hogy aki a dekrétumokat bírálja, az akár féléves szabadságvesztéssel is sújtható (lásd erről a múlt heti Tehetetlenül, vállat rángatva című szerkesztőségi állásfoglalásunkat).
Szerelvények Szobon
2010 őszén egy a Felvidékről Békés megyébe telepített jómódú család történetén keresztül mutattuk be, mit jelentettek a mindennapokban a Beneš-dekrétumok, illetve hogyan zajlott a világháború utáni magyar–szlovák lakosságcsere (lásd: Türelmes, de nem halhatatlan, Magyar Narancs, 2010. október 14.). Az írás megjelenésekor a közvetlenül érintett asszony 73 éves volt.
Levelek, hivatalos feljegyzések, kérvények tucatjait küldte el részben jogi képviselőjén keresztül a magyar politikai élet szinte minden rendű és rangú képviselőjének. Egy részüktől érkezett válasz, másoktól nem. Akik reagáltak, azok a megértésükről biztosították, és türelmet kértek tőle. Ez a türelem sokáig tartott, de az emberi élet véges. Az idős asszony 2025 áprilisában, 88 éves korában meghalt. (Az elhunyt asszony fiának kérésére ezúttal nem nevezzük meg a családot – B. T.)
Alig tízéves volt, amikor 1947. november 20-án Léváról elindult az a szerelvény, amely a Felvidékről kitelepített magyarok egy csoportját Magyarországra hozta. A családnak Nagyfajkürtön és Bajkán volt nagy családi háza és gazdasága a hozzá tartozó földekkel és tisztes ingó vagyonnal, utóbbi tíz vagonba fért bele. Vonatuk a szobi vasútállomáson szembetalálkozott a magyarországi szlovákok egyik Csehszlovákiába – a magyarok helyére érkező – önként kitelepülő csoportját szállító szerelvénnyel. A gyors beszélgetés során kiderült, az ellentétes oldalon utazó négy család ingó vagyona befért egyetlen vagonba. Ez a véletlenszerű találkozás amúgy tipikus volt abból a szempontból, hogy jól mutatta a vagyoni különbséget a Felvidékről erőszakkal kitelepített magyarok és a Csehszlovákiába önként távozó magyarországi szlovákok között, ami általánosságban is megvolt.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
