Foglyul ejtett könyvek

Jekatyerina Genieva, az orosz restitúciós bizottság tagja
szerző
Szõnyei Tamás
publikálva
1999/13. (04. 01.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Az orosz restitúciós törvény értelmében annak, aki vissza szeretné kapni a második világháború nyomán a Szovjetunióba került mûkincseit, még az idén hivatalosan be kell nyújtania ez irányú kérelmét, értelemszerûen Magyarországnak is. Jekatyerina Genievával, aki az orosz állami restitúciós bizottságban viselt tagsága mellett civilben a moszkvai Összorosz Idegen Nyelvû Könyvtár igazgatója és a Soros Alapítvány támogatásával mûködõ oroszországi Nyílt Társadalom Intézet elnöke, a Sárospataki Kálvinista Kollégium köteteinek sorsáról beszélgettünk. Ezek - merthogy felekezeti tulajdonként a privát gyûjteményektõl eltérõ elbírálás alá esnek Oroszországban - könnyû esetnek számíthatnának. Elvileg.

MaNcs: A restitúciós bizottság tagjaként ismerte meg a sárospataki könyvek történetét?

Jekatyerina Genieva: Nem. Az idegen nyelvû könyvtár ötmilliós állományába meglehetõsen sok kötet került Németországból, Belgiumból, Franciaországból, Magyarországról, Hollandiából és máshonnan. A könyvtár igazgatójaként szereztem tudomást arról, hogy a sárospataki gyûjtemény Oroszországban van. Talán tudja, elég sokáig azt hitték, elveszett - legalábbis nyilvánosan ez jelent meg róla. Meglehetõsen sajátos története van az azonosításának. Tudomásom szerint elsõ hivatalos magyarországi látogatása elõtt tanácsolták Jelcin elnöknek, hozzon valami ajándékot. Meg is tette. Amikor Budapesten kicsomagolták a moszkvai múzeumi restaurációs mûhelyekben összeszedett képeket, a magyar közönség ámulatára a híres sárospataki gyûjtemény néhány darabja is elõkerült. Így kezdõdött az egész nyomozás, mely aztán elvezetett annak a ténynek a megismeréséhez, hogy e gyûjtemény egyes részeit - könyveket és képeket - a Volga menti Nyizsnij Novgorodba, az egykori Gorkijba szállították, ahol Szaharov akadémikus is élt számûzetése idején. Amikor kezdtek terjedni minderrõl a hírek, az általam vezetett könyvtár néhány munkatársát fölkérték, segítsenek meggyõzni az ottani könyvtárosokat, engedjenek be más hivatásos könyvtárosokat a raktárjaikba, hogy legalább láthassák ezeket a könyveket fizikai valóságukban, mert Magyarország akkori oroszországi nagykövetének ez nem sikerült. Nanofszky György végül inkognitóban utazott oda, tolmácsként mutatták be. Tudja, a legnagyobb problémák egyike az eltorzult mentalitás. Nanofszky úr nagyon optimista volt. Velem ellentétben biztos volt benne, nem fog soká tartani a könyvek és képek Magyarországra történõ visszakerülésének folyamata, maga mögött tudta Jelcin elnök hivatalának áldását is. Emlékszem, azt mondtam neki, nagykövet úr, sok szerencsét kívánok önnek... Sajnos nekem lett igazam.

MaNcs: Hogyan zajlott ez az inkognitós látogatás?

JG: Három-négy évvel ezelõtt történt. Amennyire én tudom, legalábbis nekem így mesélte, beengedték a gyûjteményrõl folytatott tárgyalásokra és a raktárba, ahol ezeket a nagyon értékes köteteket tárolták, és képeket is mutattak neki a múzeumban.

MaNcs: Hogyan készült a sárospataki könyvkollekció katalógusa?

JG: A teljes lista és katalógus közös erõfeszítés eredménye. Csak így lehet bármit is tenni a restitúció érdekében. Magyarországról érkezett szakértõk és az én könyvtáram ritkaságosztályának szakértõi készítették, természetesen a Nyizsnij Novgorod-i könyvtárosok közremûködésével.

MaNcs: A Nyizsnij Novgorod-i könyvtár is az ön által vezetett intézményhez tartozik?

JG: Nem, a Nyizsnij Novgorod-i Regionális Tudományos Könyvtár tõlünk teljesen független intézmény, de mindkettõnk felettes szerve a kulturális minisztérium.

MaNcs: Kinek a tulajdonába tartozik a sárospataki gyûjtemény a jelenlegi orosz törvények szerint?

JG: A duma által másfél éve elfogadott törvény értelmében mindennek, ami az országban van, ott is kell maradnia.

MaNcs: Ez az a törvény, amelyet Jelcin elnök nem akart aláírni, ugye?

JG: De végül aláírta.

MaNcs: Aztán alkotmánybíróság elé került. Az milyen határozatot hozott?

JG: Az alkotmánybíróság megpróbált kitérni a téma elõl. A törvényt elfogadták... Ha némi habozást érez a hangomban, annak az az oka, hogy jóllehet véleményem szerint ez nagyon rossz, sõt veszélyes törvény, mégis azt gondolom... hogy is mondjam... szóval rendkívül fontos, hogy megváltozzon az emberek mentalitása, ahogy ezt a dolgot megközelítik. A szovjet és orosz embereknek több mint ötven éven át annyi lehetetlenséget mondtak ezekrõl a könyvekrõl és más mûkincsekrõl. Összesen mintegy másfél millió könyvet hoztak Oroszországba, ennek kevesebb mint a fele azonosítható ma, a többi eltûnt. Én a kezdet kezdetén kapcsolódtam be a restitúciós folyamatba. A háború után születtem. Ez nem az én háborúm volt. Számomra ez leginkább morális kérdés. Etikai kérdés, nem csupán jogi. Ha egy honfitársam nekem el tudná magyarázni, hogy az egész világ egyik legnagyobb kincsét, a Gutenberg Bibliát - amibõl legalább kettõt hoztak el Németországból - miért nem mutatták be soha a nagyközönségnek, akkor elfogadnám, hogy amit a szovjetek tettek az elszállított gyûjteményekkel, az teljesen helyénvaló volt. Azt mondják, Európa kirablása mindenfelé megtörtént. Igen ám, de például a British Museumban õrzött Elgin-márványokat (az athéni Parthenonról származó szobrokat Elgin grófja, Thomas Bruce szerezte meg jogilag vitatható körülmények között az 1800-as évek legelején - a szerk.), melyek szintén restitúciós vita tárgyát képezik, azonnal kiállították, a sárospataki könyveket vagy aGutenberg Bibliát viszont azóta is fogságban tartják. Nekünk, könyvtárosoknak az a dolgunk, hogy hozzáférhetõvé tegyük az információkat. Ezért tettük fel az internetre a sárospataki gyûjteményt. Nem a kötetek teljes szövegét, az rettenetesen költséges lett volna, bár ezen is gondolkozunk, hanem a leírásukat. 1992-ben mindenki bolondnak tartott, hogy egyáltalán beszélni kezdtem errõl az akkoriban - nemcsak Oroszországban, hanem Németországban is - abszolút tabuként kezelt témáról. Amikor Bonnban azt javasoltam, csináljunk valamit, publikáljunk egy közös katalógust, nemet mondtak. Foglalkozni sem akartak a témával. Azóta viszont kiállították Schliemann kincseit (1996-ban a moszkvai Puskin Múzeumban mutatták be a háború során Németországból a Szovjetunióba vitt trójai aranyakat, melyeket Heinrich Schliemann német régész 1873-ban tárt fel - a szerk.), német-orosz, holland-orosz katalógusokat publikáltunk, ma pedig itt beszélgetünk valamirõl, ami a virtuális valóságban létezik, és maga az internetcímét kérdezi. Ez nagy gyõzelem.

MaNcs: Egy februári hír szerint Kulisov, az orosz kulturális minisztérium restitúciós osztályának vezetõje megbotránkozott azon, hogy a moszkvai magyar nagykövet átadta a Magyarországról elhurcolt kincsek katalógusát.

JG: Min volt felháborodva?

MaNcs: Azon, hogy Magyarország átadott egy listát.

JG: Errõl nem hallottam, de el tudom képzelni. Ismerem Kulisovot, ismerem a restitúciós osztályt, ismerem a kulturális minisztérium mai hozzáállását... de mi a kérdése?

MaNcs: Az, hogy ha ez a hír igaz, akkor változott egyáltalán valami Moszkvában a háború során eltulajdonított javak visszajuttatásáról szóló decemberi washingtoni konferencia után, ahol Oroszország minden beszámoló szerint együttmûködõ arcát mutatta?

JG: A kérdésére adandó válaszomból kiderül, milyen motivációk vezettek engem arra, hogy kivegyem a részem a restitúciós munkából. Vannak hivatalos játékosok ebben a játszmában. És vannak benne emberek, akik szintén hivatalosan vesznek benne részt, de magyar, német, holland, lengyel stb. kollégáikkal együtt tudnak is tenni konkrét dolgokat. Azokkal az intézményekkel érdemes együttmûködni, amelyek hajlandók az együttmûködésre. Mert mielõtt tenni szeretnénk valamit bizonyos gyûjteményekkel, nagyon fontos, hogy tudjuk, mi hol van, kihez tartozik, mi a jogi helyzete. A lényeg az információhoz való hozzáférés. És ez megoldható. Még akkor is, ha van, akit ez felháborít. Van nekem egy restitúciós történetem. Az intézmény, amelyet vezetek, a kulturális minisztérium teljes áldásával visszajuttatta Hollandiának a Rosenthaler-könyvgyûjteményt, amelyet elõször a németek, azután a szovjetek vittek el. És nem dõlt össze a világ. Ha a mi életünkben nem adnák vissza a sárospataki gyûjteményt Sárospataknak, ami nagyon szomorú lenne, a mi feladatunk akkor is az, hogy hozzáférést biztosítsunk ehhez az információhoz annak érdekében, hogy megmentsük a kincset érõ könyveket, amelyek sokkal szélesebb kör tulajdonát képezik, mint Magyarország vagy Oroszország.

MaNcs: A washingtoni konferencián abban is megállapodtak az országok, hogy könnyebb hozzáférést biztosítanak az archívumaikhoz. Történt ez ügyben valami Oroszországban?

JG: Jobb a helyzet, mint azelõtt, de a mi levéltárainkban óriási technikai fejlesztésre lenne szükség. Ennek az elõsegítése a Nyílt Társadalom Intézet egyik missziója, ezzel kapcsolatban is jártam most itt, Budapesten.

MaNcs: A sárospataki könyvtárról mindig azt lehetett hallani, könnyebb eset a visszaszolgáltatása, mint az egykor magántulajdonban volt festményeké, mert egyházi tulajdon.

JG: A kérdés csak az, ki vállalja a felelõsséget.

MaNcs: Hogy aláírja a visszaadásukról szóló papírt?

JG: Igen. A restitúció sajnos nem kulturális kérdés, hanem színtiszta politika. Az én hazámban a restitúció témája kártya a politikai játszmában. Az elnökválasztási kampányokban. Nagyon jó kártya a nacionalisták és a kommunisták kezében. Olyan könnyû azt mondani, hogy íme, valakik ismét el akarják rabolni Oroszország kincseit, ami persze tiszta nonszensz. Nemet mondani a legkönnyebb dolog a világon. De az teszi egy picikét jobb hellyé a világot, ha nem mondunk nemet. Nem kötelezõ egybõl igent mondani, de legalább annyit illik, hogy nézzük meg együtt, létezik-e kivezetõ út ebbõl a helyzetbõl. Mert mindig létezik.

MaNcs: Lát olyan politikust, aki hajlandó elviselni, hogy Oroszország ellenségének nevezzék, csak mert szeretné megváltoztatni a törvényt, megoldani a restitúció problémáját?

JG: Sajnos nem mondhatom, hogy sok ilyet látok, pedig természetesen nagyra értékelném a fellépésüket. Ezek a kulturális kérdések sajnos nem tartoznak a politikusok prioritásai közé. A restitúció pedig rendkívül bonyolult jogi és nemzetközi problémahalmaz. De ahogy egy gyerekdalban is áll, valakinek meg kell tennie az elsõ lépést.

MaNcs: Kis országoknak jobb vagy rosszabb esélye van visszakapni a tulajdonukat, mint a nagyoknak?

JG: Kétlem, hogy az ország mérete lényeges lenne. Inkább a ráfordított energia számít. Természetesen nagyon sok múlik a törvényeken és az embereken. Csak remélni tudom, hogy a különbözõ országokban lassanként megvalósulhat a nyílt társadalom víziója.

MaNcs: Folyik jelenleg tárgyalás a sárospataki könyvtárról a két ország restitúciós bizottságai között?

JG: Tudomásom szerint nem nagyon. Ezért is olyan fontos a Soros Alapítvány tevékenysége. Nem is csupán a pénz miatt, amibõl kifejlõdhetnek dolgok, hanem mert segít összehozni azokat a tisztességes szándékú embereket, akik megpróbálnak valami értelmeset tenni az egész probléma megoldása érdekében. Higgye el, nagyon nehéz volt elkezdeni a munkát Nyizsnij Novgorodban. De két éve, az alapítvány tízéves fennállásának évfordulóján, amikor Soros úr is eljött Nyizsnij Novgorodba, ki volt állítva az egész festmény- és köngyvgyûjtemény, és be lett jelentve, hogy készül a katalógus - ez nem sok, de nem is kevés. Ha azt kérdi, hogyan lehetne még jobban elõmozdítani ezt a dolgot, azt mondanám, elõsorban azzal, hogy rá kellene irányítani a közvélemény figyelmét. Lesz egy levéltári konferencia májusban vagy júniusban Budapesten, küldünk embereket, hogy beszéljenek a sárospataki gyûjteményrõl.

MaNcs: Mit gondol, mi történne, ha a magyar kormány részletes lista alapján, hivatalosan visszakérné a sárospataki könyvtárat? Visszakapnánk-e, és ha igen, mikor?

JG: Oroszország válasza, attól tartok, nemleges lenne.

MaNcs: Miért?

JG: Csak. Ha az én hozzáállásomról kérdezne, a válasz az lenne, hogy adjuk vissza. Ha a jelenlegi kormány hozzáállásáról kérdez, a válasz - bár ne lenne igazam - nemleges lenne. Mert senki nem vállalná ezt a felelõsséget. Ez egy átmeneti kormány, amely azt sem tudja, vele mi lesz. Ha rajtam állna, természetesen valami olyasmit tennék, mint a grúzok: Sevardnadze visszaadott könyveket Németországnak. Ha a német könyvkollekciókat megfelelõ körülmények között tárolnák nálunk, talán más lenne a hozzáállásom, ha azonban az embernek rettenetesen szüksége van valamire, de nem tudja gondját viselni, akkor jobb, ha az olyan helyen van, ahol meg tudják óvni. Meg lehetne egyezni a magyar kormánnyal is a sárospataki könyvekrõl: oké, legyenek tietek az eredetiek, miénk a másolatok. Végül is az információról van szó - bár tudom, ez politikai kérdés. Azt tanácsolnám a magyar félnek, próbáljon fantáziadús és innovatív közös projekteket kezdeményezni Oroszországgal, mert ezek egy napon pozitív döntésre ösztökélik majd a kormányt. Szerintem a kooperáció a lényeg, lépésrõl lépésre kell haladni. Ez talán túl homályosan hangzik, de az idealista dolgok mindig homályosak.

Szõnyei Tamás

A Sárospataki Kálvinista Könyvtár Szovjetunióba került gyûjteményének internetcíme: http://www.libfl.ru/eng/Saros/

szerző
Szõnyei Tamás
publikálva
1999/13. (04. 01.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-Magyarország

még több Kis-Magyarország...

best of Narancs

Vélemény

még több Vélemény...