Romániában nem zuhannak ki a szekrényből politikai csontvázak. Nem is bírnának, hiszen a politikai élet szereplői aktív közéleti haláluk után is jelen vannak, figyelmeztető jelként, zsarolási tételként vagy csak főúri passzióból. A román politika két leghírhedtebb élőhalottja két tábornok, Victor Athanasie Stanculescu és Mihai Chitac, hősi nevükhöz a temesvári vérengzések és a Ceausescu házaspár kivégzése kötődik.
Életútjuk egyszerre egyedi, bizarr és tipikus. Stanculescu egy évvel Sztálin halála előtt végzett a katonai főiskolán (azelőtt építőmunkásként dolgozott), és 1968-ra gyakorlatilag mindent elért, amit a korabeli nemzetvédelmi minisztérium kötelékében el lehetett. A hadsereg logisztikai és gazdasági szakértője volt, majd a 80-as években a Ceausescu házaspár bizalmasaként, félelmetes
szürke eminenciásaként
működött. Chitac lassabban járta végig a katonai ranglétrát, a tisztképző elvégzése után tudományos karrierbe kezdett, vegyi fegyverekkel foglalkozott, doktori címet szerzett, a rendszerváltás előtt pedig a bukaresti hadtest főparancsnoki posztját töltötte be. (Vegyi vonzalmait nyilván nagyra értékelte a "szintén vegyész" Elena Ceausescu is.) 'k voltak a rendszer erős alapemberei - olyannyira, hogy amikor 1989 végén Temesváron elkezdődtek a zavargások, Ceausescu Stanculescut küldte a Bánságba rendet tenni. A főtitkár nagy bajban volt, de számított hadügyi miniszterhelyettesére. A háttérember megbízhatóbbnak tűnt, mint maga a miniszter - Ceausescu eme megérzésének helyességét Vasile Milea december 22-i öngyilkossága igazolta.
Stanculescu nem csupán Temesváron bírt könyörtelenül úrrá lenni a helyzeten (tevékenységének mérlege: 72 halott és 253 sebesült), de a megfelelő pillanatban - azaz 1989. december 22-én 13 óra 30 perckor - magától a főtitkártól átvette a hadsereg irányítását is. Ha azt kutatjuk, hogy személy szerint ki döntötte meg a Ceausescu-rendszert, akkor bizony ezt a másodhegedűsi szerepből a jó pillanatban előlépő tábornokot kell megneveznünk. Avval együtt, hogy nyilván nem egyes-egyedül magánosította a hadsereget - tábornoktársa segítségével élt 1989 decemberének utolsó napjaiban, aki rögtön a hadsereg átállása után, december 28-án belügyminiszteri megbízást kapott.
Az új rendszer ősködéből is ez a két ember, Stanculescu és Chitac bukkan fel először. Becses nevükhöz köthető az első rendszerváltó kormány létrejötte, ők segítették hatalomra kerülni (és ott megmaradni) Iliescut és embereit. És Stanculescu volt az is, aki egykori főnökeit, a Ceausescu házaspárt eltakarította az útból. Az új végrehajtó hatalom, a Nemzeti Megmentési Front tagjaként ő szervezte és irányította a házaspár gyorsított perét és kivégzését. A YouTube-on ma is látható felvételek tanúsága szerint fegyelmezetten végigülte a kétórás tragikomikus pert; még a szeme sem rebbent, amikor Ceausescu puccsal vádolta. A sors fintora, hogy a zsarnok elleni fő "vádpont" a temesvári tömeggyilkosság elrendelése volt.
Stanculescu és Chitac szerepe, ténykedése ma is éles viták kereszttüzében áll Romániában. Egyesek szerint érdemeik elévülhetetlenek - nekik köszönhető a (viszonylag) békés rendszerváltás. A kilencvenes évek elején - az 1990. márciusi események meg a többi társadalmi engedetlenségi mozgalmak idején - minduntalan felmerült a hadsereg fellépésének a lehetősége. A fegyveres erőkkel való burkolt vagy nyílt fenyegetés a korabeli politikai elit számára mindennapi fegyelmező eszköz volt, hisz az emberek okkal féltek a securitatétól, a belügyminisztériumtól, a hadseregtől; volt bőven alkalmuk (mondjuk Temesváron) megismerhetni az erőszakszervezetek ténykedését. Iliescu többször hivatkozott arra, hogy a román hadsereg időzített bomba, és társadalmi együttműködés (értsd: engedelmesség) kell ahhoz, hogy e bomba ne robbanjon fel, ne legyen polgárháború, és ne jöjjön vissza a gyűlölt diktatúra. És ezt a fenyegető erőt épp Stanculescu és Chitac volt képes féken tartani.
A tábornokoktól irtózók viszont nem felejtették el, hogy a temesvári forradalom idején ez a két ember volt felelős
a gyilkosságokért, a tűzparancsért
Személyesen irányították a katonák fellépését és a halottak eltüntetését is. S nem pusztán a temesvári gyilkosságokért vagy a Ceausescu-per szabálytalanságaiért tehetők felelőssé. Az is az ő számlájukra írható, hogy az 1989 utáni első kormányok képtelenek voltak a valódi rendszerváltásra, és a rá következő években nem történt más, mint egy jól kozmetikázott félkatonai rendszer kiépítése. A "rendszerváltó" politikai elit, az első kormányok miniszterei, szakértői első-, másod- és harmadvonala a régi rendszer hadseregének kötelékéből vagy érdekköréből verbuválódott, és e hadsereg védelmét élvezte. A 90-es években minden civil mozgalom és rendszerváltó politikai kezdeményezés félgőzzel működött (ideértve a romániai magyar politikai kísérleteket is), mert az emberek sakkban tarthatók voltak a fegyveres erőkkel. Ne menjetek az utcára, ne tüntessetek! - szólt a hivatalos tanács és intés. Hisz ki tudja, hogyan reagál majd a hadsereg?
Ennek az érdesen bársonyos, véresen békés forradalomnak a legnagyobb hőse és legádázabb ellensége volt a két főtiszt. Ahogy a magyar '56-nak a lyukas zászló, úgy jelképe a román forradalomnak a jelszó: "a hadsereg velünk van". De ez a "velünk" lévő hadsereg nem volt más, mint a lefejezhetetlen, hamvából is újjáéledő hatalom. Maga a tovább élő régi rendszer.
Stanculescuból és Chitacból különös ikon lett: az úgynevezett posztkommunista kormányok óvták őket mint legitimitásuk letéteményeseit, azok pedig, akik különállásukat, valódi rendszerváltó identitásukat igyekeztek bizonyítani, újra és újra máglyára küldték az aggastyán korba lépő tábornokokat. Először 1999-ben ítélték el őket tömeggyilkosság vádjával, de a végzést akkor - ügyészi közbenjárásra - semmissé nyilvánították.
Most, a választások közeledtével újra időszerűvé vált a "múlt árnyaival" való leszámolás, és ismét letartóztatták a vérfürdő irányítóit. Az eljárást most is kétségek övezik. A román sajtó hazai Dreyfus-perként aposztrofálja az ítélethozatalt, újra és újra azt feszegeti, ki is az igazi gyilkos. De - így vagy úgy - a mai román politikusok jelentős része kapcsolatban állt valamikor Stanculescuékkal. Ha tetszik, ők viselték azt a köpönyeget, amiből a mai elit előlépett. Stanculescu felesége 2003. december 21-én lett öngyilkos - napra pontosan tizennégy évvel a máig tisztázatlan, forradalminak nevezett események után. Búcsúlevelében így írt: "Ma már mind hősök. Mit tettek volna, ha nincs Stanculescu? Irigység, gyűlölet és ízléstelenség. Elég volt! Legyetek átkozottak!"
Egy biztos: a hősök nem azok, akiknek látszanak, az ítélet pedig ma már senkinek nem hoz sem megnyugvást, sem elégtételt. Az újkori román demokrácia most már végleg kissé maszatos marad. Nem egyetlenként a térségben.
