Magyar Narancs: Az elmúlt években gyakran idézték azt a kijelentését, miszerint az olcsó olaj korszaka véget ért. Mit jelent ez a közeljövőre nézve?
Fatih Birol: Már évek óta hangoztatom, és a piaci történések is megerősítették, hogy nem sokáig örülhetünk az olcsó olajnak. A válság miatt 20 dollár körül járt a hordónkénti ára, most 85. Amikor a globális gazdaság helyreáll, ennél magasabb árakat is látni fogunk. (Az interjú után tartott sajtótájékoztatón Birol arról beszélt, hogy 2015-re a hordónkénti olajár meghaladhatja a 100 dollárt - B. S. K.) Ez persze nem lesz jó hatással a gazdaságra - hátráltathatja a kilábalást, rontja a kereskedelmi mérlegeket, és növelheti a költségvetési hiányt. Még ha lesznek is visszaesések, az uralkodó trend mindenképpen az árak globális növekedése lesz.
MN: Elképzelhető, hogy akár vissza is zuhanjunk a válságba?
FB: Erre válaszolni spekuláció lenne. De a magas olajár nagy nehézségeket okozhat az olajimportőr országoknak, főleg azoknak, amelyeknek nagy a költségvetési hiányuk. A magas olajárak a 2008-as válságban sem voltak teljességgel ártatlanok, még ha nem is ez okozta a legnagyobb problémát. 2008-ban szinte egész évben 90 dollár körül jártak, ami sok olajvásárlónak csökkentette a vásárlóerejét, és növelte a kereskedelmi hiányt. Ebből arra következtethetünk, hogy a világ nyugati fele nem fog egykönynyen kikászálódni a válságból.
MN: Magyarország számára mik lehetnek a következmények?
FB: Kemény idők várhatnak rá, mivel azon országok közé tartozik, amelyek rengeteg olajat és gázt importálnak hosszú távú gázvásárlási szerződésekkel. E szerződésekben a gáz ára az olajéhoz van kötve, ezért duplán sújtja az országot a drága olaj. Nem úgy azokat az országokat, amelyek a piacon keresztül szerzik be a gázt. A cseppfolyósított földgáz miatt, amelyet tankerekben szállítanak a kikötőkbe Katarból vagy Algériából, a földgáz világpiaci ára alacsony, és valószínűleg továbbra is az marad.
MN: Magyarország az energiabiztonsága miatt a Nabucco és a Déli Áramlat gázvezetékekben is érdekelt. Mit gondol, ezek a projektek megvalósulhatnak a jövőben?
FB: A Kaszpi-térségben rengeteg olaj van. Becsléseink szerint a régió gáztermelése a következő 25 évben akár 300 milliárd köbmétert is kitehet, ami olyan, mintha három új Norvégia törne be a piacra. Ennek a gáznak a jelentős része Türkmenisztánból jönne, de Kazahsztánban is jelentős kitermelésre van lehetőség. A gáz tehát ott van, és Európa hozzá szeretne férni, hogy diverzifikálja a gázkészleteit. Számításaink szerint a Nabucco lenne a leggazdaságosabb opció az összes vizsgált útvonal közül. De ez nem jelenti azt, hogy ennek a megvalósulása a legvalószínűbb is: a gazdaságosság mellett más faktorok is meghatározzák, honnan kapja Európa a jövőben a gázt. Húsz éve vitatkozunk arról Európában, hogy mit is kellene választanunk, Kína ezzel szemben három és fél éve tárgyalni kezdett Türkmenisztánnal egy csővezetékről - ma ez a vezeték már gázt szállít Kínába.
MN: Európa miért ennyire lassú?
FB: Ha bemegyünk egy étterembe, ahol sok az üres asztal, és nem vagyunk nagyon éhesek, akkor vacillálni kezdünk, hova lenne a legjobb ülni. Ezt teszi Európa: végiggondolja az összes lehetséges megoldást. Kína ezzel szemben éhes, és egyenesen a konyhába rohan, hogy kiszolgálja magát. Európa demokratikus berendezkedése sem mindig segít abban, hogy gyors és hatékony döntések szülessenek.
MN: A globális felmelegedés körüli vitával új erőre kapott az atomipar is. Mennyire látja járható útnak az atomenergiát?
FB: A nukleáris energia a kevés lehetséges opciók egyike olcsó energia biztosítására a szén-dioxid-kibocsátás növelése nélkül. Ha a szívünkön viseljük a klímaváltozást, akkor el kell ismernünk az atom fontosságát. A baj az vele, hogy bár a működtetése olcsó, a kezdeti beruházások költségei nagyon magasak; egy erőmű beindítása úgy hatmilliárd dollár. Ezért nem túl valószínű, hogy hirtelen sok ország fordulna az atomenergia felé. Ma világszerte úgy 60 atomerőmű épül, a fele Kínában, sok Indiában és Oroszországban. Európában viszont kevés, mivel a liberalizált piacokon nehéz előteremteni rá a pénzt. Kína szabályozott piacain elég, ha az állam úgy dönt, hogy épít egy erőművet, és már indul is a projekt. Örülnék neki, ha a jövőben az OECD-országokban is nőne az atomerőművek száma. De itt még nem tartunk.
MN: Nyugat-európai országokban alkalmanként százezrek vonulnak utcára, hogy tüntessenek az atomenergia ellen. Ön nem tart a nukleáris energia veszélyeitől?
FB: Sokan tiltakoznak az atomenergia ellen, és a csernobili katasztrófa azt mutatja, hogy vannak kockázatai - de már több mint ötven éve használjuk ezt a technikát, és be kell látnunk, hogy jóval kisebb a balesetek aránya, mint más technológiák esetében. Az atomenergia támogatandó, mint ahogy támogatandók a szigorú szabályok is, amelyek előírják, hogyan kell működtetni az erőműveket, és miképpen kerülhetők el a veszélyek.
MN: Az ENSZ december elején, Cancúnban tartja idei klímakonferenciáját. Milyen eredményeket vár tőle?
FB: Azt szeretném látni, hogy az országok valós célokat tűznek ki maguk elé a szén-dioxid-kibocsátás csökkentése érdekében. De nem szabad elfelejtenünk, hogy ma a kibocsátás feléért az Egyesült Államok és Kína felel, a másik felén pedig 140 ország osztozik. Nagyon fontos, hogy ez a két ország lépjen az ügy érdekében. Amit a többi ország csinál, az nem képes megváltoztatni a mai trendeket. De, hogy őszinte legyek, nem sok reményt fűzök hozzá, hogy jó irányba mennek majd a dolgok. Nem valószínű, hogy megállapodás fog születni.
MN: Idén nyáron ön jelentette be, hogy hivatalosan is Kína lett a világ legnagyobb energiafogyasztója. A klímaváltozás mennyire érdekelheti az ország vezetőit?
FB: Három évvel ezelőtt azt jósoltam, hogy Kína lesz a világ legnagyobb szén-dioxid-kibocsátója, és tényleg azzá vált. De Kínának mások a prioritásai, mint Európának. Európában a klímaváltozás fontos kérdés, Kínában főleg a gazdasági fejlődés érdekli az embereket. Ezzel pedig együtt jár a szenynyező anyagok kibocsátásának növelése is. Ma az európai országok fele azt mondja, hogy elég 20 százalékkal csökkenteni a szén-dioxid-kibocsátást, másik fele szerint 30-cal kellene. Hosszú filozófiai, politikai és gazdasági vita folyik erről évek óta, miközben a 20 és a 30 százalék közti különbség nem több Kína kétheti szén-dioxid-kibocsátásánál. Szóval bármit is tesz az unió, az fontos lehet a morál szempontjából, példát mutathat vele, de a környezetre gyakorolt globális hatását nézve a konkrét haszna elenyésző. Ahhoz, hogy gátat szabhassunk a klímaváltozásnak, nagy változásoknak kell történniük mind Kína, mind az Egyesült Államok energetikai irányelveiben. Kína tett ugyan kisebb-nagyobb erőfeszítéseket a megújuló energiák terén, és az Egyesült Államok is foglalkozik a tiszta energiatechnológiákkal, de mindketten messze vannak attól, hogy elinduljanak a fenntartható fejlődés irányába.
MN: Az idei World Energy Outlook című kiadványuk szerint 2035-ben a felhasznált olaj 60 százalékának olyan lelőhelyekről kellene érkeznie, amelyeket ma még fel sem fedeztek. Mennyi az esélye annak, hogy 25 év múlva ki lesznek elégítve ezek az igények?
FB: Ez óriási kihívás. Nemcsak azért, mert a mennyiség hatalmas, hanem azért is, mert az olajmezők nagy része olyan országokban van, ahol a befektetések nem áramolhatnak szabadon. Olyan országok lesznek dominánsak, mint Szaúd-Arábia, Irán, Irak, Kuvait vagy az Egyesült Arab Emirátusok. Több olaj rejtőzik ezeken a területeken, mint amennyiről most tudunk - de ezeket a lelőhelyeket még fel is kellene kutatni. Nagy a bizonytalanság, hogy ez az olaj vajon a piacokra fog-e kerülni. Az idei értékelésünkben megírtuk, hogy a nyersolaj-kitermelés már 2006-ban elérte a csúcspontját, és az olajtermelés ezért egyre nehezebb és drágább lesz a jövőben. Mivel minden szállítóeszközünk - az autók, a teherautók, a hajók, a repülők - olajtermékekre épül, a kormányoknak össze kell fogniuk annak érdekében, hogy idővel az olajalapú közlekedési rendszerről áttérhessünk az elektromos energiára épülőre. Még ha nem is fogunk egyhamar teljesen lemondani az olajról, le tudjuk lassítani a fogyasztást. El kell hagynunk az olajat, mielőtt az olaj hagy el minket.
