Milyen formákban jelenik meg ma a kontinensen a zsidógyűlölet, hogyan lehet fellépni a gyűlöletbeszéd ellen, és hogyan válik propagandaeszközzé a világháló - erről vitatkoztak az Antiszemitizmus a jelenkori Európában címmel a Közép-európai Egyetemen nemrég rendezett konferencia résztvevői. Az előítélet-kutatással, illetve az antiszemitizmus és a kollektív erőszak elméletével foglalkozó német szociológust arról kérdeztük, mennyire elterjedt az újraegyesült Németországban az antiszemitizmus.
*
Werner Bergmann: Az újraegyesítés után, főleg a keleti országrészben, erőszakhullám indult el a bevándorlók és a menekültek ellen, és ezzel egy időben kezdett szerveződni a szélsőjobboldali mozgalom. A rasszizmusnak, ha nem is az elejétől fogva, velejárója az antiszemitizmus. Felerősödött a zsidóellenesség, míg korábban évi háromszáz antiszemitának nevezhető bűncselekmény volt az országban, ez a szám most ezerhatszázra emelkedett. Ugyanakkor az egész társadalom beállítottságát tekintve nem rosszabbodott a helyzet. Az NDK-ban az állami ideológia antifasiszta, jobboldalellenes volt, ezért még a szabad választások idején sem volt könnyű dolguk a szélsőséges pártoknak. Persze a későbbi frusztráció sok fiatalt a szélsőjobboldal felé terelt, az NPD (Nationaldemokratische Partei Deutschlands, a neonáci Német Nemzeti Demokrata Párt) például két keleti tartomány parlamentjébe is bekerült, miközben nyugaton alig képesek meghaladni az egy százalékot. A keletiek úgy érzik, másodosztályú lakosok lettek a saját hazájukban; bűnbakká ezért a bevándorlókat tették, akik úgymond kitúrják őket mindenhonnan. Az antiszemitizmust viszont csak később "tanulják meg". Amikor a neonáci tömörülésekhez fordulnak a megoldásért, elkerülhetetlenül elsajátítják ezek ideológiai alapvetését, a zsidógyűlöletet.
MN: Németországban a szélsőjobb mintha nem tudná, kit utáljon: amikor egyes csoportok a bevándorló muszlimok ellen tüntettek, a többiek elhatárolódtak tőlük, mondván, a törökellenesség csak a cionisták malmára hajtja a vizet. Hiszen a muszlimok is utálják a zsidókat, ezért szövetségeseknek kell őket tekinteni.
WB: Valóban, az egyik oldal azt állítja, hogy a palesztinok és a németek ugyanúgy szenvednek a zsidók igája alatt, és együtt kéne harcolniuk a közös ellenség ellen. De ez kizárólag ideológiai szinten működik. A szélsőségesek konkrét esetekben csak török vagy arab fiatalokon élhetik ki a haragjukat, a zsidók ugyanis jóformán láthatatlanok. Kétszázezren élnek az országban, és legtöbbször nem lehet őket megkülönböztetni a németektől. Éppen ezért nagyon ritka, hogy zsidó embereket támadnának meg - inkább temetőket rongálnak, vagy horogkeresztet festenek a zsinagógára. Már ha megtehetik, a zsidó intézmények ugyanis állandó őrizet alatt állnak. A szélsőjobboldaliak valójában egyszerre utálják a törököket és a zsidókat, ami persze nem mindig egyszerű, de ezzel a "problémával" már Hitlernek is szembe kellett néznie, amikor az árja ideáltól igencsak messze álló arabokkal akart szövetkezni az angolok ellen. Vannak, akik azzal próbálják feloldani az ellentmondást, hogy a bevándorlás valójában annak a zsidó összeesküvésnek a része, amivel tönkre akarják tenni a német népet. Elvégre a zsidók a világon mindenütt a liberális bevándorlási politikát támogatják - azért, hogy az öszszes többi faj elveszítse a tisztaságát, miközben ők továbbra is csak egymás közt házasodnak. Ugyanakkor konkrét haszonnal inkább csak a bevándorlók elleni fellépés kecsegtet: abban bíznak, ha felveszik velük a harcot, akkor a törökök vagy más idegenek nem orozzák el a munkahelyüket, nem dézsmálják a segélyeket.
MN: Nem is szervezkednek a zsidók ellen?
WB: Voltak próbálkozások. Az NPD egyes tagjai tárgyalásokat folytattak és közös gyűléseket rendeztek a Hizb at Tahrir, egy azóta betiltott német iszlamista szövetség vezetőivel, de konkrét lépésekben nem tudtak megállapodni, ezért a zsidóellenesség továbbra is megmaradt az ideológia szintjén. Jóformán a holokauszt tagadása az egyetlen olyan pont, amelyben egyetértenek: a németeket ugyanis ez felmenti a kollektív bűntudat alól, míg a muszlimok szemében a holokauszt nemléte megszüntetné az Izrael állam mellett felhozható indokokat. Ezen a ponton tudnak egymásra hivatkozni, át tudják venni a másik érveit.
MN: Mi különbözteti meg az antiszemitizmust és a xenofóbiát?
WB: Alapvető strukturális különbségek vannak. Ha a bevándorlókat nézzük, ott konkurenciaharc folyik az őshonos többség és az újonnan érkezettek között. Ez a versengés megvan a keresztény-zsidó ellentétben is, de az antiszemitizmus ennél tovább megy, és egyfajta világmagyarázattá válik. Egy világnézeti modellt például nem lehet arra építeni, hogy a lengyelek katolikusok, és elveszik a németek munkahelyeit. A zsidókat viszont az antiszemiták a világ minden táján jelen lévő veszélynek tekintik, akik hiába német állampolgárok, mégis inkább a többi zsidóval fújnak egy követ. A zsidó ráadásul világuralomra törekszik, és mindenhol, ahol megvetette a lábát, kizsákmányolja a többségi nemzeteket. A liberalizmus vagy a marxizmus, ezek a zsidó találmányok mind azt tekintik céljuknak, hogy szétzilálják a nemzeteket.
Az antiszemitizmust más kirekesztő nézetektől az az elképzelés is megkülönbözteti, hogy a zsidók "mindent titokban tesznek". Az antiszemita ennélfogva olyan ember, aki a dolgok mögé lát. Ha például kitör a világgazdasági válság, máris tudni véli, hogy azt valamelyik Rothschild zúdította a nyakunkba. És persze a zsidó őneki mindig is zsidó marad. A Ruhr-vidéken élő lengyel származású embereket például a közvélemény az idegen hangzású nevük ellenére elfogadja becsületes, dolgos németeknek, míg a zsidókkal kapcsolatban mindig felmerül a gyanú, hogy több szál köti őket Izraelhez, mint tényleges szülőföldjükhöz. Ezért már a XIX. században elterjedt az a nézet, hogy a zsidókérdés nemcsak az egyes államokra tartozik, hanem világméretű probléma. Úgy, ahogy az most az arab világban is elterjedt: "Izrael minden nép halálos ellensége."
MN: Vallásos tévhitek, mint például az, hogy a zsidók ölték meg Jézust, szerepet játszanak-e még az előítéletek kialakulásában?
WB: A mostani szélsőjobb már többször kijelentette, hogy az antiszemitizmusát leválasztja a vallásos alapokról. Ez persze teljesen nem sikerülhet, hiszen érveikben, sztereotípiákban még előfordulnak vallásos magyarázatok. De már nem ez motiválja az utálatukat. A legtöbb kereszténynek már amúgy is teljesen mindegy, ki ölte meg Jézust.
MN: Politikai szinten mennyire elfogadottak a zsidóellenes kijelentések, mint például a szabad demokrata Jürgen Möllemann állásfoglalása a palesztin öngyilkos merénylők mellett?
WB: Ez különleges eset. Möllemann a közel-keleti helyzetről mondott valamit, ami miatt egy műsorvezető antiszemitának nevezte. A dolog aztán elfajult. Möllemann már azt kezdte nyilvánosan hangoztatni, hogy a zsidók maguknak köszönhetik, ha utálják őket, ha nem így viselkednének, akkor antiszemitizmus sem lenne. Ekkor és más hasonló esetekben is azt láthattuk, hogy a közvélemény jelentős része sem volt egyértelműen elutasító. A pártvezetések reakciója pedig gyakran az, hogy ilyen kis apróság miatt nem kell valakit rögtön kizárni. Ez azt mutatja, hogy sokszor a politikai főáramba tartozó szavazók is elfogadják bizonyos mértékig a zsidóellenes véleményeket. Ha megnézünk egy felmérést az országon belüli antiszemitizmusról, és a válaszadókat pártszimpátia alapján csoportosítjuk, azt látjuk, hogy minden egyes szavazótáborban vannak olyan emberek, akik elfogadják az antiszemita sztereotípiákat. Már ahol nem az idegenellenesség az első számú tényező.
MN: A második világháborút követő felvilágosító kampányok és az iskolai oktatás mennyire volt hatékony az előítéletek leküzdésében?
WB: Ha a felméréseket nézzük, azt láthatjuk, hogy a felnövekvő generációk körében egyre ritkábbak a zsidóellenes nézetek. A háború előtt születettek világnézetében, még a diplomások közt is, jelen vannak az előítéletek. 1949-ben például még a fiatalabbak is elfogadták az antiszemita nézeteket, ha nem is vállalták nyíltan. De ahogy csökken a vizsgált csoportok életkora, úgy csökken az antiszemitizmus is. Ez annak tudható be, hogy az oktatásban a hatvanas évekig inkább csak elhallgatták a háború alatt történteket, mivel a tanárok nagy része nem szívesen beszélt a múltja sötétebb részéről. A hetvenes évektől viszont már felvették a Harmadik Birodalmat a tananyagba. Az utóbbi öt-hat évben pedig újból növekedni kezdett a felvilágosító kampányok száma, főképp azért, mert a bevándorlók gyermekeinek nagy száma miatt nem lehet a megszokott módon beszélni a témáról. Hiszen őket aligha hatják meg azok a bűnök, amikhez se nekik, se az őseiknek nincsen közük. Az iskola szerepe azért is fontos, mert az ötvenes-hatvanas években felnövő korosztály otthon még gyakran hallhatott antiszemita kijelentéseket, ezért az oktatási rendszernek kellett ránevelnie a fiatalokat a káros ideológiák elutasítására.
"24 órán belül"
Michael Whine, a Community Security Trust (Közösségi Biztonsági Választmány) nemzeti kapcsolatokért felelős igazgatója
A brit civilszervezet a nagy-britanniai zsidó közösség tagjainak biztonságáért dolgozik: figyeli, regisztrálja és nyilvánosságra hozza az antiszemita megnyilvánulásokat, az antiszemita incidensek áldozatait kezeli és ellátja képviseletüket; kapcsolatot tart a kormányszervekkel.
Magyar Narancs: Milyen formái vannak a modern antiszemita propagandának?
Michael Whine: Az interneten lényegesen nagyobb mértékben terjednek az antiszemita tartalmak, mint máshol. Ez részben a névtelen publikálással járó szabadságnak köszönhető. De ugyanígy megtalálhatók a propaganda hagyományos fajtái is, mint a szórólapok vagy a nagy tömegek előtt elmondott beszédek. A sztereotípiák az évtizedek folyamán alig változtak, csupán az irány tolódott el. Az arab és muszlim országok szinte egy az egyben átvették a harmincas-negyvenes évek propagandaszövegeit, és tőlük érkeznek a legelterjedtebb kiadványok is. Egyes Európában fogható tévécsatornáik is hozzájárulnak a sztereotípiák terjesztéséhez.
MN: Ezek előállításához és terjesztéséhez az államoknak is lehet közük?
MW: A különbség a harmincas évekhez képest csupán annyi, hogy kormányzati szinten nagyon ritka ezek támogatottsága. Persze vannak kivételek, mint Irán, amely a holokauszttagadásra építi a külpolitikai stratégiáját, de a venezuelai Hugo Chavez sem riad vissza a zsidók szidalmazásától. Azok az országok, amelyek a gyűlöletbeszédet támogatják, valamilyen politikai sikert várnak tőle, például alá akarják ásni Izrael legitimitását.
MN: Az átlagemberek mennyire fogékonyak ezekre az üzenetekre?
MW: Lehet, hogy nem azonnal vesszük észre a hatásukat, de hosszú távon befolyásolni tudják az emberek véleményét. A gyűlöletkeltés pedig erőszakhoz vezet, ahogy azt Angliában láthattuk, ahol az antiszemita propaganda következtében zsidókat és zsinagógákat támadtak meg.
MN: Milyen módszerekkel lehet fellépni a gyűlöletszítás ellen?
MW: Erre vannak nemzetközi szerződések, intézmények, törvények. Az Európai Unió tagországainak a fele büntetendővé nyilvánította a holokauszttagadást - miközben a törvények megléte önmagában még nem jelent megoldást, alkalmazni is kell őket. És ekkor kezdődnek a problémák: a rendőrség nem tudja, hogyan reagáljon a gyűlöletbeszédre, az ügyészek sem biztosak benne, hogyan emeljenek vádat, a bírák pedig sokszor nehezen hozzák meg a döntéseiket. A hosszú távú megoldás tehát az oktatás: oktatni kell egyrészt mindazokat, akik ezekben az ügyekben eljárnak, és azokat is, akik ezekkel az üzenetekkel konfrontálódhatnak. Nagy-Britanniában ritka jelenség az antiszemitizmus, szemben Kelet-Európával: nálunk a kirekesztő tartalmakat jóformán csak szélsőségesek és iszlamisták terjesztik, de az ő tevékenységük is kezd háttérbe szorulni, mivel az évek alatt a törvényhozás kellőképpen foglalkozott a témával, aminek következtében több gyűlöletszító is bíróság elé került, többeket be is börtönöztek. Emellett az sem elhanyagolható, hogy az Egyesült Királyság élen jár a holokausztfelvilágosításban: a diákok tanulmányaik alatt többször is foglalkoznak a témával. Most olyan tanórákon gondolkozunk, amelyeken megtanulnák, hogyan kell kritikusan szemlélni az interneten leírtakat, de minden iskola évente két diákot küld Auschwitzba, akik beszámolnak az élményeikről a többieknek. Emellett felvettük a kapcsolatokat imámokkal is, hogy biztassák a muszlimokat a zsidókkal szembeni megértésre.
MN: Az eljárások, amiket indítottak, csak a nyíltan uszító tartalmakra vonatkoztak, de mit lehet tenni az árnyaltabb, kétértelmű üzenetekkel?
MW: Nem indíthatunk mindenki ellen eljárást, elég magasan van az a szint, ami után valaki bíróságon köt ki. Ha például valaki azt állítja, hogy a holokauszt valójában nem történt meg, az még nem ok a bebörtönzésére, ehhez nyilvánvaló uszító szándéknak is kell a háttérben lennie. Ezért nem indult Angliában eljárás David Irving ellen sem. Ha minden ügyben eljárnánk, az talán többet ártana, mint használna, az elítéltek ugyanis mártírokká válnának a csoport többi tagja szemében.
MN: Az internetes tartalmak eltávolítására milyen lehetőségek vannak?
MW: Ilyen esetben a tárhelyszolgáltatók feladata figyelmeztetni a gyűlöletszítókat, hogy szedjék le ezeket az anyagaikat az oldalról, vagy ha nem teszik meg, akkor töröljék akár az egész honlapot. Emellett vannak szervezetek, amelyek a világháló tisztaságával foglalkoznak, ilyen például az Internet Watch Foundation, de Angliában a rendőrség honlapján is lehet bejelentéseket tenni, a hatóságok 24 órán belül garantáltan kivizsgálják az ügyet.
MN: És valóban eltűnnek utána a tartalmak?
MW: Igen, felszólítják a szolgáltatókat, hogy szedjék le a honlapot, és azok el is távolítják. De volt már olyan eset is, hogy egyes honlapok üzemeltetői ellen eljárást indítottak, ilyen volt nemrég a heretical.com (azóta újra megtalálható az interneten - a szerk.). Az oldal üzemeltetői azt hitték, hogy csak azért, mert az Angliának címzett anyagaikat egy amerikai szerverről futtatják, nem lehet ellenük eljárást indítani. De tévedtek, és most van köztük, aki akár hét év börtönre is számíthat. A gyűlöletszítás mindkét országban bűncselekménynek számít. Nem kell külön internetes törvényeket hozni, hogy lássuk, bűncselekményt követnek el. De mielőtt bírósági ügyet indítanánk, talán annyi is elég, hogy felhívjuk a szervertulajdonos figyelmét: az általa biztosított oldalon olyan tevékenység folyik, amelyet a weblap igénybevételekor elfogadott szerződés kifejezetten megtiltott.
MN: De előfordulhat, hogy olyan országban van a szerver, ahol nem tiltják az ilyen megnyilvánulásokat. Hiszen vannak Közel-Keletről sugárzott műholdas tévécsatornák is, amelyek gyűlöletet szítanak.
MW: Itt is lehet megoldást találni, például felkereshetik az ország nagykövetségét, vagy élhetnek a diplomáciai kapcsolataikkal. Nem hiszem, hogy bármelyik állam örülne neki, ha arról cikkeznének, hogy antiszemita propaganda terjesztésében segédkezik. A műholdas tévék problematikusak, csak egy arab csatornáról tudok, amelyet betiltottak Európában, a Hezbollah üzemeltette al-Manarról. Ebben az esetben a francia kormány fellépése elég volt ahhoz, hogy ne sugározzák tovább Európába az adásukat. Úgyhogy tulajdonképpen semmi sem lehetetlen.
