A nagy pályázatok jolly jokere, akit csak Sir Bobként ismer Anglia. Lehengerlően szellemes, örökmozgó Þgura, aki nem átallott Manchesternek olimpiát álmodni, Liverpoolnak pedig elhozta a kulturális főváros címet. Sir Bob többek között a kulturális fővárosok uniós monitoringbizottságát is elnökli.
Magyar Narancs: Hogyan lett önből a másodvonalbeli városok ügynöke?
Bob Scott: Azt gondolom, hogy a legjobb kulturális fővárosok nem a fővárosok közül kerültek ki. Kétféle ország van. Az egyikben a főváros uralkodik, a másikban megférnek mellette az erős és szabad városok, mint amilyen Nápoly vagy Milánó. Az elméletem szerint előnytelen a túl nagy fővárosi koncentráció. De ez egy hosszú történet. Diplomatagyerek vagyok, apám követ volt, talán emiatt nem tartozom a szigetagyú angolok közé. Tulajdonképpen színész lennék, de sosem voltam elég jó hozzá, így átmentem a menedzsmentoldalra. Manchesterben sínre tettem egy társulatot, úgy, hogy amikor 67-ben odaköltöztem, az északi városokról csak annyit gondoltam, hogy rondák. Építettem egy új színházat, és teljesen felújítottam két másikat. Aztán kitaláltam, hogy Manchester pályázzon az 1996-os olimpiára. Thatcher Londont akarta, miközben az egyetlen dolog, amiben London nem uralja Liverpoolt és Manchestert, az a foci. Jó ötlet volt, még ha kicsit túl ambiciózusnak is tűnik így utólag. Ha Manchester a 84-esért indul, tutira nyer. Az én bajom 96-ban az volt, hogy elkezdtek feljönni a nagy városok. És amikor megkaptuk az úgynevezett fájdalomdíjat, a Nemzetközösségi Játékokat, amiben mégiscsak benne van a világ egynegyede, óriási siker volt. Manchester azóta másképp gondol magára.
MN: Azt tartják önről, hogy csak ül a szobájában egy titkárnővel, és úgy tesz, mintha intézmény lenne.
BS: Mindig ezt csinálom. Ezt egyébként én nyilatkoztam magamról. Ötleteim, álmaim vannak. A problémám az, hogy én ebbe beleunok. Az igazán sikeres emberek egy dologhoz értenek nagyon, azt ismételgetik újra meg újra, és milliókat keresnek vele. Nekem az első lépés számít csak. Így aztán sosem leszek gazdag. Manchesterben két adottság volt. Először is jómagam, egy ismert személyiség. Manchester elég nagy, de falu Londonhoz képest. Maroknyi emberen múlik a város. Mindet ismertem. És amikor tizenöt ember azt mondta, hogy támogatja, na, akkor futott át az agyamon, hogy mit is műveltem. Mindig azt választottam, amit szeretek, például sosem lennék jó dohánygyári igazgató.
MN: És politikus?
BS: Nem, soha. Sosem tudtam, melyik pártot válasszam. Annyira kicsi a különbség például Tony Blair és David Cameron között, hogy nincs igazi választási lehetőség. A sport és a színház szinte mindenkit vonz, míg mondjuk munkáspártiként a fele lakosságnak hátat fordítasz. Ezt sosem akartam bevállalni.
MN: De nyilván tehetséges, hiszen Manchester akkoriban kemény politikai aréna volt.
BS: Igen, a nyolcvanas évek végén sziklaszilárdan tartotta magát a konzervatív kormány, míg Manchesterben nagyon erős szocialista vezetés volt. Sokat szórakoztam azon, hogy a miniszterek meg voltak győződve róla, hogy konzervatív vagyok, míg a helyi munkáspárti vezető biztosra vette, hogy szocialista. Igazából fogalmam sincs, mi vagyok, csak hogy utálom mindkettőt. De elég belegondolni abba, hogy 1993-ban Manchesterben, 2003-ban meg Liverpoolban választottak az év emberének. Miközben ez a két város híres arról, hogy gyűlölik egymást, és tényleg vicces, hogy egy ember mindkettőt megkapja.
MN: Felteszem, a liverpooliak, amikor kiderült, hogy önt hívták megnyerni a kulturális főváros pályázatot, nem nézték liverpoolinak.
BS: Nem, nem gondolták, hogy liverpudli vagyok - ahogy a liverpooliak hívják magukat -, hanem természetesen azt, hogy jó útra tért manchesteri vagyok. De akkor pár éve otthagytam már Manchestert, és Greenwichben a dóm építésén ügyködtem. Amit 2000-ben egy tragédiának gondoltak, de ma már sikersztori. Ott élek ma, ahonnan az időt és a teret mérik. Csak a saját ízlésemet követem. De mindig csapatjátékos voltam, egy jól látható ember a csapatban.
MN: Most, hogy két hónapja tart már a kulturális főváros éve, úgy érzi, beváltotta a hozzá fűzött reményeket?
BS: Ezt korai lenne még eldönteni, de az biztos, hogy csodálatosan indult. A nyitó hétvége fantasztikus volt. Ringo Starr sokkal nagyobb sztár, mint gondoltam. A Good Morning America, amit a keleti parttól a nyugatiig néznek, élőben tudósított Liverpoolból. A teljes gyártás itt volt Ringo Starr miatt.
MN: A pályázatot olvasva felmerült bennem, hogy az a bizonyos lózung, "A világ egy városban", vajon hogy érhető tetten?
BS: Hát egy kicsit eltűnt, de nem teljesen. Valaki egyszer azt mondta, a különbség az, hogy amíg pályázol, mindenre igent mondasz, amikor meg szervezel, mindenre nemet. Cinikusnak tartanak, de a sikeres pályázatok hazugságra, reményekre és optimizmusra épülnek. Udvariasan persze azt mondjuk, hogy reményekre.
MN: És a liverpooliak mit hazudtak?
BS: Nem hazugsággal nyertünk, de a pályázatban iszonyúan koncentráltunk arra, hogy ezt a bizonyos versenyt hogyan bírálják el. Newcastle, a legkomolyabb vetélytársunk nemcsak Nagy-Britanniát, de a világot, a médiát, mindenkit arról akart meggyőzni, hogy ő a legjobb. Mi azt mondtuk, csak az a tizenkét ember számít, aki dönt. A zsűri hat férfiből és hat nőből állt. Na mármost tisztában vagyok vele, hogy nőket nem szabad olyan helyre vinni, ahol öltönyös úriemberek a kultúráról tartanak előadást, nagy K-val. Iskolákba, előadásokra vittük őket, vigyázva arra, hogy nálunk is ötven százalékban nők legyenek, dacára annak, hogy én is férfi vagyok, meg a városvezetés is férfiakból áll. És nyertünk.
MN: És mi lesz a következő projektje?
BS: Kicsit már lassítok. Eljutottam a mágikus Beatles-korig, 64 éves vagyok. De élvezem a munkámat a francia és a szlovák kultúrfővárosi zsűriben. És persze vezetem a monitoringbizottságot.
MN: Amely most télen vizsgálta Pécset. Voltaképpen a monitoring nem azt jelenti, hogy körülnéznek a helyszínen is?
BS: Hát arról kellene szólnia, de mégsem arról szól. Nevetségesnek tartom, hogy mivel olcsóbb egy napra Brüsszelbe citálni Essen, Isztambul és Pécs vezetőit, mint a hét embert odaküldeni, ezért nem volt helyszíni szemle. Ne gondolja, hogy ezt nem emlegettem fel.
MN: És mi a véleménye Pécsről?
BS: Nem vagyok oda azért, hogy minden alkalommal másik csoporttal találkozunk. Ez az igazi baj. Elég szomorú volt az a levél, amit a művészeti igazgatótól kaptam, miután lemondott. Nem szívesen mondom, de egy ideiglenes bizottság nehezen tudja befolyásolni az eseményeket. Magyarország Pécs mellett döntött, és ha Pécs ezt követően öngyilkosságot kíván elkövetni, mi nem tudjuk ebben megállítani.
MN: A brüsszeli vélemény magyar médiavisszhangja az volt, hogy Brüsszel megerősítette Pécs pozícióját, és minden rendben van.
BS: Az a probléma, hogy a jelentéseket a meghallgatás napján kapjuk meg. És aznap az igazi nagy esemény nem Pécs volt, hanem a Ruhr-vidék és a nyertes város neve. Mert Németországban egy régió lesz kulturális főváros 2010-ben. Másfél hónapig békéltettem a feleket, ugyanis a bizottság elfogadta az új, regionális metropolis gondolatát, míg a hivatalnokok Essent tartották kulturális fővárosnak. Ha ők nyernek, akkor Essen egy csomó pénztől elesik, amit a régió többi városa vitt volna be. Salamonként küzdöttem a Ruhr-metropolisért. A pécsi problémák egyébként nem is kerültek napvilágra. Egyhangúlag azt mondta a művészeti vezető, a főigazgató és a polgármester, hogy minden rendben van. És ha nem mi magunk választjuk meg, hogy kivel akarunk beszélni, hanem csak fogadjuk az embereket, és azok boldognak mutatkoznak, akkor nem mondhatjuk, hogy bocs, nem hiszünk nektek. És ki tudja? Liverpoolban elég jól megtanultam, hogy attól, ha valaki lemond, még mehetnek jól a dolgok. Itt is masszívan volt bajunk, de túléltük.
