Magyar Narancs: Most érkezett haza Ungvárról. Érzékel-e változást az előző látogatásokhoz képest?
Fedinec Csilla: Évente többször is járok Ukrajnában, nem csak Ungváron, így ilyen szempontból is van némi rálátásom, hogyan változik az ország hangulata és mindennapi élete. Ungváron meglepően élénk az élet. Működnek a kávézók, a boltok, sok a fiatal az utcákon. A falvak viszont meglehetősen üresek. Az ellátás rendben van, bár az árak egyre magasabbak. Kárpátalja az egyetlen régió, ahol nincs éjszakai kijárási tilalom. Ám a normalitás csak látszólagos. Központi fűtés gyakorlatilag nincs, ezt mindenki maga oldja meg az emeletes házakban is, az áramellátás is széttagolt, tudatosan decentralizált: a hálózatot annyira gyakran érik támadások, hogy a szolgáltatók igyekeznek önálló, kisebb egységekben biztosítani az ellátást, hogy egy-egy találat ne bénítsa meg az egész rendszert. Ez nehézkes, de működik, és jól mutatja, mennyire rugalmas lett az ország. Az emberek dolgoznak, tanulnak, utaznak, közben gyakorlatilag minden családban van már közvetlen érintettség: fronton harcoló, elesett, fogságban levő, eltűnt személy.
MN: A háború kitörésekor az ukrán kormány támogatottsága nagyon magas volt, ám Zelenszkij azóta veszített a népszerűségéből.
FCS: Nagyon érdekes, hogyan viszonyulnak az államhatalomhoz. Ukrajnában is szidják a politikusokat – ez mindenhol így van –, de a legtöbben érzik, hogy a nyílt belső széthúzás gyengítené az országot. Van egyfajta hallgatólagos megállapodás: lehet kritizálni, de a legitim módon megválasztott hatalomba vetett bizalmat nem szabad teljesen feladni, mert az az ország egységét rombolná. Ez szerintem nagyon sajátos, és sokat elárul arról, hogyan gondolkodnak most az emberek a hazájukról. Az orosz támadásoknak jobban kitett régiókban mindenki a túlélésre rendezkedett be. A front közelsége miatt az ellátás sok helyen akadozik, kiterjedtebbek a rombolások. Az emberek fáradtak, de kitartók. Ez a csendes elszántság nagyon megható. Nem a látványos lelkesedés jellemző, hanem a higgadt helytállás. Az emberek már nem a gyors megoldásban bíznak, hanem abban, hogy bírni kell, az jelenti a túlélést, és a gyermekeik jövőjét.
MN: Gyakran hallottuk, hogy Kárpátalját kevésbé érték el a harcok, így ott a honvédő háború is kevésbé támogatott. Hogy érez most ezzel kapcsolatban a lakosság, miután augusztusban orosz rakéták érték el Munkácsot?
FCS: Az augusztusi munkácsi rakétatámadás ezt alapjaiban változtatta meg. A helyi sajtó és a közösségi oldalak tele voltak megrendült, de összetartást sugárzó üzenetekkel, amelyek lényege az volt, hogy eddig azt hitték, őket nem érinti ez, most viszont látják, hogy de igen. A régióban ráadásul rengeteg belső menekült él. Több tízezren érkeztek a frontvonalakról, de más helyekről is. Ez társadalmi szinten új helyzetet teremtett: új arcok, történetek, mentalitások jelennek meg, ami kezdetben feszültséget okozott. Most már a közösségek nagy része alkalmazkodott, de a nyomás a lakhatásra, az ellátásra és az infrastruktúrára továbbra is jelentős.
A gazdasági élet is kettős: érkeznek vállalatok, nyílnak munkahelyek, ami bizonyos szempontból lehetőséget ad a régiónak. Ugyanakkor ezek a beruházások gyakran rövid távúak, a bérek nem mindig versenyképesek, és a háborús helyzet bizonytalansága miatt a cégek is óvatosan terveznek. Vagyis a lehetőségek adottak, de állandó a bizonytalanság. Az emberek próbálnak túlélni, alkalmazkodni és tervezni, de a valóság sokkal keményebb és árnyaltabb, mint azt a korábbi, nyugodtabb képek sugallták.
MN: A nyáron jelent meg Ukrajna, nacionalizmus, kisebbségek című könyve, amelyben az ukrán nacionalizmus, hazafiság változatait is árnyalja. Pontosításra szorul az a közhelyes kép, miszerint az ukrán nacionalizmus csakis erőszakos, kirekesztő?
FCS: Volt, aki megkérdezte, hogy mertem a mai időkben ilyen címet írni egy könyvre.
MN: Putyin arra hivatkozva indította háborúját, hogy Ukrajnát „nácik” irányítják.
FCS: A nacionalizmus fogalma a 19. században keletkezett a nemzetállamok létrejöttével együtt, és hiába lehet pozitív töltete, Ukrajnával kapcsolatban mintha csakis negatív értelemben terjedt volna el. Ahhoz, hogy a kisebbségi kérdés kezelését megértsük, nem lehet csak a kisebbségekről beszélni, hanem egyes korszakok ukrán nacionalizmusának történelmi kontextusát is meg kell adni. Európában mindig is voltak szélsőséges pártok, ugyanakkor Ukrajnában a szélsőjobboldal csupán egyetlen ciklusban képviselte magát a parlamentben, és akkor sem önmaga erejéből. A legerősebb párt, a Régiók Pártja hozott létre egy ilyen tömörülést, hogy aztán azzal ijesztegesse a választókat, milyen lenne, ha ők kerülnének hatalomra. Ám az ukrán szélsőjobboldal végül nem a politikában, hanem a hadseregben koncentrálódott, és ez tette lehetővé, hogy Putyin „lenácizza” az ukránokat. Amikor 2013/2014 fordulóján, az Euromajdant követően megkezdődött az orosz beavatkozás és a Krím elfoglalása, illetve a keleti megyékben a „nem orosznak látszó orosz hadsereg” részvételével a Donbászban is kitört a háború, ezek a szélsőséges csoportok vették fel az elsők között a harcot az ellenséggel. Ukrajnában addig marginális helyzetben voltak a nacionalista csoportok, törvény tiltotta a szerveződésüket – sporttábornak álcázva és egyéb módokon tartottak kiképzéseket –, ám ezután újjászervezték a 2000-ben feloszlatott Nemzeti Gárdát, hogy a hadsereg kötelékében működjön tovább. Érdekes módon az az energia, amit a nacionalista érzelmek gerjesztettek, átalakult azzá az erővé, ami az első hónapokban meg tudta tartani a frontot. A mai napig kiemelkedő fontosságúak ezek az alakulatok, bár a teljes hadsereghez képest elenyésző a létszámuk.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
