A szocialista jelölt az új beaujolais-val érkezik! - hirdette címlapján a Canard Enchainé, azaz a Leláncolt Kacsa, a szatirikus hetilap. Ségoléne Royal, a PS főtitkárának élettársa múlt csütörtökön, a tagság nyolcvan százalékát mozgósító szavazás első körében óriási fölénnyel nyert két vetélytársa - Dominique Strauss-Kahn és Laurent Fabius - előtt. Még némi frissességet, piruló meghatódottságot is sikerült tartalékolnia a bizalmat megköszönő éjszakai nyilatkozatához. A három nyilvános és kissé merev szabályok közé szorított televíziós vitával és zártkörű, jóval színesebb regionális találkozókkal tagolt belső kampány legfőbb haszonélvezője feltehetően mégis a párt és választói. A kulturált légkörű demokratikus összecsapásban megmérethettek az ötletek, az érvek és képviselőik. S a PS vélhetően nem csupán mintegy 180 ezer tagját mozgósította, de arra is kísérletet tett, hogy kijelölje a jövő áprilisban esedékes elnökválasztás legfőbb témaköreit.
Eközben a túloldalon, a jobboldali Népi Mozgalom Unió (UMP) táborában a legvalószínűbb jelölt, a belügyminiszter és pártelnök Nicolas Sarkozy körül - az évek óta folyó módszeres aknamunka eredményeképp - nehezen találni vitapartnereket. A monolitikussá alakított pártépítményben nyílt kritikának, ellenvéleménynek nem jut hely - meglepetést legfeljebb a leköszönő államfő, Jacques Chirac és csekély számú támogatója okozhatna, ők is csak akkor, ha esetleg hátba döfnék az ambiciózus Sarkozyt. Egy szó, mint száz - a tizenkét évnyi Chirac-éra után Ségo és Sarko jövő áprilisi választási csatája különösen izgalmasnak ígérkezik.
Az emberek jelöltje
Az 53 éves Ségoléne, aki épp a tavalyi beaujolais szüretének idején jelezte először egy interjúban elnöki ambícióit, a legismertebb francia újborhoz hasonlóan rengeteget köszönhet a marketingnek. A heti rendszerességgel publikált közvélemény-kutatások élén áll, tavasz óta ő az egyetlen, aki tartósan megelőzi jobboldali ellenfelét, miközben a PS nagyágyúi alig érnek Sarkozy nyomába. Áprilisban négyszer látjuk hetilapok címlapján, nyáron kék bikiniben rekordpéldányszámot hoz a Closer magazinnak. Ahogy egy közeli munkatársa is elismeri, Sarkozytől eltanulták, hogy minden lehetőséget fel kell használni a médiaszereplésre. És Royal csapata valóban kiváló érzékkel formált adukat a természetes adottságokból. A négygyermekes családanyából az egész nemzet szavára figyelmes, a szenvedőkkel együtt érző, de mindenfajta rendetlenség felszámolására kész mátriárka lett. Szenegáli születéséből afrikai vizit az illegális bevándorlást is csökkenteni hivatott kooperatív fejlődés jegyében. A függetlenségéért megküzdő női politikusból baráti látogatás Michelle Bachelet chilei elnökjelöltnő kampányában. A pártapparátus és ideológiai harcok csatáinak outsideréből az "emberek jelöltje".
Persze a népszerűség fundamentuma tagadhatatlanul Ségoléne Royal elszántsága, akaratereje és rendíthetetlen szorgalma. A több mint egy éve tartó, diszkrét és módszeres országjárás eredményeként sok kistelepülésen, de egyes nagyvárosok "népi" körzeteiben is 80 százalékos támogatottságot ért el, s ami még ennél is fontosabb, talán elindított egy olyan mozgósítási hullámot, ami döntő lehet a PS jövőjét illetően. A részvételi demokrácia, az összefogás és konzultáció jelszavaival kampányoló Royalt múlt hétfőn párizsi zárórendezvényén is szokatlanul lelkes, rajongó tömeg fogadta - Sarkozyhez hasonlóan mintha neki is sikerült volna elhitetnie, hogy valami újnak a hírnöke. Talán még az is megkockáztatható, hogy miközben a jobboldal sztárja saját pozícióját építette - drasztikus, a társadalmat megosztó eszközöktől sem riadva vissza -, egyszersmind előkészítette a terepet az ellenpólus számára.
A karizmatikus vezér felbukkanására szomjúhozó szimpatizánsok vágyain túl Ségo (és Sarko) diadalmenetének megértéséhez fontos adalék a mai francia társadalomra jellemző szkeptikus közhangulat. A belügyminisztérium frissen publikált politikai barométere szerint több mint 5600 válaszoló 63 százaléka sem a jobb-, sem a baloldalra nem bízná az ország kormányzását. A jelenség feltehetően összefügg az elmúlt öt év nagy politikai fiaskóival. 2002-ben, a legutóbbi elnökválasztás első fordulójában a szélsőjobb Le Pen nemcsak elhappolta a szocialisták elől a befutó helyezést, de milliókat kényszerített arra, hogy ellenérzéseiket félretéve Jacques Chiracra szavazzanak. A helyzet ma is élénken él a PS választóinak emlékezetében, ahogy erről személyesen is meggyőződhettünk múlt csütörtökön a Montmartre lábánál az akkori jelölt, Jospin körzetében. Bár az exminiszterelnök vonalát képviselő Dominique Strauss-Kahn itt érte el egyik legjobb eredményét, és ahogy általában a fővárosban Ségoléne nem éri el az ötven százalékot, iránta mégis nagyobb a bizalom. Ahogy a televízióban fogalmazott a két rivális szóvivője az eredmények ismeretében: DSK hívei között is akadtak olyanok, akik inkább a nyerőnek tűnő Ségoléne-re tettek, és Laurent Fabius szimpatizánsai közül sokan inkább azt szeretnék, ha elképzeléseit "a nép nyelvén értő" Royal asszony népszerűsítené. Aki jelöltségének hivatalossá tételéhez szimbolikus helyszínt választ: Vitrolles-t, a szélsőjobb legendás vidéki győzelmének színhelyét, amit 2002 őszén sikerült visszahódítania pártjának.
A francia politikai elit másik látványos kudarca az uniós alkotmánytervezetet elutasító népszavazás volt. Ez rendítette meg a PS egységét és a főtitkár Hollande pozícióját is. A tagság többsége akkor az igenre tette le a voksát, de a későbbi felmérések szerint a parlamenti baloldal (a zöldeket is ideértve) támogatóinak több mint hatvan százaléka szavazott nemmel. A 2007-ben nyerni akaró párt és jelöltje nem engedheti meg magának, hogy még egyszer így mellényúljon. Ahogy azt sem, hogy veszni hagyja azokat az ún. populáris csoportokat, amelyek 2002-ben úgy tiltakoztak a túlzottan liberálisnak ítélt szocialista kormányzás ellen, hogy radikálisabb baloldali opciókat választottak. A mostani belső kampány ezért a középosztály és még inkább az alsóbb rétegek hétköznapi, "megélhetési" gondjaira fokuszált. S a politikusnő, aki, ha nem is sokáig, de háromszor is volt miniszter (környezetvédelmi, oktatási, majd családi és gyermekügyi), több apró, mégis konkrét eredményt fel tud mutatni, ami hitelt adhat e tárgyú, mégoly általános javaslatainak is. Ugyanakkor a volt gazdasági miniszter DSK-val és az exkormányfő Fabiusszel ellentétben sem a végrehajtó hatalom, sem a pártszervezet küzdelmeiben nem kopott meg az imázsa. (Sarkozyhez hasonlóan az uniós alkotmánytervezet melletti kampányból is igyekezett kimaradni.) Épp e relatív makulátlansága lehet előny ma, amikor közérthető módon, helyi tapasztalataira építve, a PS klasszikus vesszőparipáit sem kímélve a politika egy másik arculatát igyekszik megformálni.
Mintha mondana valamit
E másság ideológiai háttere ma még meglehetősen homályos, pontosabban olyan eklektikus ötvözet, amiben minden hasznosítható elem helyet kapott Tony Blairtől a globalizációt bírálókig. Paradox módon, bár az elnökaspiránst sok kritika érte programjának üressége miatt, épp ő volt az, aki hónapokon át tematizálta a vitát, és nemcsak a PS berkeiben. Miközben - tagoltan, világosan és sok ismétléssel - valóban főleg értékekről és vágyakról beszélt. Az év elején indított honlapjának címe, "Jövővágyak", biztos nem véletlenül emlékeztet Sarko szlogenjére (kb. "az azutáni Franciaország"). Volt bátorsága elismerni, hogy az általuk üzembe helyezett és sokszor kritizált 35 órás munkahét tényleg nem mindenható. Megkérdőjelezte saját szavazói báziscsoportjuk, a pedagógusok egyes kiváltságait; a képviselők ellenőrzése érdekében civil "esküdtszékek", megfigyelő testületek létrehozását javasolta, és általában a regionális, helyi szintek megerősítését. Nem habozott lenyúlni egyes jobboldali ötleteket sem, mint pl. a szabad iskolaválasztás korlátozásának feloldását vagy a kiskorú bűnözők katonai közegben való "humanizálását" és megfegyelmezését. Ez ugyan bízvást minősíthető populistának - avagy megtévesztő demagógiának -, de szélről és főleg középről egyaránt hozhat szavazatokat.
A 2004-es helyi választásokon, amikor a szocialisták történelmi győzelmet aratva "rózsaszínre festették" az ország térképét, a legjobb eredményt produkáló madame Royal egyetlen nőként állt a régiók elnökeinek karéjában. A törvény által előírt nemi kiegyensúlyozottság követelményére fittyet hányó szocialista vezérkar elefántjai későn ocsúdtak, s a kezdeti diszkreditációs kísérletek után ("Ki fog vigyázni a gyerekekre?") ma kénytelenek felsorakozni a kiskosztümös hölgy mögött. Ahogy egy Fabius-drukker fogalmazott az eredményhirdetés estéjén: mostantól kezdve egységes blokkot fomálunk mögötte, ő pedig megtanulja a "dossziéit". Kérdés, Ségoléne hogyan mondja majd fel a leckét, milyen konkrét javaslatokat illeszt az eddig úgy-ahogy felvázolt alapvetéshez, és főleg milyen politikai és szociális szövetségeket köt majd a párt nevében.
