Sopron mellett megépült az ország első downhillpályája. Vannak akadályok és ugratók, egyeztettek a természetvédelmi hatóságokkal, és elvileg minden pályázati anyagot leadtak. De úgy tűnik, az engedélyeztetési procedúra valahol elakadt, most maguk az építők sem tudják, kinek az engedélyére kell várniuk.
Magyar Narancs: Ez az első kísérletetek?
Hidasi Márk: Természetesen nem, de ez jutott a legközelebb a megvalósulásig. Öt-hat évvel ezelőtt már próbálkoztunk. Az a pálya kilencven százalékban megvalósult, mikor kiderült, hogy hiányzik egy engedély. Egyszer csak mentünk volna bringázni, és azt láttuk, hogy az egész pályát ledózerolta az erdőgazdaság. Ez persze jó időre elvette a kedvünket bármilyen hivatali procedúrától, inkább illegálkodtunk. Több pályát is építettünk, és gyakorlatilag bújócskáztunk a hatóságokkal. Ha megtalálták az egyiket, és jött a buldózer, építettünk egy másikat.
MN: Miért kezdtetek neki egy új engedélyeztetési procedúrának?
HM: Egyrészt, mert a hatóságoknak kezdett elegük lenni, másrészt mi sem hobbiból sértünk törvényt. Ez az egész tulajdonképpen arról szól, hogy pár srác biciklizni szeretne az erdőben anélkül, hogy bárki is csúnyán nézne rájuk. Úgy tűnik, ez leesett a hatóságoknak, tárgyaltak velünk. Alapvetően rendesek voltak, konszenzusra törekedtek. Meg is állapodtunk a mostani útvonalban, egyetlen hatóság sem emelt kifogást. A pályázatot leadtuk, de nem történt semmi.
MN: Nem lehet, hogy azért késnek az engedélyek, mert nem teljesen tiszta, hogy kié a felelősség, ha valamilyen baleset történik?
HM: Ebben lehet valami, hiszen elvileg a terület gazdáit terheli minden felelősség azért, ami a terepen történik. De ezt korábban is tud-ták. Tisztában vagyok azzal is, hogy ez egy peremsportág, és soha nem lesz olyan elfogadott, mint az úszás. De ez is sport, fegyelemre és odafigyelésre nevel, ad egy gondolkodásmódot, szóval vannak megkérdőjelezhetetlen pozitív tulajdonságai. Nem csak arról van szó, hogy egy marék adrenalinaddikt megpróbálja nem összetörni magát a pályán.
MN: Azért ebben a sportban sokkal nagyobb eséllyel törheted ki a nyakadat.
HM: Nézd, ha kapunk egy olyan pályát, amit nyugodtan használhatunk, máris csökken a balesetveszély, hiszen a mentősök is be tudják lőni, hol vagyunk, anélkül, hogy hosszasan kellene magyarázni. Ha valakinek megvan a megfelelő felszerelése (itt a gerinc-, könyök-, térd- és lábszárvédőre, no meg a bukósisakra gondolok), akkor már nem nagyon történhet fatális sérülés. Ha végre kapunk egy állandó helyet, akkor felkészíthetnénk az érdeklődő új nemzedéket is, nekem péládul megvan a végzettségem, edző vagyok.
MN: Tegyük fel, hogy megkapjátok az engedélyt, és működni kezd a dolog. Ha egy anyuka felhív telefonon, hogy a tizenhét éves kisfia downhillpályán akar biciklizni, te vállalod a felelősséget a gyerekért?
HM: Mi is tizenévesen kezdtük, mégis élünk. Nem merném azonban azt mondani az anyukának, hogy a gyereknek a haja szála sem görbülhet meg. Mindemellett azt kell mondanom, szerencsésebb, ha a gyerek olyan pályára megy, amit kifejezetten erre a célra alakítottak ki. Ha tényleg érdeklődik az erdei bringázás iránt, akkor előbb-utóbb úgyis kimegy, és az tényleg életveszélyes lehet. Ha van infrastruktúra, akkor minimálisra csökkenthető a veszély, a pályán ugyanis mindenre figyelmeztetjük a bringásokat, hogy ne menjenek egyedül, hogy a védőfelszerelés használata kötelező. Ha valaki betartja a szabályokat, nem lehet komolyabb baj.
MN: Sosem sérültetek meg?
HM: Dehogynem! Nekem még csak két agyrázkódásom volt, de van olyan srác a csapatban, akinek évente eltörik valamije. Persze a balesetekre is megvan a külön vészforgatókönyv, eddig még soha senki nem esett pánikba, beleértve azt is, akivel éppen történt a szerencsétlenség. Ezért is fontos, hogy legyen egy állandó hely, hiszen ott mindenkit fel lehet készíteni, mindenki tudni fogja, pontosan hol van, hogyan hívhat segítséget. Azt azért szeretném megjegyezni, hogy még soha senki nem hagyta abba a csapatból a bringázást azért, mert egyszer csúnyát esett. Ha valaki ráérez az ízére, az már sohasem szabadul tőle. Hamar kialakul az emberben az input, amit semmi mással nem tud pótolni.
MN: Hol tart a magyar downhill biciklizés? Elég sok emberben van már "input", hogy országos jelenségről beszélhessünk?
HM: Igen, ez országos sport, bár a hatóságok mindenhol megnehezítik az életben maradását. Van egy olyan törvény, hogy százezer forintot kell fizetned, ha mondjuk egy időmérő versenyt szeretnél rendezni, mivel a sok ember rombolja az erdő állagát. Hallottam, hogy a Mecsekben is terveztek downhillpályát a helyi bicajosok, de nem tudni, mi lett ebből, teljes hírzárlat van. Hiába szervezel meg mindent egy rendezvényre - gyakran még akkor sem kapsz engedélyt, folyamatosan maradnak el a versenyek, mivel valaki úgy dönt, hogy ez a sportág túlontúl veszélyes. Nem zárom ki, hogy ez az illető életében nem ült biciklin. Szóval, mivel nagyon nehezen jönnek össze a downhillesek, ezért nem könnyű konkrét számokat mondani. Szerintem úgy 800 és 1200 között lehetünk. Ne felejtsd el, hogy itt a felszerelés is elég drága: 25 ezer forinttól kezdődnek a bringák és 1,5 milliónál érnek véget. Ez a sport pedig nem arról szól, hogy a biciklid az életed végéig húzza alattad. Magyarországon nincsenek olyan szponzorok, mint külföldön, itt nem tudsz megélni a bicajozásból. Felkészülni sem tudsz úgy egy külföldi versenyre, ha folyamatosan megakadályozzák, hogy az erdőben bringázz.
MN: Ha nem kapjátok meg az engedélyt, hogyan tovább?
HM: Nyilván akkor egy darabig nagyon el leszünk kenődve, mondjuk péntekig, ha addig rossz az idő. Utána szépen fogjuk a bringánkat, és megyünk bicajozni az erdőbe. Minden úgy lesz, mint az előző próbálkozás után. Mi pályát építünk, ők ledózerolják. De lassan túl sokan leszünk, hogy egyszerre menjünk ki.