„Vesszen a mű”

Gerevich József pszichiáter

  • Götz Eszter
  • 2018. július 21.

Lélek

Két éve jelent meg Gerevich József pszichiáter, addiktológus Teremtő vágyak című sorozatának első kötete, amelyben művész és múzsa kapcsolatát elemzi egy-egy világhírű festmény alapján. A sorozat második része 2017 végén született meg, a harmadiknak pedig készül a kézirata.

Magyar Narancs: Kikről olvashatunk az új könyvben?

Gerevich József: Ebben a kötetben főleg 20. századi festőkkel foglalkozom: Ferdinand Hodler, Marcel Duchamp, Ország Lili, Berény Róbert, Balthus, Marina Abramović és mások mellett természetesen Picasso szerelmi viszonyáról is írok, ahogyan az előző két kötetben is szerepelt egy-egy Picasso-múzsa.

MN: Izgalmas vállalás, hogy egy pszichiáter a művészeten keresztül próbálja az olvasót közelebb hozni a saját problémáihoz.

GJ: Valójában nem ez volt a szándékom. Abból indultam ki, hogy megpróbáljam megfejteni néhány kép háttértörténetét. A recept egyszerű: sokáig kell nézni a képet. A legjobb, ha eleinte semmit nem tudok a kép születésének körülményeiről. Ezután nyúlok fokozatosan az életrajzhoz. Sokat segítenek a pszichobiográfiák, amelyek a műveket és az életrajzot összefüggéseikben vizsgálják. Balthus „titkát” például nem tudtam volna megfejteni nélkülük. De alapvetően az életrajz a kiindulópontom. Azért foglalkozom elsősorban külföldi festőkkel, mert aprólékos, pontos életrajzok készültek róluk. A kivételt a nemrég felfedezett régebbi festők jelentik; utánuk komolyabb nyomozást kell folytatni. A magyar festőkkel sajnos mostohán bánik az utókor. Magyarországon az életrajzírás valahogy nem működik: egyrészt nincsenek jó életrajz­írók, másrészt a művészettörténészeket elsősorban nem a művészek élete érdekli, ami persze érthető.

MN: Nagyon sikeresek a könyvei. Sok visszajelzést kap?

GJ: Talán abból tudok következtetni, hogy amikor az ELTE-n meghirdetek egy művészetpszichológiai kurzust, rengetegen jelentkeznek rá. Szeretik az előadásaimat, de ez elsősorban a témának szól. A művészetpszichológia különleges, izgalmas világ, sokszor extrém, excentrikus sorsokkal és személyiségekkel. Írásaimban azt vizsgálom, hogy egy-egy művész élete, személyisége, élményei hogyan jelennek meg a műben. E tekintetben szerencsés megkülönböztetni a személyes és a személytelen dimenziót: a személyesben a művész megjeleníti magát, a személytelenben viszont elfedi a valódi arcát, maszkot visel. A magyar költészetből hoznék példát: Illyés Gyula tipikusan ilyen elfedő, rejtőzködő alkotó, József Attila viszont a másik véglet, a kitárulkozó. A festészetben az egyik oldalon Matisse vagy Cézanne hozható fel, akik sohasem festik meg a saját életük személyes vonatkozásait, szemben Picassóval vagy Edvard Munch-kal, aki a saját pánikrohamát ábrázolta A sikoly című képén, vagy Frida Kahlo, akinek ecsetét az érzelmei vezé­rel­ték. Ady ezt így fogalmazza meg: „Én voltam Úr, a Vers csak cifra szolga…”

MN: Itt jön az igazi kérdés: mi a fontosabb, a mű vagy az ember?

GJ: Az utóbbi évtizedek művészeti botrányaiban ez volt a kulcskérdés. Megengedheti-e a művész, hogy egy remekmű kedvéért sokak szerint etikátlannak minősíthető gesztusokat tegyen – mint Balthus, aki kamasz lányokat kukkolt és festett erotikus pózban, emiatt sokat támadták már életé­ben is. Vagy Larry Rivers amerikai popművész, aki a két lányát ki­lenc­éves koruktól kezdve félévente meztelenül lefilmezte. Rivers 2002-ben meghalt, és néhány évvel később a lányok megtiltották a film bemutatását, sőt felszólították a műveit kezelő alapítványt, hogy semmisítse meg a filmet, mivel a felvételek az akaratuk ellenére készültek. Komoly társadalmi vita lett az ügyből, hogy a film műalkotás-e, s mint ilyen, szent és sérthetetlen, vagy pedofil dokumentumnak kell tekinteni és megsemmisíteni.

Életrajz és művészet bonyolult kérdéseihez tartozik Edvard Munch esete is, aki súlyos szorongásos rohamokkal küzdött, alkoholista és szerencsejáték-függő lett. Ebben az időszakban festette az ismert és rajongott képeit. Majd 1908-ban összeomlott, és pszichiátriára került. Meggyógyították, nem ivott többé, kóros szorongásai is megszűntek. Élete végéig festett ugyan, de néhány kiemelkedő művön kívül nem alkotott a későbbiekben maradandót. A tanítványaimtól rendszeresen megkérdezem, mi fontosabb: a mű vagy az ember? Kigyógyítanának a szorongásából egy olyan festőt, mint Munch, vagy hagyni kell, hogy tovább fesse a remekműveit? Tudja, mit szoktak válaszolni? A többségnek a mű a fontosabb. Én pedig elmondom nekik az ellenvéleményemet. Vesszen a mű, ha meg tudok szabadítani egy embert a szenvedésétől. Nekem az ember a fontos. A sorozat harmadik kötetében ez a kérdés is megfogalmazódik.

MN: Gyakori jelenség Magyarországon, hogy egy gyakorló pszichiáter kurzust tart, népszerű művészetpszichológiai könyveket ír és filmes blogot visz?

GJ: A hetvenes években, friss orvosi diplomával bekerültem a Pszichiátriai Klinikára. Egy olyan osztályon kezdtem dolgozni, ahol krónikus pszichiátriai betegek rehabilitációja, foglalkoztatása folyt, arra törekedve, hogy munkával és különféle elfoglaltságokkal emberi életet tudjanak élni. Az első gondolatom az volt: mi lenne, ha halotti koszorúk fonása helyett – mert ott a depressziósokkal is ezt végeztették – mondjuk, festeni, rajzolni tanítanánk őket. Létrehoztunk egy klinikai rádiót, ahol a páciensek naponta rádióműsorokat szerkesztettek és közérdekű kérdésekről beszélgettek. Rendszeresen kiállításokat rendeztünk, színielőadásokat és performanszokat csináltunk, a 70-es, 80-as évek underground művészetének egyik izgalmas fellegvára lett az osztály, az akkori Kulich Gyula (ma Kálvária) téren.

MN: Azóta foglalkozik a művészet és a pszichiátria kapcsolatával?

GJ: Sokkal korábban kezdődött. Az egész családunk művészettörténész volt, apám is, anyám is, a nagybátyám, Gerevich Tibor a két világháború között a művészettörténet professzora volt, a Római Magyar Akadémia alapítója, a festészetben római iskolaként ismert irányzat vezéralakja. Apám, Gerevich László tárta fel a budai várat és a pilisi ciszter kolostort. Műkincsek között éltünk, tehát a képzőművészet – és tegyük hozzá, az irodalom – mélyen átjárta a családi szocializációt. Magam is errefelé indultam, ha nem is festőnek, de drámaírónak és színházi embernek készültem, az egyetemi évek alatt amatőr színtársulatot hoztam létre. Kezdő orvos koromban Gulácsy Lajos és Nemes Lampérth József festők patográfiáját dolgoztam fel.

MN: Orvosként is használja a művészetet mint eszközt?

GJ: Naponta találkozom olyan páciensekkel, akikhez eleinte nehéz verbálisan közelebb jutni, mert kommunikációs gátlásokkal küzdenek. Ha menet közben kiderül, hogy valamilyen médiumot tudnak használni az önkifejezésre, akkor ez a médium lehet közöttünk a klasszikus értelemben vett közvetítő közeg – akár írás, akár kép, akár zene, bár utóbbi viszonylag ritka –, ezen keresztül elindulhat közöttünk valamiféle dialógus, ami később verbális lesz. A pszichoterápia elsődleges fegyvere azonban a kimondott szó.

MN: A páciensei körében milyen jellemző problémahelyzetekkel találkozik?

GJ: Manapság sokkal több az agresszív páciens, mint korábban. Sokkal több a figyelemhiányos hiperaktivitás szindróma, ilyen régebben alig volt. Az agresszió persze összefügg a figyelemhiánnyal, hiszen az ilyen páciensek impulzívabbak, hajlamosabbak az agresszióra. Fiatal orvos koromban sok hisztériás pácienssel találkoztam, olyan betegekkel, akiknél a lelki tünetek testi jelenségekben nyilvánulnak meg, például zsibbad a fél oldaluk, vagy epilepsziára hasonlító rohamaik vannak, ez gyakorlatilag eltűnt a palettáról. A mai páciensek sokkal visszahúzódóbbak, sokkal nagyobb elfojtásokkal élnek, mint néhány évtizede, kevésbé hajlamosak kitárulkozni.

MN: A könyveiben a múzsák és az alkotók között sok esetben függőségi kapcsolat van.

GJ: Vannak egyoldalú és kölcsönös függőségek, mindkettőre hozok példákat a könyveimben. A másodikra elég közismert példa Frida Kahlo és Diego Rivera viszonya, vagy az Amedeo Modigliani és Jeanne Hébuterne közötti szerelmi kapcsolat. A kölcsönös függőség rendkívül zárt rendszer, folyamatos önpusztítással. Különbséget kell tenni érzelmi kötődés és érzelmi függés között, az elsőt egészségesnek tekinthetjük, a másodikat viszont kóros állapotnak. A pácienseim között nap mint nap találkozom érzelmi függőséggel, főként nők kerülnek ilyen helyzetbe férfiakkal szemben. A függő helyzet egyben kiszolgáltatottságot is jelent. Sok függő nőben föl sem merül, hogy módja lenne kilépni egy ilyen kapcsolatból, hiszen sokszor anyagi függőség is fennáll.

MN: A nem érzelmi alapú függőségek tekintetében milyen összképet lát?

GJ: A függőségek egy részéről országos reprezentatív kutatások állnak rendelkezésre. Az alkoholizmusban például feltűnő változás, hogy míg a rendszerváltás környékén a lakosság 20 százaléka egyáltalán nem ivott alkoholt, ez 2006 tájára 30 százalékra emelkedett. Ugyanakkor azoknak a száma is nőtt, akik súlyos ivóknak számítanak, tehát nagy mennyiségű alkoholt nagy gyakorisággal fogyasztanak.

MN: A drogfogyasztással mi a helyzet?

GJ: Ez is rengeteget változott. A terepet 10–15 éve még a heroin uralta, ma a dizájnerdrogok vették át a vezetést. Az oka nagyon egyszerű: a drogterjesztők nagyon vigyáznak arra, hogy olyan anyagokat dobjanak a piacra, amelyek még nincsenek rajta a feketelistán. Egyértelműen kereskedelmi szempontok irányítják a területet. De az utóbbi évekből nincs adat, 2010 óta erre se pénzt, se időt nem szánnak.

MN: A blogbejegyzéseiben is sokat foglalkozik a férfi-nő viszonyokkal és szerepekkel.

GJ: A személyiség mélyebb rétegeinek feltárásához óhatatlanul szembe kell nézni a genderkérdéssel. A könyveimben elemzett művészetpszichológiai esetek jelentős részében is erős a genderprobléma, a harmadik kötetben ez még egyértelműbb lesz. A 20. századi művészetben minduntalan felmerül a nők sajátos helyzete és a nőiség problematikája, ami a korábbi évszázadokban másként jelentkezett: ami akkor társadalmi kérdés volt, az ma az identitás megfogalmazásához tartozik.

MN: Gyakran találkozik az esetekben a női és férfiönképek megborulásával?

GJ: Ma ez nagyon jellemző. Tizenöt–húsz évvel ezelőtt a pácienssel való első interjúm kérdései közé beletettem: milyen neműnek érzi magát? 80 százalékban azokat a válaszokat kaptam, amit gondoltam, de 20 százalékban egészen megdöbbentő reakciók érkeztek. Előfordult, hogy egy szőke, nagyon nőiesnek tűnő lány megdöbbent a kérdésen. és kimondta: doktor úr, én fiúnak érzem magam.

MN: A klinikai pszichiátria korábban nem foglalkozott a genderkérdéssel?

GJ: Abszolút nem. Amikor pályakezdő voltam, a transzneműség például igen leegyszerűsítve jelent meg a hétköznapi pszichiátriai gyakorlatban. A transzneműek nem tudták megvalósítani azt az életprogramot, amire vágytak, a szocializmusban egyedül Prágában volt a 80-as években egy olyan sebész, aki vállalkozott a sebészi átalakításra, Magyarországon ez nem létezett. Most viszont minden évben kapok egy-két pácienst, hogy megállapítsam, van-e az illetőnek komoly pszichiátriai zavara, ami összefüggésbe hozható azzal, hogy más neműnek gondolja magát, mint aminek látszik. Csak akkor végzik el a műtétet, ha egy pszichiáter nyilatkozatot ad arról, hogy nem talált ilyen betegséget.

MN: A magyar társadalom mennyire nyitott erre a problémakörre?

GJ: Nincsenek általánosítható tapasztalataim. És noha a politikai színtéren sarkos kijelentések hangoznak el a nőkről, nem vagyok biztos abban, hogy aki ilyesmit kimond, az valóban ezt is gondolja. De egy politikai üzenet azért hangzik el, mert akiknek szól, azok ezt akarják hallani. A melegek még most is nagyon nehezen tudják elfogadtatni a családon belül a szexuális irányultságukat. Nincs őszinte beszéd erről Magyarországon. Érdekes az eltolódás: Freud azt mondta, hogy a szexuális beállítottság a kamaszkor végére alakul ki. Ma viszont egyre többször találkozunk 8–10 éves, egyértelműen meleg gyerekekkel. Kérdés, hogy a világ változik vagy a mi szemléletünk.

Figyelmébe ajánljuk