Magyar Narancs: Az osztrák média a tragédiák kapcsán a férfierőszak okait is kutatta. Hogyan értelmezhető még ez a két eset?
Virág György: Az elsőben egyértelműnek látszik, hogy elmebeteg férfiról van szó. A másodikról inkább a szégyen és az erre adott egyik tipikus reakció, a dühödt bosszúvágy jut az eszembe. Akit megszégyenítenek, bosszút akar állni, azt akarja, érezze magát szánalmasnak, megalázottnak a másik, "szégyellje magát" más. A szánalmassá vált ember bosszúálló ámokfutást rendezhet, hogy mindenkit eltüntessen, aki tanúja volt sérelmének, vagy aki emlékeztetheti erre. A kocsmában megszégyenített férfi hazamegy, magához veszi a fegyverét, majd elementáris dühtől vezérelve kiirtja az egész kocsmát. A férfiidentitásnak fontos része a társadalmi sikeresség, ez ma is elég markánsan megfogalmazott elvárás a férfiakkal szemben. Ha ezen a területen vall kudarcot a férfi, érzékenyebben érinti, mint egy nőt. A férfias problémamegoldás eszköztárában gyakrabban szerepel a fizikai erőszak, mint a nőkében.
MN: A kinti média sokat ír a megváltozott férfiszerepekről és ezeknek a férfiakra gyakorolt hatásáról. Nehezebb ma férfinak lenni, vagy ez csak felmentés az erőszakos cselekmények alól?
VGY: A férfiak szereprepertoárjában kétségtelenül van egy elmozdulás a társadalom által férfiasnak tartott feladatoktól a hagyományos női tevékenységek irányába, de a média által is kultivált macsó típusú elvárás ma ugyanolyan erős, mint korábban volt. A magazinok címlapjáról továbbra sem a karjukon gyermeket ringató, keskeny vállú, pocakos férfiak mosolyognak le ránk.
MN: Mennyiben genetikai hajlam, mennyiben környezeti hatások eredménye az agreszszió?
VGY: Az agresszióra való hajlam, készség genetikailag erősen meghatározott, és fontos evolúciós funkciója van. A történelem során azok a kultúrák maradtak fenn, amelyek sikeresen fejlesztették és használták az ember agressziós képességét, amelyek túlélési alapstratégiája a természet és más csoportok uralása volt. Erőszak nélkül kipusztult volna az emberiség. Ugyanakkor az erőszak történetileg is meghatározott; a társadalmi normák meghatározzák az agresszió társadalmilag elfogadható mértékét, formáit. A genetikai determináltság fontos, de a biológia önmagában nem magyarázat: az agresszív viselkedést ugyanis a kultúra, az egyéni tapasztalat jelentősen befolyásolja. Vagyis, hogy milyen környezeti, fejlődés-lélektani hatások érik az egyént, mit tapasztal a családjában, mit tanul. Ezek adnak okot a reményre, hogy az agresszív magatartás megelőzhető vagy megfelelő intervencióval befolyásolható.
MN: A lányával incesztust elkövetett férfi története mennyire típustörténet a környezet reakciója szempontjából?
VGY: Az ennyire drámai és súlyosan kóros történetek nem gyakoriak. De vannak jellemző és tipikus elemek, például, hogy az elkövető partnere (felesége, élettársa) "semmit sem tud", semmit nem vesz észre az egészből. Nemrég egy magyar városban egy mélyen vallásos gyermekorvos története kapott nagy média-visszhangot, aki szexuálisan használta a lánygyermekeit. A feleség az osztrák példához hasonlóan azt mondta: semmit sem vett észre. Az általam vezetett ESZTER Ambulancián (Erőszakos Szexuális Támadást Elszenvedettek Rehabilitációja - V. Sz.) is gyakran tapasztaljuk, hogy az elkövetővel egy fedél alatt élő társ csak utólag köti össze a jeleket. Hogy például az apa és a fiúgyermek 12 éves korában is még rendszeresen együtt fürdött, és találkozáskor mindig szájon csókolta. Vagyis a történet ott zajlik, a másik ember néz, de nem lát. Hogy valóban nem veszi észre, vagy önmagát becsapva nem akarja észrevenni, esetről esetre változó.
MN: Kinek kellene észrevennie, hogy egy gyerekkel szexuálisan visszaéltek?
VGY: A gyermek az érdekérvényesítés szempontjából kiszolgáltatott helyzetben van. A szexuálisan bántalmazott áldozatoknak pszichológiai segítséget nyújtó ESZTER Ambulanciára csak megfelelő felnőtt hozzátartozó vagy hivatalos szerv segítségével juthat el. A segítő szervek, szakemberek működése egyre javuló, bár sokszor esetleges és személyfüggő, hogy szakszerű segítséghez jut-e a bántalmazott gyerek. Sajnos ma sem ritka, hogy a szakember (óvónő, pedagógus, védőnő) nem akarja észrevenni a gyermek jelzéseit, mert nincs fölkészülve, hogy mit kezdjen velük, fél a következményektől, nem akar belekeveredni, esetleg maga is tele van feldolgozatlan szorongásokkal.
MN: Milyen tünetekből sejthető, hogy egy gyerek szexuális erőszak áldozata?
VGY: Az abuzált gyerek megváltozik, nem úgy viselkedik, mint korábban. Hirtelen, szélsőséges és indokolatlan reakciók, alvás- és étkezési zavarok jelennek meg. Regresszióba kerülhet, vagyis régi, már "kinőtt" viselkedéseket, szokásokat (bepisilés, ujjszopás, körömrágás) vehet fel újra. Szorong, megmagyarázhatatlanul fél bizonyos helyektől vagy emberektől, vagy attól, hogy egyedül hagyják. Látszólag ok nélkül vigasztalhatatlanul zokogni kezd. A korábban barátkozó gyerek visszahúzódóvá, a nyugodt gyermek ingerlékennyé, agresszívvé válik. Megváltozik az iskolai viselkedése, látványosan romlik a teljesítménye. Mindez persze számos más okra is utalhat, de oda kell figyelni rá. Jellegzetes még szexuális abúzus esetén a hirtelen és szokatlan szexuális érdeklődés vagy ismeret - a váratlan és intenzív szexuális jellegű játékok, a nyílt és gátlástalan önkielégítés, a korai szexuális vagy szexualizált magatartás vagy a korát meghaladó szexuális ismeretek.
MN: Segíthet-e bármit a terápia, miközben a gyermek gyakran ott marad a családban?
VGY: A környezetet, a szülőket nem tudjuk megváltoztatni. De nem nézhetjük tétlenül, ha egy folyamatban lévő bántalmazásról szerzünk tudomást. Ezért időnként ki kell lépnünk a hagyományos pszichoterápiás helyzetből, amelyet titoktartás köt. A gyermekjóléti szolgálatnál jelezzük a gyanút, nekik megvannak az eszközeik arra, hogy kivizsgálják az ügyet, és ha kell, feljelentést tegyenek. Nekünk nem feladatunk a "nyomozás", nem tudjuk és nem is akarjuk ellenőrizni az elmondottak tartalmát. Gyakran, amikor egy gyereket hoznak hozzánk, csak azt látjuk, hogy traumatizált, de nem tudjuk, attól-e, amit mondanak, hogy történt vele, vagy attól, hogy jó ideje azt mondják neki, hogy ez történt vele.
MN: Ugyanaz a trauma, ha nem történt vele erőszak?
VGY: Természetesen nem ugyanaz, ha egy gyereket megerőszakolnak, vagy ha nem bántják ugyan, de egy számára fontos ember folyamatosan ezt mondja neki. Azonban az utóbbi is súlyos károkat okozhat a gyereknek. Normális esetben a gyereknek mély érzelmi viszonya van a szüleivel, majd egyszerre azt éli meg, hogy egy harctéren, a két fél háborújának közepén áll, és lőnek rá. Egyébként is nagyon vékony jégen járunk ezekben az ügyekben. Ezek ugyanis olyan erős és érzelmileg felkavaró történetek, amelyek könnyen váltanak ki indulatot az üggyel foglalkozókban. Megjelenik a hatóság előtt a bántalmazott gyermek, és története elemi felháborodást vált ki. Majd megjelenik a gyanúsított, aki ugyanolyan hétköznapi ember, mint mi vagy a hatóság emberei, és felháborodva tiltakozik. És ilyenkor az egész indulat gyakran a gyerek felé fordul, mondván, az csak kitalálta a történetet, fantáziál, vagy éppen szívességet tesz a másik félnek a szülők háborújában.
MN: Mi történik az áldozat pszichéjével?
VGY: A pszichés sérülés magjában négy olyan jellegzetes elem van, amely a szexuális abúzust egyedülállóvá, más gyermekkori visszaélésektől különbözővé teszi. Először is a tehetetlenség: a gyerek tehetetlennek érzi magát testének az ő akarata ellenére történő, ismétlődő használatakor; tehetetlen kiszolgáltatottsága és eszköztelensége miatt, és akkor is, amikor hitetlenséggel fogadják a vele történteket. Úgy érzi, becsapták és elárulták: az manipulálta, az okozott fájdalmat neki, akinek a szeretetében bízott. Mindezek mellett stigmatizálva is érzi magát: a "rossz", az élmény negatív tartalma az ő énjével kapcsolódik össze, az énképébe beépül a rosszaság, és emiatt a súlyos szégyen és bűntudat érzései. És végül ott van maga a szexuális történés, ami azért traumatikus, mert a gyerek fizikailag és lelkileg egyaránt éretlen annak megfelelő kezelésére, befogadására. Érzései, viszonyulásai megzavarodnak. A szexualitás gyakran ijesztő vagy ambivalens élményekkel, emlékekkel kapcsolódik össze.
MN: Mi lesz vele, ha felnő? Mitől válhat ő is elkövetővé?
VGY: Nincs két egyforma gyerek és két egyforma abúzus. Sok minden függ attól is, kap-e megfelelő segítséget a feldolgozáshoz. Ha nem történik semmi, és mindent hallgatás borít, az egész letokosodott gennyedő sebként él tovább benne, és jó esélye van annak, hogy később komoly problémákkal szembesül. Az "elárult" gyerek felnőve nem tud másokban bízni, képtelen az intimitásra, szorong, gyakoriak a kapcsolati problémái, fóbiás félelemmel menekül a szexualitástól, vagy épp fordítva, az érzelmi és testi részt különválasztva partnereit gyakran váltogatva kritikátlan promiszkuis életet él. Tehetetlennek érzi magát sorsa alakításában, azt éli meg, hogy nincs kontrollja az események fölött. Ennek kompenzálásaként folyamatosan és kényszeres szigorral próbálja ellenőrizni a dolgokat, mániákusan rendet tart, vagy épp súlyos alkohol- vagy drogabúzusba merül. A beépült stigmatizáció miatt rossznak éli meg magát, súlyos önértékelési zavarai vannak, és gyakran depressziós.
MN: Hogyan tör elő az emlék?
VGY: Minden, amit egyszer megéltünk, az ott van, és semmilyen terápia nem tünteti el. A traumát nem lehet meg nem történtté tenni, ez illúzió. Egy segítő, gyógyító kapcsolatban azonban feldolgozható a sérülés, amit egy másik kapcsolat során szenvedtünk el. A feldolgozott traumával együtt lehet élni, de attól senki sem védett, hogy ha megpiszkálják a sebét, az újra fájjon. Amikor érzelmi szempontból kritikus élethelyzetbe kerül, akkor aktivizálódhatnak a sérelmek, és előtörhetnek az emlékek. Krízis pedig minden lényeges változás, vagyis nem csak negatív helyzet lehet: akár egy házasságkötés is fölboríthatja az addigi rendet.
MN: Ön gendersemlegesen fogalmaz, holott az elkövetők túlnyomó többsége férfi.
VGY: Ez így van, de nem kizárólagosan. A szexuális és fizikai erőszak elkövetője tipikusan férfi, bár a sértettek nem csak nők. Egy 2003-as, közel hatezer fős OKRI-vizsgálatból az derül ki, hogy majdnem kétszer annyi nő volt gyermekkorában szexuális abúzus áldozata, mint férfi. A latencia nagyon magas: az áldozatok kevesebb mint fele mondta el valaha valakinek, ami történt vele, a fiúk pedig többnyire hallgattak: csak 15 százalékuk beszélt arról valaha is, amit vele tettek. Feljelentés az esetek nyolc százalékában történt - kizárólag a lányok ügyében. Vagyis a fiúkat ugyan ritkábban bántják, mégis úgy tűnik, mintha az őket érő bántalmazás még rejtettebb és stigmatizálóbb lenne.
MN: Mi az oka, hogy szexuális erőszak esetén a közvélemény és a hatóságok inkább keresik az áldozat felelősségét, mint mondjuk egy pénztárcalopásnál?
VGY: A hatósági emberek felkészültsége, empátiás készsége esetleges; gyakori, hogy a kihallgatók nem veszik figyelembe, hogy egy szexuális erőszak áldozatát nem úgy kell kihallgatni, mint azt, akinek a bukszáját vitték el a hatos villamoson. Vagy hogy egy gyámhatósági eljárásban könyörögni kell, ugyan ne rendeljék már ki az ötödik szakértőt a gyermek vizsgálatára. De úgy tapasztaljuk, hogy ez azért változik, és bár nem ritka az áldozat hibáztatása és a kételkedés, a hivatalos szervek ma már felkészültebbek, mint húsz évvel ezelőtt. És ez is valami.
