A jó pszichológusok nem véletlenül titkolóznak

  • 2018. február 21.

Lelki betevő

A pszichoterápia egy szolgáltatás, ami ha nem is szimmetrikus viszony, de alapvetően demokratikus.

Az előző bejegyzés arról szólt, hogy a segítő szakmák között már az elnevezésekben is mekkora káosz uralkodik. Mindez pedig nem könnyíti meg azoknak a helyzetét, akik segítségre vágynak vagy szorulnak.

A mostani bejegyzés arról fog szólni, hogy ha valaki már eldöntötte, hogy pszichológust szeretne felkeresni, akkor sincs könnyű dolga.

De mielőtt ebbe mélyebben belemennék, muszáj kicsit messzebbről indítani.

A pszichológiai tér – ez az a hely, ahol pszichológus és kliense találkoznak – egy semleges, megnyugtató, bizalmon alapuló, de leginkább független tér. Nem hivalkodó, de nem is túlcsupaszított, nem túl tágas, nem túl szűk, nem túl sötét, nem túl világos, nem túl hideg, nem túl meleg, épp olyan, mint Dániel András Kufli-meséjében a domb:

pont jó.

Az már egy nagyon nehéz ügy, hogy a pszichológiai tér és a pszichológus mennyire legyen értéksemleges. Én azt gondolnám, hogy nem lehet az és ne is legyen az, de erről érdemes inkább ezt a cikket elolvasni, de azért persze lehet, hogy még lesz erről szó a későbbiekben a Lelki betevőn is.

Akárhogy is, ebben a térben ül pszichológus és kliense, utóbbi beszél magáról, előbbi reflektál erre. Úgy, hogy az a kliensről szóljon alapvetően, de úgy is, hogy abban benne legyenek azok a megélések, amiket a pszichológusban okoz mindaz, amit a kliens mond.

Ez egy alapvető folyamata egy terápiának, és akkor működik a legjobban, ha a kliens azt és úgy mondhat el, amit és ahogy csak szeretne. Hogy ne nagyon legyenek előfeltételezései a pszichológusról.

Szakmaibban kifejezve arról van szó, hogy a pszichológus egy projekciós felület, a pszichológiai tér pedig egy projekciós tér, ahova és amiben a kliens nyugodtan és megítéléstől való félelem nélkül vetítheti a problémáit.

Hogy ez tényleg maradéktalanul menjen, ahhoz jó, ha a kliens viszonylag keveset tud csak a pszichológusáról.

Ezért aztán sok pszichológusról szinte semmit sem lehet tudni.

Se egy cikk, se egy interjú, se egy könyv, se egy médiamegjelenés, se egy előadás, semmi. Még honlapjuk sincs, telefonszámuk is csak kósza, gyűjtőoldalakon érhető el. Mégis, ha felhívjuk őket, azt tapasztaljuk, hogy négy hónap múlva tudnak csak időpontot adni.

Mert hírük szájról szájra terjed, egymásnak adogatják a kliensek a kilincset.

Nem gondolnám persze, hogy önmagában az meghatározná azt, hogy egy pszichológus jó-e vagy sem, hogy mennyire rejtőzködik. Illetve attól még egy pszichológus lehet jó, hogy kétszáz találat is van róla a neten, és hát az sem garancia a jóságára, ha egy darab sincs.

Ez inkább irányzat, szemlélet, látásmód, attitűd kérdése.

Már csak azért is, mert az első néhány találkozót követően már nagyjából mindegy lesz, hogy az első alkalom előtt miket tudott a kliens a pszichológusáról. Valahogy – legalábbis nekem ez a tapasztalatom – leválik a pszichológiai tér az egyéb terekről, amikben a pszichológus megnyilvánul. Vagy éppen nem nyilvánul meg. Tehát bár akár tudhat is a kliens a pszichológus médiajelenlétéről, de valahogy ez a pszichológiai térben mintha nem számítana.

Pláne akkor, ha a kettő nem mond komolyan ellent egymásnak, az pedig már a kliensen is múlik, hogy mennyire figyeli, követi a pszichológusának a pszichológiai téren kívüli megmozdulásait. Tehát a kliens döntése is, hogy mondjuk elmegy-e a pszichológusa koncertjére vagy (tudományos) előadására.

Hogy mindez mennyire önfelmentés, azt mindenki döntse el maga, mindenesetre most, hogy ez legalábbis valamennyire tiszta lett, áttérhetünk arra, hogy akkor hogyan is kell pszichológust választani.

Érdemes például valamennyire rálátni arra, hogy a probléma mennyire súlyos, az ugyanis alapvetően meg kell, hogy határozza a keresést. Természetesen a legtöbb kliens nem pszichológus, hogy diagnosztizálja önmagát, de azt akár ő is tudhatja, hogy melyik pszichológus miben tud segíteni.

Ha máshonnan nem, hát például ebből a cikkből.

Pszichológiai betegségekkel (személyiségzavarok, testképzavarok, súlyos depresszió, komoly kényszerbetegségek) klinikai szakpszichológusok foglalkoznak, illetve ha ezek a megbetegedések már a mindennapokat is komolyabban veszélyeztetik, mert mondjuk a kliens úgy érzi, hogy nem tud kijönni a lakásból, mert annyira szorong annak elhagyásától, hogy már fiziológiai tünetei is vannak, akkor érdemes pszichiáterhez fordulni, aki a terápiás folyamatot gyógyszerrel is meg tudja támogatni.

Tanácsadó szakpszichológus enyhébb problémákkal foglalkozik, legtöbbször életvezetési nehézségekkel, párkapcsolati krízisekkel, kiégéssel, szorongással, enyhébb depresszióval. A felsorolás természetesen itt sem teljes körű, ami fontos, hogy klinikus foglalkozhat enyhébb problémákkal is, tanácsadó viszont felelősséggel nem foglalkozhat a klinikumba tartozó nehézségekkel.

Ezért tehát előfordulhat olyan, hogy egy tanácsadó szakpszichológus klinikust ajánl, vagy a tanácsadói folyamat megtámogatására pszichiátert, de ettől kliensként semmiképp sem szabad megijedni, ez ugyanis épp annak az ismérve, hogy a pszichológus tisztában van szakmájának, területének határaival.

És hát csomófajta pszichológus, szakpszichológus létezik még, kezdve a sportpszichológustól egészen a neuropszichológiai szakpszichológusig, mindegyik területnek megvan a maga kompetenciája és a maga felelőssége, sportpszichológus is küldhet klinikushoz klienst, klinikus is mondhatja, hogy kikéri egy neuropszichológus véleményét.

A lényeg, hogy legyen párbeszédre való nyitottság a pszichológusok részéről, és bizalom a kliensek részéről.

A másik komoly és fontos kérdés annak az eldöntése, hogy a probléma milyen szemléletben dolgozó szakembert igényel. Hogy csak néhány példát mondjak, analitikus, feltáró pszichológust, kognitív szemléletű szakembert, viselkedésterapeutát vagy valamilyen specifikus módszert használó pszichológust.

Mindezekben a kérdésekben egy kliensnek természetesen nem kell otthon lennie, de érdemes a lehetőségeket ismernie, azokról tudni, annak pedig aztán az égvilágon semmi akadálya, hogy akár már a telefonos kapcsolatfelvételkor ezek a kérdések szóba kerüljenek.

A pszichoterápia ugyanis egy szolgáltatás. Függetlenül attól, hogy ingyenes, olcsóbb vagy kifejezetten drága, a kliens/páciens/segítségért forduló, mint a szolgáltatás igénybe vevője bármikor és bármit kérdezhet.

Ez ugyanis elidegeníthetetlen joga, amit sosem szabad elfelejteni.

Ha pedig mégis úgy tűnik, hogy elfelejtette, akkor a pszichológus, mint a szolgáltatás nyújtója, nem árt, ha időnként erre emlékezteti kliensét. Néha pedig önmagát.

Mert ha nem is szimmetrikus, de mindenképpen demokratikus szolgáltatásról van szó.

Figyelmébe ajánljuk