Az állam feladata is lenne az országban élők lelki egészségének megőrzése

Lelki betevő

És a lelki betegségek gyógyítása. A szakma (nem az egyes szakemberek!) nem szándékosan taszítják Xanax-függőségbe és úgynevezett kóklerek kezei közé a segítségre szoruló tömegeket – ez csak az eredmény.

Az előző Lelki betevő a pszichológusszakma védelméről szólt, most pedig, ahogy ígértük, a magánszektorban dolgozó pszichológusok árképzése lesz a téma. Mindkét részt a HVG-ben megjelent Lélekkufárok: Kóklerek elé vetett magyarok című cikk ihlette.

A probléma tehát most az, hogy a pszichológus túl sokba kerül. És ez így is van. Ez nem is kérdés. Hogy jól van-e ez így, az már igen, de talán a válasz is elég egyértelmű lesz: nem, ez nincs jól így. Egyáltalán nincs.

Sokan, túl sokan nem jutnak el nemhogy a megfelelő, de semmilyen szakemberhez sem: Magyarországon 2016-ban összesen 1763, naponta közel 5 ember lett öngyilkos. Ezzel Európa élbolyához tartozunk. De nem csak az öngyilkosság megelőzésére nincsen országos, kurrens kifejezéssel élve: nemzeti stratégia. Semmilyen rendszerszintű mentálhigiénés program sincsen Magyarországon.

false

 

Fotó: MTI

Tizennyolc éves kor alattiak és családjaik számára ugyan még ott van a pedagógiai szakszolgálatokban dolgozó pszichológusok által nyújtott térítésmentes pszichés gondozás, és persze az óvoda- és iskolapszichológiai hálózat, de utóbbi esetében 5-6 intézmény is jut egy szakemberre, előbbiek pedig rettenetesen túl vannak terhelve a különböző vizsgálatok elvégzésével és a szakvélemények megírásával, gondozásra alig marad kapacitás.

Tizennyolc év fölött viszont magunkra, a nagyobb kórházak pszichiátriai osztályainak, illetve a kerületi, térségi pszichiátriai gondozók, esetleg alapítványok szintén messze túltelített szakembereire maradunk.

Itt is elmondható, hogy Budapesten jobb a helyzet, nagyobb városokban már egy kicsit rosszabb, de még mindig nem annyira vállalhatatlan, mint a falvakban, kisvárosokban, ahol a szakemberek nemcsak intézmények, hanem települések között is ingáznak.

A spektrum egyik végén ott van az erősen szabályozott, röhejesen alulfinanszírozott és komoly szakemberhiánnyal küzdő állami ellátás, a másik végén pedig lubickol a magánszektor: minimális szabályozás mellett olyan árakat lehet elkérni, amit még éppen nem szégyell az ember. Ha meg mégis, hát majd hozzászokik. 5-6000 forintos alsó határtól megfelelő képzettség, tapasztalat és habitus mellett könnyedén el lehet jutni az akár 20–25 000 forintos óradíjig is. De azért a pszichológusok nagy többsége inkább valahol 8000 és 12 000 forint között kér egy egyéni ülésért, egy másfél órás párterápiás/párkapcsolati konzultációs session ára pedig valahol 16–20 000 forint között mozog. Ez az összeg azonban optimális esetben eloszlik a két szakember között.

Horrorösszegek, amiket hetente, kéthetente, akár éveken keresztül is kifizetnek a segítségre szorulók.

Tudni kell azonban azt is, hogy ahhoz, hogy egy pszichológus valamennyire is komolyan vehesse saját magát, mondjuk, eljusson valamilyen szakvizsgához, komoly összegeket és éveket kell beáldozni, a magánszektorban elkért valóban busás összegek kikalkulálásakor tehát az is szempontja a szakembernek, hogy visszahozza a befektetéseit, esetleg visszafizesse a kölcsöneit. Arról nem is beszélve, hogy a kézhez kapott összegből még terembérletet, eszközöket, adót és további képzéseket, konferencia-részvételeket kell finanszírozni – ezek pedig sokszor brutál összegekbe kerülnek. Szabadság, betegség esetén pedig a teljes bevétel kiesik.

Természetesen nem sajnáltatni szeretném a magánszektorban (is) dolgozó pszichológusokat, de ez is hozzátartozik a képhez.

Az már más kérdés, hogy az állam és a társadalombiztosítás miért szállt ki a rendszerből, illetve miért nem nyúltak az OEP-pontrendszerhez bő 20 (!) éve egy tapodtat sem: tényleg nevetséges összegek jönnek ki, ha felszorozzuk másféllel az OEP-pontokat.

Egységet persze nehéz képviselni, hiszen maga a szakma sem egységes. Már csak azért sem, mert a különböző irányzatok, végzettségek és képzettségek komoly érdekellentéteket is maguk mögött húznak. De nemhogy egységes, még az egyes részterületek képviselői sem kezdeményezték a változtatást. Néhány nagyágyú intézetében (Budapesten pl. a Thalassa Ház és a Tündérhegy, vidéken pl. Kaposváron) ugyan megemelték a szorzót, de országosan, rendszerszinten semmi sem történt.

Beszédes, hogy dr. Németh Attila, a Nyírő Gyula Kórház Országos Pszichiátriai és Addiktológiai Intézetének főigazgató főorvosa három évvel ezelőtt még nem tudta, hogy hol, kinél és kinek kellene annak érdekében lobbiznia, hogy valami változzon. Hogy idén mi van, azt nem tudom, a számok mindenesetre továbbra sem változtak, a sor végén álló rászorulók itt mintha nem is lennének fontosak.

Azt gondolom, a magánszektor árképzésével nem nagyon lehet és nem is nagyon kell semmit sem tenni, ha ennyibe kerül, akkor ennyibe kerül. Az elkért összeget a piac határozza meg, az pedig szabad.

Az állami, térítésmentes szolgáltatás gatyába rázása viszont önmagában is fontos, sőt, életmentő lenne, járulékos elemként pedig magával rántaná a magánszektort is, mégpedig a következő módon.

  1. Ha az állam ellátná végre a feladatát, azaz hinne abban, hogy az országban élők lelki egészségének megőrzése és lelki betegségeinek gyógyítása rá is tartozik, akkor azonnal piacira emelné a támogatások összegét, illetve bevonná a társadalombiztosítást a rendszerbe.

  2. Emiatt nem menekülnének a szakemberek az állami szektorból, mert ott is vállalható fizetést kapnának.

  3. Mindez azt is eredményezné, hogy átláthatóbbak és nyomon követhetőbbek lennének a beavatkozási lehetőségek mind a magán-, mind pedig az állami szektorban, lehetne tehát előre tudni, hogy egy-egy pszichés betegség gyógyítására vagy valamilyen pszichológiai támogatás nyújtására milyen módszerek és milyen hosszan vehetőek igénybe. Rengeteg kutatás készült az elmúlt években a különböző beavatkozások hatékonyságáról, bőven van már annyi know-how-nk a témában, hogy azt vissza lehessen forgatni a rendszerbe.

  4. Végül az első három pont eredményeképp a pszichológusok kiképzői (és így persze maguk a képzettek is) egyéni szinten is jóval inkább érdekeltek lennének abban, hogy a szakma etikailag és pénzügyileg is transzparens és tiszta legyen.

Ez a nyugat-európai gyakorlat is egyébként: állami és magánbiztosítók komoly részt vállalnak a társadalom pszichológiai ellátásának finanszírozásában úgy, hogy közben megmarad a piac szabadsága is. Kevesebben is maradnak ellátás nélkül.

A rendszer átalakításában azonban mintha nem lennének elegen érdekeltek, ami természetesen nem azt jelenti, hogy a szakma (nem az egyes szakemberek!) szándékosan Xanax-függőségbe és úgynevezett kóklerek kezei közé taszítaná a segítségre szoruló tömegeket.

Ez csak az eredmény.

(Ennek a résznek a megírásában Oriold Károly nyújtott szakmai segítséget, az első részben pedig Urbán Éva. Ezúton is köszönöm mindkettőjüknek.)

Figyelmébe ajánljuk