Zimbardo és Milgram: brit tudósok?
essays-culture-1.jpg

Zimbardo és Milgram: brit tudósok?

Lelki betevő

Tombolnak a hullámok a szociálpszichológia felett, kiderült ugyanis, hogy a szociálpszichológia elméletének két nagy sztárja erősen csúsztatott.

Milgram túlzott az áramütéses kísérlet eredményeinek publikálásakor, Zimbardo pedig a börtönkísérletében irányította a kísérleti személyeket.

Na most akkor baj van vagy nincs baj? Dobjuk ki a tudományt a francba, vagy azért még kicsit várjunk ezzel? Kezdjünk el hisztérikusan toporzékolni, vagy inkább calm the fuck down.

Hát, én az utóbbiak mellett lennék.

A szociálpszichológia körüli cunamival ugyanis az égvilágon semmi gond nincs.

A pszichológia, mint az összes tudomány, folyamatosan fejlődik, változik. Nem akkora truváj ez, mi magunk is változunk, hát a rólunk szóló elméleteknek is változniuk kell. De nemcsak ez változik, hanem a tudományos igényesség is, aminek köszönhetően már elvégzett kísérleti, vizsgálati eredményeket újraértelmeznek, újraszámolnak, illetve megismétlik az egész vizsgálatot még egyszer, hogy akkor is ugyanaz jön-e ki.

false

 

Fotó: Saturday Morning Breakfast Cereal

 

És hát úgy alakult, hogy Zimbardo az előbbinél, Milgram pedig utóbbinál vérzett el – jó eséllyel ma már nincs is az a tudományos igényű lap, ami befogadná eredményeiket.

De hát 1963-ban és 1971-ben még nagyon más idők voltak, más volt a politikai és társadalmi légkör, nagyon nagy tudományos és társadalmi igény volt arra, hogy a második világháború borzalmait, azon belül is a holokausztot meg tudják magyarázni, Milgram és Zimbardo pedig akkorát robbantott, hogy mára Los Angelestől Pekingig és vissza mindenki tudja, hogy kérésre kegyetlen állatokká változunk.

És ez a tudásunk olyan elmélyült, hogy ellenáll mindennek, ami ezzel ellenkezne. Mi sem bizonyítja ezt a jelenséget jobban, mint az a tény, hogy épp ezen újság nyomtatott változatában jelent meg közel kilenc éve (!) egy cikk Erős Ferenctől, ami éppen úgy szedi szét Milgram és Zimbardo eredményeit, mint ahogy szedte szét a két fent belinkelt cikk is.

Még egyszer a Milgram-kísérletről – A pontatlanság pokolba vezető útja

A Magyar Narancs 2009. augusztus 27-i számában jelent meg Marosán György cikke Az engedelmesség pokolba vezető útja címmel. Az írás Stanley Milgram amerikai szociálpszichológus (1933–1984) híres-hírhedt áramütéses kísérletéről és annak értelmezéséről szól. Az engedelmeskedés témájának felelevenítése és a mai magyarországi állapotokra való aktualizálása mindenképpen fontos, ám szeretném felhívni a szerző és az olvasók figyelmét számos pontatlanságra és félreértésre, amely Milgram kísérletéhez kapcsolódik.

Tehát míg a pszichológusok és szakkönyvek már jó ideje igen árnyaltan fogalmaznak ezekkel az eredményekkel kapcsolatban, mintha a közgondolkodásba való szivárgást valami akadályozná.

Mondjuk az, hogy mind Milgram, mind pedig Zimbardo felment minket az egyéni felelősség alól. Hiszen ha a kísérleti személyek egy fehér köpenyes „tanár” jelenlétében áramütést mértek egy „tanulóra” azért, mert az nem tanulta meg a feladatot; hiszen ha a kísérleti személyek börtönőrként kegyetlenkedtek csak azért, mert valaki azt mondta, hogy viselkedjenek börtönőrökként, akkor mi, hétköznapi, nem kísérleti emberek miért ne viselkedhetnénk úgy, ahogy mondják nekünk?

Persze, a két sztár eredményeit úgy is lehetne értelmezni, hogy azt tekintjük normának, amit a hatalommal bíró, illetve a csoport képvisel. Ami – ahogy a kísérletekben is – lehet kegyetlenkedés is, vannak erre sajnos bőven egész friss példák is Srebrenicától Darfuron és Ruandán keresztül egészen Guantánamóig és Abu Ghraibig, de ennek nem feltétlenül kell így lennie, hiszen lehet a csoportnorma előremutató is: mondjuk a környezettudatos magatartás, az adófizetés, a tolerancia, a gyengébbek és az elesettek támogatása, a földrengés áldozatainak megmentése és csomó egyéb, pozitív dolog is.

Szóval annak ellenére, hogy megbízható (!) kísérletekkel igazolható, hogy tényleg arról van szó, hogy az emberek a csoport normáit veszik át, amik akár lehetnek proszociális normák is, ez a magyarázat egyszerűen nem tud akkorát robbanni, mint az eredeti.

Kevés benne ugyanis a szenzáció.

Azt tehát tudjuk, hogy ha jó fejeknek kell lennünk, akkor jó fejek leszünk, ha pedig kegyetlennek kell lennünk, akkor kegyetlenek leszünk, épp ezért az a kérdés, hogy mit kell akkor tennünk, ha a kegyetlenség normájával szembe szeretnénk menni?

Mert afelől azért ne legyen kétségünk, hogy el tudjuk-e dönteni, hogy mi helyes és mi nem, mert – néhány, komolyabb személyiségzavarral küzdő embertől eltekintve – erre mindenki képes.

És hát a kérdésre meg is van a válasz, hiszen még Milgram kísérleti személyei közül is sokan, sőt, jóval többen, mint azt Milgram állította, éppen azt tették, amit kellett: kiszálltak, nem teljesítették az utasítást.

No meg talán az is fontos lehet, hogy az egyéni önrendelkezés, a vélemények aktív vállalása, az igazságért való kiállás, a tudatos jelenlét reményeim szerint (bár bizonyítani nem tudnám, ez inkább csak józan megérzés és vágy) jóval erősebb, mint volt 50-60 évvel ezelőtt. Arról nem is beszélve, hogy az erkölcs, a társadalmi normák és értékek is egészen mások most.

Éppen ezért csak remélni lehet, hogy újabb kilenc év múlva azért már majd nem kell újra, hatalmas revelációval leleplezni Milgramot és Zimbardót.

Figyelmébe ajánljuk