"Június 14-én kaptuk a szomorú hírt, hogy reggel elhunyt Perczel Anna építész-várostervező, az idén 17 éves ÓVÁS! Egyesület egyik alapítója. Számtalan írásában és könyvében, interjúkban és beszédekben szólalt meg az erzsébetvárosi történelmi zsidónegyed védett épületeiért, a Józsefváros és Kőbánya értékes városrészeiért, amik a buldózeres városrehabilitáció és a politikai harácsolás miatt végveszélybe kerültek.
Anna aktívan részt vett a rendszerváltás előtti ellenzéki mozgalmakban, többek között a Bős-nagymarosi vízlépcső megépítése elleni tiltakozásként indult Duna-körben is. Nemzetközileg is elismert szaktekintély volt, akihez rendszeresen fordultak más szervezetek szakmai véleményért.
Építész volt, bár ő maga nem épített, hanem a mások által tervezett épületeket, városnegyedeket védte.
Nemcsak a házakkal, hanem azok lakóinak a sorsával is törődött, ennek jelét adta a negyedben tett séták, rendezvények során az ott élőkkel folytatott hosszú beszélgetések alkalmával.
Hosszú éveken át elnöke volt az egyesületünknek, aminek a megalakulását Anna egyik erzsébetvárosi házbontásokról szóló előadása ihlette, mert olyan átéléssel, szakértelemmel és tárgyilagossággal beszélt a méltatlan sorsra szánt értékes épületekről, hogy az alapítók egyike a beszéd után úgy érezte, segítenie kell Annának ebben a reménytelennek tűnő helyzetben. Egy kávéházba hívta a barátait, ismerőseit, hogy közösen találják ki, mit tehetnének a VII. kerületi pusztítás leállításáért.
Anna különleges személyiség volt: mindent tisztelt, amiben értéket látott. Megkapó volt benne a „francia örökség" (Párizsban született), ami számára a szabadság-egyenlőség-testvériség hármas eszméjét is jelentette. Felvilágosodott gondolkodás, értelem és mély istenhit vagylagosság helyett szoros kapcsolatban volt meg benne. A francia kultúra lengte körül, könnyedség, lezserség, emberszeretet, empátia és tolerancia jellemezte, valamint alaposság és kitartás a munkájában. Nagyvonalúságát bizonyítja, ahogy a rosszat cselekvő emberek tetteit elítélte, de magukkal az emberekkel megbocsátó volt.
Elképesztő társadalmi igazságérzete, a nélkülözők iránti együttérzése nemcsak az elvek szintjén jelent meg, hanem a gyakorlatban is megvalósult: olyankor is sokakat támogatott, amikor alig tehette meg ezt.
Mindig egyfajta légies, a materiális világon túlmutató jelenségként volt jelen a világban. Időtlen, kortalan, emelkedett lénye velünk marad."
*
Perczel Annával lapunk még 2016-ban készített interjút annak kapcsán, hogy az ÓVÁS! Egyesület egy akkori kutatása a zsidók szerepét vizsgálta a főváros kialakulásában és fejlődésében. Részlet a beszélgetésből.
MN: Mikortól beszélhetünk zsidó polgárságról?
PA: Ha abból indulunk ki, hogy csak 1840-ben engedélyezték a számukra, hogy egyáltalán tulajdonuk legyen (az 1840. évi 29. törvénycikk megengedte, hogy a zsidók bármely vidéken letelepedhessenek az országban, megengedte a zsidóknak a szabad kereskedelmet, gyáralapítást, bármely mesterség gyakorlását – a szerk.), nem véletlen, hogy a kiegyezés előtt alig találunk olyan épületet, amelynek zsidó építtetője lett volna. Az 1859-ben felavatott Dohány utcai zsinagógát leszámítva a pesti zsidó negyedben is csak egyetlen lakóházról tudjuk biztosan, hogy zsidó építtetője volt, ez a Dohány utca 10. számú ház, amit egyébként 2006-ban ürítettek ki, jelenleg romokban áll, noha műemlék. Az 1840-es évek elején Hild József tervezte Kassowitz Hirsch Jakab bornagykereskedő megrendelésére, akihez a telek 1840 előtt egy álszerződéssel került, és csak 1847-ben írathatta a saját nevére.
MN: Úgy tudom, a magyarországi zsidók életében az 1840-es törvény mellett az 1848–49-es szabadságharc jelentett fordulópontot, igen sokan a forradalom oldalán harcoltak. Nemcsak az volt ebben az újszerű, hogy a magyar nemzeti függetlenséget támogatták, de az is, hogy feladták az addigi elzárkózó életmódjukat is.
PA: Nem egészen. A legnagyobb változást a zsidók számára az 1867-es emancipációs törvény jelentette. Az viszont igaz, hogy a reformkorban, majd a szabadságharc idején kezdtek magyarul tanulni. Ekkortól erősödött fel az integrációra és asszimilációra való törekvés is. Például 1842-ben alakult a Magyar Izraelita Kézmű- és Földművelési Egyesület és 1843-ban a Magyarító Egylet. 1849 után a változásokat nagyon hamar befogadták, pozitívan reagáltak rá. Mindez abból a hagyományból is eredt, hogy a zsidó családoknál a tanulás fontos szerepet játszott, nyelveket beszéltek, világlátottak voltak és naprakészek. Sokkal könnyebben tudtak élni azokkal a lehetőségekkel, amiket később a kiegyezés és a városegyesítés nyújtott.
MN: Már Budapest születése előtt is építtettek?
PA: Igen. A legelső ház, amit ebből a korszakból bemutatunk, az a Bajcsy-Zsilinszky út 21., amely az 1870-es évek elején épült, a később világhírűvé vált bécsi építész, Otto Wagner tervei alapján, de segítője – feltehetően a tervezésben és a kivitelezésben is – a zsidó származású Kallina Mór volt, akárcsak a másik, ennél még sokkal jelentősebb, ugyanekkor épült budapesti Wagner-épületnek, a Rumbach Sebestyén utcai zsinagógának. Az építtető Freistädtler Antal az egyik legnagyobb Balaton környéki földbirtokosnak számított. Eredetileg nem Otto Wagnert, hanem Feszl Frigyest bízta meg a sarokház megtervezésével, aki 1861-ben, majd 1867-ben is készített számára tervet. Azt nem tudni, hogy mi késztethette Freistädtlert 1871-ben a váltásra, de feltehetően az „újhoz”, az egyesítésre készülő Pest világvárosias átépüléséhez akart igazodni. Ez akkoriban nem volt magától értetődő.
A teljes interjú itt olvasható:
Kedves Olvasónk!
Üdvözöljük a Magyar Narancs híroldalán.
A Magyar Narancs független, szabad politikai és kulturális hetilap.
Jöjjön el mindennap: fontos napi híreink ingyenesen hozzáférhetők. De a nyomtatott Narancs is zsákszám tartalmaz fontos, remek cikkeket, s ezek digitálisan is előfizethetők itt.
Fizessen elő, vagy támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
