Építészet

Egyszerű és praktikus

A megújult Madách tér

  • Götz Eszter
  • 2014. augusztus 31.

Lokál

Nyár közepére, amikor a pesti zsidónegyed, vagyis ma már inkább bulinegyed teljes gőzzel szívja a turistaforgalmat, megújult a Madách tér. Az eredmény nem túl látványos, és sokan pufognak, mert a zöldhiányos Erzsébetváros itt sem kapott buja ligetet, és persze ezt is, mint mostanában országszerte az összes közteret, jórészt leburkolták kővel. De nézzük reálisan a dolgot: a koszlott autóparkolóból mégiscsak gyalogosoknak való nyugodt, városias tér lett. Fákkal, vízzel, hellyel, ahol lehet sétálni, deszkázni, üldögélni.

Egy évszázaddal ezelőtt

az Andrássy úttal párhuzamos sugárutat vizionált a Fővárosi Közmunkák Tanácsa a túlzsúfolt zsidónegyeden keresztül. A nagyszabású tervből semmi nem lett, csak a Madách téri felnyitás, a Wälder Gyula tervezte diadalíves, árkádos, pilonos épületegyüttes. A 20. század során időről időre még felbuzogtak a várostervezői ambíciók a Madách sugárút körül, ám végül maradt a semmibe vezető kapu - Ekler Dezső szellemes definícióját használva: a korzótorzó. Mögötte a 90-es évektől a foghíjakon a helytől minden tekintetben idegen irodaházak nőttek ki, előtte pedig - Medgyessy Ferenc könnyed, bájos szobra körül - alig jutott gyalogosátjáró az ott parkoló autók között. Az ábrándok helyett a rögvaló érvényesült.

2012-ben az önkormányzat - Budapesten teljesen szokatlan módon - diák-ötletpályázatot írt ki a tér megújítására, amelyen Magyarországon tanuló nappalis építészhallgatók indulhattak. Voltak nyertesek, de az önkormányzat lakossági szavazást is kért, azon pedig a zsűri által második díjasnak kihozott terv aratott sikert; az az elképzelés, ami semmi extrát nem vitt a térre, nem akarta parkosítani, nem borította föl a szimmetriáját, csak egyszerű és szép arányokkal, vízzel és burkolati elemekkel, a járófelületektől elkülönített fűvel-fával javasolta finomra hangolni. Tervezői, Hertel Anna, Magyar Sára Borbála és Minh Duc Nguyen az idén kaptak építészdiplomát, de már két éve, diákként sem gondolták, hogy az elsöprő arányban megszavazott terv tényleg megvalósul. És nem is valósult meg; a mostanra elkészült tér valójában a pályaművekben felmerült gondolatok remixe. A történet újrajátszódott, hiszen annak idején a Madách-kapu pályázati nyertese sem Wälder Gyula volt, hanem Árkay Aladár, még a második és harmadik díjat is más kapta; Wälder tervét sokaké mellett csak megvétellel jutalmazták.

De a város természetes fejlődését nem építészek, még csak nem is a lakók szándékai irányítják. Jelen esetben a döntést kezében tartó önkormányzat felismerte, hogy a Madách tér ügyében a negyed egészen sajátos turisztikai igényei mondják ki a végszót, és emiatt egy viszonylag egyszerű, ám a terhelésnek télen-nyáron jól ellenálló megoldásra van szükség. Ennek köszönheti a Madách tér a letisztult, praktikus részletekkel teli új formáját. A meglepően sok (és részben szelektív) utcai szemetest, az ivókutat, a megemelt ágyásokba telepített gyepet, a burkolatból feltörő vízoszlopokat a tér közepén, a keskeny sávban, de jó hoszszan kanyargó, fával burkolt padokat a gyepsávok szélén, a többszemélyes betonkocka ülőkéket és a biciklitárolót. (No meg az ágyásokban elrejtett automata locsolórendszert, aminek persze csak a csöve bújik meg a fűben, a belőle fröcskölő víz ottjártamkor gondosan megfürdette az egyik padot is, a rajta ülőkkel egyetemben.)

A turistatömeg és a környék lakói

itt várhatóan nyugalmat keresnek, nem attrakciót, és ezt jól szolgálja a könnyen takarítható, jól átlátható, kevéssé rongálható elemekből álló, egyszerű, de korrekt kialakítás. Legszebb arcát - vagyis a raszterben telepített kis facsoportot, ami most lombhálóba van szorítva, de hátha megnő, és idővel nagyobb árnyékot ad - a Kiskörút felé mutatja. Itt maradt a hirdetőoszlop (már nem sok van ilyenből Budapesten), a piros postaláda (pláne ritkaság), a Fővárosi Közmunkák Tanácsának emlékkőlapja, mögötte a gránit ivókúttal, ráadásul innen alig észrevehető az az ostoba táblaerdő, ami a puszta megszokásból betévedt autósokat dirigálja tovább. Kérdés, hogy a színházba járók és az itt lakók mostantól hová teszik az autót, mert ugyanezzel a lendülettel mélygarázs már nem épült, de ez az egész negyed, sőt a Belváros általános problémája.

A tér mindenesetre kiszabadult, félig park, félig piazza lett belőle. Alatta felújították a 85 éve szolgáló közműveket, így jó ideig nem kell feltörni a most letett kőlapokat. Utóbbiak a tér leggyengébb láncszemei: unalmas, szürke, szemmel láthatóan igénytelen a burkolat, itt jó lett volna valami plusz, de legalább nem ízléstelen; jól megy rajta a józan biciklis és a besörözött beerbike-csapat, ráadásul a kőlapok között átfolyik az esővíz, és a burkolatba beültetett hat nagyobb fa gyökerei is szabadon nőhetnek alatta.

A hangsúly azonban nem az új térelemeken van, hanem az eddig is ott lévő részleteken, és ez így van jól. Nagyobb teret kapott az Örkény Színház, emeleti erkélyéről ott integet a társulat fotósora; jobban érvényesül a Táncoló nő szobra, és az árkádok szorításából kiszabadulva szélesebb kitelepüléshez jutottak a tér kávézói, vendéglői, közvetlenebb kapcsolatba kerülve magával a térrel. Így a szabálytalanul kanyarodó, váratlan szögekbe forduló zöld sávok, a téren elszórt ülőfelületek, a színház előtt várakozó közönség és a vendéglátóhelyek forgalma szépen összeér. Lényegesen csak a tér végébe azonnal beköltöző bumfordi gyorskajabusz rontja az összhatást. Az egész kompozíció puritán, de kétségtelenül térszerű, és jól hagyja érvényesülni a szezonális izgalmakat.

A cikk a Kortárs Építészeti Központ (KÉK) és a Narancs közti együttműködésben, az NKA támogatásával jött létre.

Figyelmébe ajánljuk