Együtt még a maltert is - Újszerű lakóközösségek

  • Glatz Zsófia
  • Komlósi Bence
  • Monory Rebeka
  • 2016. augusztus 6.

Lokál

Nem csak Budapesten, szerte Európában is elszálltak az albérleti árak. Az új helyzet számos új, innovatív választ hívott elő.

Budapesten és a legtöbb magyarországi nagyvárosban egyre gyorsabban emelkednek a lakásárak és az albérleti díjak. A belvárosokban és a jó fekvésű helyeken a turizmus, az AirBnB és az ingatlanfejlesztések miatt egyre nehezebb megfizethető lakáshoz jutni – már az ötszázezer forintos négyzetméterár sem ritka. A folyamat komoly problémákat vet fel, hiszen egyre többen kényszerülnek távol költözni a munkahelyüktől, és ha képtelenek fizetni a piac diktálta árakat, akár utcára is kerülhetnek. Az „én házam az én váram” gondolkodás továbbra is lakástulajdoni csapdában tartja az országot, miközben az önkormányzati ingatlanfejlesztések megszűnésével és a privatizációval a piaci alapú lakásfejlesztés versenytárs nélkül maradt. A közösségi és kooperatív lakásépítés egyelőre teljesen hiányzik a hazai ingatlantérképről.

Pedig minél kevesebb a magántulajdon és minél több a bérlakás, annál rugalmasabb a lakhatási rendszer, amely könnyebben reagálna így a gazdasági-társadalmi változásokra. A saját tulajdonú ingatlanokban élők sokkal nehezebben váltanak otthont, mint a bérlakásban élők, így a munkaerő-mobilitás is csökken. A változáshoz persze másfajta tulajdoni és bérlakásfenntartási szemléletre volna szükség. A bérlőket és a bérbeadókat egyaránt védő jogi szabályozás hiánya hazánkban megnehezíti a bérlakásállomány fejlődését, és a gazdasági konstrukciók is a magántulajdon létrehozásának kedveznek. Nincsenek megfelelő bérlakás-támogatási rendszerek, amelyek ösztönözhetnék a lakókat, az ingatlanfejlesztőket. A pozitív példa Németország, Svájc vagy Ausztria, a negatív Görögország és Spanyolország. Ellentétben Berlinnel, Béccsel vagy Hágával, ahol a piaci befektetők és az állam mellett fontos szerepet játszanak a közösségi és civil kezdeményezések, New Yorkban, Londonban vagy Budapesten ezek szinte teljesen hiányoznak. Pedig a jól működő városok vezetői különösen odafigyelnek a piaci lakások és szociális bérlemények megfelelő arányá­ra, s támogatással sarkallják a közösségeket saját lakhatásuk fejlesztésére is.

Téglát téglára

Az európai adatok alapján egyre jobban körvonalazódnak azok a stratégiai súlypontok, melyek között szerepel a közösségi lakhatás civil kezdeményezésű fejlesztése, az állami, piaci, magán- és közösségi lakásépítési szereplők együttműködése, az építőközösségek támogatása, illetve az újfajta szövetkezeti és vegyes tulajdoni rendszerek létrehozása.

Ha felépül végül a házunk

Ha felépül végül a házunk

 

Az innováció és a közösségi összefogás a társadalom különböző szintjein más-más megoldásokat hozhat. Egyre több hazai civil szervezet foglalkozik például hajléktalanok, átmenetileg lakás nélkül maradt emberek, nehéz helyzetbe került családok és egyedülálló szülők támogatásával, lakáshoz juttatásával. Ilyen a Habitat for Humanity, az Utcáról Lakásba! Egyesület, a Twist Olivér Alapítvány vagy A Város Mindenkié csoport, amelyek több programmal – Elsőként Lakhatást!; Kunyhóból Lakásba! – segítik a társadalom peremére került emberek visszajutását a „normális” életbe.

A lakhatási krízisnek ugyanakkor a középosztályt is cselekvésre kell sarkallnia. Erre jó példát nyújt a legutóbbi Turner-díjat kiérdemlő Assemble csoport Granby Four Streets nevű közösségi projektje Liverpoolban. Ez a csapat és projekt egy egész városrészt mentett meg a dzsentrifikáció negatív hatásaitól, köszönhetően az Angliában egyre népszerűbb community land trust kezdeményezésnek és ingatlanfejlesztési formának, amely nonprofit alapon fogja össze a lakókat és támogatókat, hogy megfizethető lakásokat, tereket és egyéb közösségi értékeket hozzanak létre a köz javára.

A community land trust, a co-housing, a co-living, a Wohn­gemein­­schaft vagy a Baugruppe csupán néhány olyan közösségi együttélési forma, amely innovatív és megosztáson alapuló megoldásokkal reagál a lakhatási problémákra. A Németországban és Ausztriában egyre népszerűbb Baugruppék, építőközösségek hazánkban sem lennének teljesen új fejlesztések. A 70-es, 80-as években számos többlakásos ház épült olyan konstrukcióban, amely ma meghódítja egész Nyugat-Európát – Berlinnel az élen. A berlini középosztály „fegyverként” használja a nagyvárosok ingatlanfejlesztőivel szemben, fékezve a dzsentrifikáció őrült tempóját. A kétezres években több mint 100 építőközösség alakult és épített magának többlakásos házat. A leginnovatívabb városok – Berlin, Bécs, Hága, Hamburg – felismerve az efféle kezdeményezések előnyeit, kedvezményes hiteltámogatásokat adnak, egyfajta public-private partnershipben együttműködve a közösségekkel.

Az önkormányzatok és az állam célja, hogy élhető, megfizethető, vegyes társadalmi és gazdasági összetételű városrészek jöjjenek létre. A válság hatására – amikor eltűntek a profitorientált ingatlanfejlesztők – több építésziroda vette saját kezébe a fejlesztést, és érdeklődő civilekkel együtt kezdtek bele új, nonprofit építőközösségek és otthonok létrehozásába. A Roedig Schop iroda az egyike a legismertebbeknek és legsikeresebbeknek Berlinben. Ők több olyan projektet is levezettek, ahol a lakók maguk kezdtek a fejlesztésbe, a telek, az ingatlan megtalálásába, tervek és terek kitalálásába, kivitelezők kiválasztásába – és akár az építésbe is. A ten in one, a K20, a Train­spotting vagy a 3xgrün projektek nemcsak megfizethetők, hanem minőségükkel és megjelenésükkel is sokat adnak a berlini új városképhez.

Mindent közösen

A Wohngemeinschaftok (WG), azaz lakásközösségek inkább a német nyelvterületeken hódítanak az egyetemisták, pályakezdő fiatalok és egyedülállók körében. Több miniháztartás közösségeként kialakuló, egy-kétszáz négyzetméteres lakásokban osztják meg életüket azok, akik nem szeretnének egyedül élni, és a megosztás révén jutnak megfizethetőbb otthonhoz. De az amerikai My House Our House három idősödő hölgylakója is teljesen ismeretlenként talált egymásra azzal a céllal, hogy összeköltözzenek egy családi házba, így megosztva a közös terheket és örömöket. Kevesebbet költenek lakhatásra úgy, hogy mégis kertes házban laknak, közösségi életük egyedülállóként is aktív, és semmiképpen sem magányosak. A co-housing házközösségek ezeket a felsorolt eszközöket ötvözik a nagyobb – nyolc-tíz főtől a több száz lakóig terjedő – közösségekben. A közösségek tagjai itt sokszor már saját lakásokkal rendelkeznek, de a privát lakások mellett sokféle közösségi téren osztoznak a ház többi lakójával. Lehet szó mosókonyháról, közösségi konyha-étkező-nappaliról, biciklitárolóról vagy éppen szaunáról. Egyetlen fő szabály van: mindent együtt, nagy közösségként döntsenek el egy közös célért. Olyanok, mint a hazai társasházak, csak itt a lakók azért élnek együtt, mert osztoznak egy olyan közösségi szabály- és értékrendszeren, amelyet ők hoztak létre saját maguknak.

A mozgalom egyik legismertebb nemzetközi kortárs közössége a leedsi Lilac, ahol a korábban felsorolt összes fontos co-housing attribútum megtalálható. Közösen döntöttek a külvárosi telek mellett, együtt tervezték a beépítést, az esővízgyűjtő tavacskát a telek közepére, a közösségi ház tereit, a kert parcelláit, a játszótér elemeit, a két parkolósziget helyét és a privát házakat-lakásokat is. A privát és közösségi terek aránya jól tükrözi a céljaikat: a folyamatosan használt konyha-étkező-nappali és mosókonyha a közös események állandó színterei, és még a speciális tulajdoni struktúra is jól mutatja, hogy amit létrehoztak, egyedi és valós igényekre válaszol.

Ezek az újfajta lakhatási stratégiák nem ismeretlenek Magyarországon sem – az 1979-ben létrejött, majd a rendszerváltáskor eredeti funkcióját elvesztő Miskolci Kollektív Házat tekinthetjük a magyarországi co-housing fejlesztések úttörőjének –, ám vagy újragondolásra szorulnak, vagy még gyerekcipőben járnak. Említhetjük a lakásszövetkezetet, amelynek közösségen és megosztáson alapuló „mondanivalója” helyes, de gazdasági és tulajdoni struktúrája revitalizációra szorulna. A régi társbérletek és a mai albérletek is fontos előképek lehetnek egy jól működő nonprofit lakásközösségi hálózat létrehozásában. A kalákák, faluközösségek, ökofalvak vagy egyházi közösségek is tanulságos példák, és a 70-es, 80-as évek jól működő építőközösségi rendszerét is érdemes lenne leporolni. A hasonló közösségi, kooperatív és megosztáson alapuló lakhatási kezdeményezéseket több hazai civil kezdeményezés is promotálja. A Közösségben Élni REPLAN vagy Lakjunk jól! projektjei a hazai co-housing mozgalom elindításával foglalkoznak. A Grand Home Budapest csapatának FÓRUM találkozói, work­shopjai és cikkei egy budapesti, szolidáris alapon működő lakásközösségi hálózat létrehozásán fáradoznak. A víziók adottak – most már csak dolgozni kell azért, hogy együtt fejleszthessük lakhatási körülményeinket.

A cikk a Kortárs Építészeti Központ (KÉK) és a Magyar Narancs közti együttműködésben, az NKA támogatása mellett jött létre

Figyelmébe ajánljuk