Végső leszámolás az ötszáz irodalmi kávéház mítoszával

Ki fizette végül a számlát?

  • Zeke Gyula
  • 2018. február 18.

Lokál

Örülhetünk, hogy a hazai polgári múlt – tehát nagyjából a reformkortól az 1948/1949-es államosításokig ívelő bő évszázad – szakadozott hagyományának emlékszálai közt máig eleven színben pompázik a kávéház.

Már kevésbé örömteli, vagy mondjuk inkább: kevésbé érthető, hogy szinte állandósult szókapcsolatban a tárgyban forgó irodalmi jelzővel. Az embernek szinte az a benyomása, hogy irodalmunk Halotti beszéd óta fonódó mentőkötele nélkül a kávéházat is elnyelte volna a jobb- és a baloldali diktatúrák egymás szennyét dúsító áradata. Az írott, a nézhető és a szóbeli kávéházi emlékezet irodalomba ágyazottsága ráadásul erősen összefonódik a megfelelő alkalmakkor ugyancsak rendre ismétlődő több mint ötszáz kávéház volt Budapesten mítosszal, s a tárggyal foglalkozó történész már örül, ha az újságíró, a riporter, a moderátor… még hozzáteszi ehhez a századfordulón időhatározó szót, mely elé a harmadik évezredbe lépve számosan elfelejtik odailleszteni a múlt szócskát. Nem szokta zavarni az emlékezőket, hogy a kávéház e sajátlagos irodalmiságáról alkotott képzet ordító ellentmondásban áll a fönt említett számmal. Egy kávéházban ugyanis – mely a korszak végéig főbb elemeiben érvényben maradt iparjogi szabályozás szerint minimum 4 méter belmagasságú, s legkevesebb 150 négyzetméter alapterületű utcaszinti vendégtér volt legalább két (1923-tól már csak egy) biliárdasztallal – úgy 30–50 asztal átlagban négyszer annyi székén és a pamlagokon egyszerre akár 150–200 ember foglalhatott helyet. Ha pedig minden kávéház irodalmi kávéház volt, úgy a legszerényebb szorzóval is 75 ezer költőhöz, íróhoz, szerkesztőhöz és hírlapíróhoz jutunk, ami nem csupán nyilvánvaló szociológiai képtelenség, de (a lapok létező tömegéhez fejenként csak évi egy kötetet adva) rövid úton környezeti katasztrófához és az irodalom vízfejhalálához vezetett volna.

 

Ki fizeti a számlát?

E költők és írók ráadásul és tipikus módon pénztelen alakok, akik így (az esetek túlnyomó részében soha vissza nem térítendő) hitelre ülnek naphosszat a kávéházban. Ám ki fizette végül a számlát? Miből élt a kávés, és miből éltette 30–40 alkalmazottját? E kérdések már csak ritkán vetődnek fel egy – pontosabban (1867-et és 1918/1920-at belső korszakhatárnak tekintve) három – olyan korszakkal kapcsolatban, amelyeket a szó közgazdasági értelmében (a 19. század második felétől kezdve mindinkább) a klasszikus kapitalizmus törvényei uraltak, vagy­is az a cég, amelyik nem tudott eleget tenni magán- és közterheinek, és ezenfölül hasznot termelni, egyszerűen megbukott. (Kávéháztörténetünk nem szűkölködik a fizetésképtelenség miatti öngyilkosságokban!) A választ e kérdésekre a lényeget tekintve a következő korabeli bonmot adja meg: „Ahová a költők járnak, oda mennek a szép nők. S ahol a szép nők ülnek, oda járnak a gazdag férfiak.” Kicsit feszesebb történeti figyelemmel pedig: azt a bizonyos számlát Budapest szerves gazdasági és társadalmi építkezés során összeállt polgársága fizette meg, amely – a (szélső)jobboldali és a kommunista üldöztetések, valamint az államosítások okán – nem csupán társadalmi testként számolódott fel az 1960-as évekre szinte mindenestül (és a jelek szerint: mindörökre), de amelyet az utóbbi negyedszázad polgározása a politikában szemantikailag is megfosztott történelmi jelentéstartalmaitól.

Bajban vannak az emlékezők akkor is, ha megkérjük őket, soroljanak fel néhányat ebből a több mint ötszáz irodalmi kávéházból. Elhangzik ilyenkor a New York és olykor még a Centrál neve, úgy általában, ám harmadik-negyedik kávéházat már csak az tud melléjük tenni, aki némi olvasottsággal rendelkezik a tárgyban, s ekkor általában a Pilvax és a Japán neve bukkan még elő. E tájékozatlanság nem pusztán a mítosz fönti abszurd számbeli kiterjesztésével függ össze, de tartalmi kiürülését is felfedi. Mert az írók, költők és a gáláns főpincérek sokszor névtelen és folyton torzuló bohém legendáinak sóvár ismételgetésén túl kevesen gondolkodnak el azon, mitől is válik (vált) irodalmivá egy kávéház.

Vajon elég hozzá egy szál költő avagy író, aki huzamosan egy helyen ül, nem is ír föltétlen, csak iszik, és nem is mindig kávét? Könnyű nyelvvel mondanánk ki a múltat boldogító igent, ám az egyes eseteket közelebbről nézve elég jelentős különbségeket látunk. Karinthy abszolút jelenléte például (Böhm Aranka elsöprő vibrálásának erőterében) kétségkívül irodalmi kávéházzá tette a Hadikot, ám nem föltétlenül mondhatjuk el ugyanezt a közeli Gellértről, ahol Tersánszky vert tanyát, sem a New Yorkkal szemközti Meteorról, ahol Ady dacolt a költői egyedülvalóságát puszta létével sértő irodalmi sokasággal, vagy épp a budai Délivasút kávéházat, ahová még messzebb menő kedvében átgurult. Számos íróról tudni, hogy a törzshelyét épp a kollégák elkerülésének szándékával választotta meg, példaként Nagy Lajost említhetjük a Bucsinszkyban, a Krúdy által oly pontosan megírt, folyton vándorló Ambrus Zoltánt, mondjuk, a Valériában, vagy Szabó Dezsőt a Philadelphiában. Nem mindenki szeretett és tudott ugyanis írni a társak szavakért-mondatokért révedő tekintetének kereszttüzében.

 

Nem kell sem költő, sem író

Akkor irodalmi egy kávéház, ha rendszeresen sok író tölti ott az idejét együtt, nem föltétlen és mindig dolgozva, ahogyan az 1909-es New Yorkot Kosztolányi az Esti Kornélban megírta? Elég, ha csak így vagy úgy együtt vannak, mint, mondjuk, az épp élők legjava a művészkávéház-korszakát odahagyó Japánban, Kraszner Menyhért kávésságának másfél évtizedében (1928–1942), avagy elvárjuk, hogy nehezen megközelíthető asztaltársaságot alkossanak, és napra-nap vitatkozzanak, amilyen például a méltatlanul elfeledett, a művészi-szellemi modernizmus térnyerésében kulcsszerepet játszó Balszélfogó asztaltársaság volt a Barossban 1906 és az első világháború évei között? Irodalmi a kávéház pusztán attól, ha valamilyen lap szerkesztősége találkozik benne, avagy elvárjuk azt is, hogy irodalmi irányú s szellemileg jelentős vállalkozásról legyen szó? S legvégsőkig menve: nem kell sem költő, sem író, sem asztaltársaság, sem szerkesztőség, elég csupán felfedeznünk az adott helyen a kultúra és a szellemi létezésmód iránti igény és fogadókészség alapjelét, hogy tudniillik hagyják békében újságot olvasni egy kávé mellett a vendéget?

Íme néhány kérdés azok közül, amelyekkel a mítosz intézmény- és szellemtörténetének megrajzolásakor szembesülünk. Az irodalmi kávéház fogalma maga ugyan a múlt századfordulón keletkezett, ám a művészi-szellemi létezésmód és a kávéház szimbiózisa akkor már évszázados múltra tekinthetett vissza. S másfelől az is jól látható – nézzék csak meg evvel a szemmel Kosztolányi 1913-as (!) New York, te kávéház című versét! –, hogy az irodalmi kávéház nosztalgikus szemlélete már az „aranykor” végén megkezdődött, s a két világháború közötti korszak egészét végigkísérte, amikor az intézmény, a kávéházzal élő irodalom még élő valóság volt. Mindezek szellemében értelmezendő, hogy Borsody Bevilaqua Béla nevezetes művének (Pest-budai kávéházak. Kávé és kávésmesterség 1535–1935. I–II., Budapest, 1935–1936) mutatójában 33 irodalmi kávéházat nevesít, s köztük 16 olyat, amelyek a 19. század végén nyíltak, és/vagy nyitva álltak még a könyv megjelenésekor is. Az utána keletkezett helyek közül talán az 1937-ben nyílt Luxort kell említenünk, Szomory törzshelyét, ahol Budapest utolsó irodalmi főpincére, Czéh László dolgozott egészen az 1970-es évek eleji nyugdíjba vonulásáig. Zárásképp mégis inkább arra emlékeztetnék, hogy a kávéház modernizációs vetélytársaiként már a harmincas évek második felében megjelenő és felfutó eszpresszók is helyet adtak a maguk módján az irodalomnak. Kellér Dezső egyik 1945-ös tréfájának címében az irodalmi eszpresszó fogalma is megjelent. Név szerint is illő említenünk a Mándy, Galsai Pongrác és mások által megörökített, Ferenczy István utca 28. alatti Darlingot, amelynek bérlője, a mindig szivarozó Dózsa bácsi a korszak szűkös viszonyai közt még hasonló módon viselkedett a pénztelen írókkal és költőkkel, mint a nevezetes Reisz Gyula, a New York 1927-ben elhunyt főpincére vagy a már említett Kraszner Menyhért a Japánban.

A mítoszok persze – s kivált a szekuláris mítoszok – sosem a semmiből keletkeznek. Még a múlt századforduló ötszáz kávéházának tétele – melyet a Budapest Lexikon több hibát tartalmazó kávéház és Kávés Ipartestület szócikke is továbbad – sem egészen légből kapott. Volt ugyanis egyetlen évünk, az 1896-os, amikor a millenniumi ünnepségek keltette konjunktúra hatására a kávéházak száma hirtelen hatszáz fölé szökött a – mainál 1949-ig jóval kisebb alapterületű – fővárosban, ám ez sem előtte, sem utána soha meg nem ismétlődő kiugrás volt. A múlt század első másfél évtizedében e szám három és félszáz körül mozgott, hogy az első világháború és főként az azt követő ismert traumák nyomán a húszas években kétszáz körülire apadjon, s a korszak záróévére, 1944-re kereken másfél száznál állapodjon meg.

Az irodalmi kávéház, ismételjük, a polgári korszakban egy mindvégig rendkívül színes és szociológiailag finoman tagolt kávéházi univerzum egyetlen szelete, pontosabban sokféle létezésmódjának egyik hajlama volt csupán. A fogalompár elnyűhetetlen túlélése azonban nem magyarázható pusztán valamiféle könnyű és tudatlan nosztalgiával, két jól megfogható oka is van. Az egyik irodalomszociológiai jellegű. A modernitás magyar irodalmának alakjai nem csupán sokat kaptak a kávéháztól, de sokat adtak is neki, versek, tárcák, novellák, regények és regényrészletek sokaságában megörökítve mindennapjait. Évtizedek teltek el, az ötvenes évek, majd a teljes Kádár-korszak, amikor e valahai univerzum elpusztított világáról a később születettek csak az irodalomból nyerhettek hiteles képeket. S ha valaki a legamnéziásabbnak tekinthető hetvenes és nyolcvanas években nem tett egyebet, mint elolvasta a már említett Esti Kornélt, Krúdytól, mondjuk, az Ady Endre éjszakáit vagy Nagy Lajos Budapest nagykávéházát, s hozzá egy-egy verset, netán a kezébe került Konrádyné Gálos Magda 1965-ös emlékkötete, A Newyorktól a Hungáriáig, már pontosan tudhatta, mi volt a kávéház. És irodalmunk kávéházi látótere az újabb kiadásokkal azóta tovább bővült, fontos példaként Hunyady Sándor Szűrve, habbal…, vagy Németh Andor Egy foglalt páholy története című könyveit említeném.

A másik ok rejtettebb, ám annál erősebben munkál. A kávéházat és az irodalmat még az élet mai roncsolt értékköreiben is összekapcsolja valami, amit legegyszerűbben (konzervatív hajlamainkat zárójelbe téve) mégiscsak szabadságnak mondhatunk. De kicsivel még ennél is többről van szó. Mert a létezés – minden ellenére, ami történt és ami történni fog velünk – élvezet és kaland, nyugalom és sóvárgás is. És ahogyan a kávéház a polgári korszak nyilvánosságában a demokratizmus, a kritika, a hierarchikus kötöttségektől eloldódó szellemi és a közmegegyezés szerinti társas viszonyokat fellazító érzéki szemlélet színtere volt, úgy a köznapi, a politikai vagy a különféle szaknyelvek felől nézve az irodalom is félnóta, sziréndal és normaszegés. A kávéház épített, valóságos tere hosszú évtizedek nappalain és éjszakáin át gyűjtötte egybe a polgári kor (főként, de messze nem kizárólag férfi)társadalmának (leginkább középosztálybeli) tagjait, s fordította érzékeiket a koffein sötét vizein az ismeretlen felé. Az irodalom pedig az ábécé betűiből összerakott szavak egyszerűnek tetsző kínálatával csalogatja maga felé a munkában, magányban, unalomban megfáradt szemeket, s nyújtja nekik sosem látott vidékek váratlan pontokon felfénylő örömét és vigaszát.

A kávéház (s vele a valahai irodalmi kávéház) az államosításokkal Budapesten – a jelek szerint – soha ki nem heverhető csapást kapott, a művészi magas kultúra és benne az irodalom pedig – mint a gazdaságot és a hatalmat felülíró világértelmezés – a szocializmus évtizedei alatti mesterséges és felügyelt magasságból alászállva nálunk is pária státusra jutott. Bizakodhatunk mégis nyugalommal, hisz kétszer senkit nem lehet kiűzni a paradicsomból.

Figyelmébe ajánljuk