Vajon mi oka lehetett Prosper Mérimée-nek - aki nemcsak író, hanem a XIX. század közepén a francia műemlékek felügyelője is volt - arra, hogy erényövet hamisíttasson? Ha csak szőrmentén, egy utalás erejéig is, de ez a gyanú legyinti meg ugyanis a személyét ezen az okos, többszörösen dupla fenekű és szórakoztató kiállításon. És vajon mi szülte az erényöv mint a keresztes lovagok asszonyainak hitvesi hűségét biztosító, meglehetősen brutális benyomást keltő eszköz újabb korok fantáziáját birizgáló mítoszát? Hányaveti forráskezelés? Konfabuláció? A további filológiai elmélyülést igénylő problémát nyilván végképp nehéz volna múzeumi körülmények között taglalni - így is meglehetősen eltávolodik a külsőségeiben decens erotikát sugárzó kiállítás a megszokott, látvány- és nem gondolatközpontú múltrestauráló szokásoktól.
Első pillantásra még nem sejti a látogató, hogy amit lát, az nincs. A vitrinekben, súlyos szoknyát formázó ernyők alatt, bizsergetően finom (netán valódi? - higgyük annak) szőrmén ott láthatók a tárgyak, kezdetlegesebb és kidolgozottabb változatban. Nem valódiak - túl sokba került volna, és ez manapság minden kurátor számára döntő szempont -, de hamar kiderül, hogy az eredetiek sem azok.
Az erényöv közelmúltig bizonyítottnak gondolt középkori eredetét leginkább gyakorlatias megfontolásokból lehetett kétségbe vonni. Nehéz elképzelni, hogy a több komoly párizsi, londoni stb. múzeumban
kiállított vasmonstrumokat
akár pár óránál hosszabb ideig viselni lehetett volna komoly sérülések, higiéniai nehézségek, fertőzések nélkül. Nem is beszélve arról, hogy mi történt vajon, ha a lovag odaveszett, hiszen tudjuk, hogy rengeteg halottjuk volt a keresztes háborúknak. Ilyenkor jöttek a mesteremberek, a kovácsok és lakatosok, hogy megszabadítsák a nőt rabságából? Tulajdonképpen furcsa, hogy a tárgyak kormeghatározását szolgáló modern eljárásoknak csak a kilencvenes évektől vetették alá ezeket a múzeumi tárgyakat, ekkor viszont világossá vált, hogy a többségük hamisítvány, újabb korok erotikus fantáziájának a lenyomata. Amelyik történetesen nem az, arról pedig nem tudhatjuk biztosan, hogy kínzóeszköz volt-e valójában, netán védelem a háborús időkben gyakori nemi erőszak ellen, esetleg a szexualitás játékos oldalai felé kalandozgató reneszánsz ember kísérletező kedvének tanúsága.
A kiállítás három oldalról vizsgálja az erényöv mint idea és ebből levezetett tárgy történetét. A középkori írásos források a korai időktől kezdve az önmegtartóztatás, a szűziesség megjelenítésére, képes beszéd formájában használták az "erényöv" kifejezést, miközben az erotikus szatíra művelőinél, Boccacciónál vagy Chaucernél a féltékenységen gúnyolódó legvaskosabb történetekben sincs szó az eszközről, amely, ha létezett volna, minden bizonnyal alkalmat adott volna a tréfálkozásra. Hiszen a korabeli történetek jóformán másról sem szólnak, mint elhanyagolt, így hát hűtlen asszonyokról, tohonya, bamba, felszarvazásra érett férjekről, és az ily módon rendelkezésre álló igényeket és lehetőségeket ügyesen kihasználó kópékról. A felvilágosodás erényövügyi feltételezéseit a kiállítás mennyiségében szerény, ugyanakkor koncentrált tárgyi anyagát kísérő szövegtáblák szerint a korszak ma már leegyszerűsített és természetesen önnön magasabbrendűségét igazoló vélekedése alakította és színezte ki, amely a középkort a primitív, sötét nyerseség riasztó korszakának látta.
A képi ábrázolások terén sem találunk meggyőző érveket az erényöv középkori elterjedtségére. A rajzok és metszetek többnyire olyan helyzeteket mutatnak be, amelyek valamilyen formában a prostitúcióra utalnak, vagyis az erényövnek itt a hűséghez semmi köze, inkább a megnyitás, az engedélyezett behatolás lehetőségét jelzi nem túl szofisztikált szimbolikájuk.
Ami magukat a tárgyakat, pontosabban az utóéletüket illeti, minden bizonnyal változatlanul vannak olyan gyűjtemények, ahol a mai napig láthatunk állítólag a középkorból származó erényöveket vagy későbbi "másolataikat", a komolyabb múzeumok azonban vagy szép csendben eltávolították vitrinjeikből ezeket a darabokat, vagy legalább a látogatók számára is érzékelhetően megkérdőjelezték az eredetüket. Pontosan ez a kései korrekció veti föl a kiállítás végső tanulságául szolgáló problémát. Az erényöv példája ugyanis azt bizonyítja, hogy az elvben a múlt megőrzését és bemutatását szolgáló múzeum, a megfogható valóság minden gyanú fölött álló felvigyázója és gondnoka adott esetben nem csupán rekonstruálni, de teremteni is képes - elfogadva és követve egy-egy kor hiedelmeit, netán alkotó módon formálva őket.
Egyébként az erényövnek valódi története is van, amelynek a kiállítás csak a kiindulópontjára utal. Egyrészt bő száz évvel ezelőtt, amikor a maszturbálást későbbi rémes betegségekhez vezető bűnös szokásnak tartották, megjelentek az orvosi rendelvényre kamaszok által viselendő, immár fiúkivitelben is kapható erényövek. Egy vonatkozó amerikai szabadalmi leírásban tanulmányozhatjuk a kései tudatlanság lenyomatát, amely verseng a tévesen hírbe hozott középkor sötétségével, végképp viszonylagossá téve a látogató történelemképét. Az erotikus játékokra tett utalások viszont egyenesen a mába vezetnek, amikor honlapok és fórumok tömege szolgálja ki az oldott szexuális fantáziát: az erényöv immár távolról sem az önző korlátozás erőszakos eszköze elsősorban, hanem kellék a fékezéssel fokozott élvezetek eléréséhez. Innen kiindulva máris barátságosabbra hangolhatjuk a tárgy egyre hányatottabb történetét.
Semmelweis Orvostörténeti Múzeum, szeptember 26-ig
