A hétvégi turista Bécsnek inkább a k.u.k.-karakterét érzékeli, és persze irigy elismeréssel nyugtázza - például az új múzeumi negyedben - sikeres, nagyvilágias megújulását. Ezen a nyáron két kiállítás is látható a városban, amely a huszadik század világviszonylatban is különleges képződményét, a Vörös Bécset mutatja be. Persze a "boldog Ausztriának" szerencséje volt: 1955-ben kivonult az országból a Vörös Hadsereg, ami sok egyéb előny mellett azzal is járt, hogy a baloldal, a baloldaliság nem kapcsolódott össze egy mindenki által gyűlölt rendszerrel, és Bécs oldottan, görcsök nélkül tekinthet viszsza szociáldemokrata múltjára.
"A katonák készenlétben, a kapukat zárva tartják, a lakásokban elemózsiát halmoztak föl, mint ostrom előtt, a boltok kiürültek, a nők és a gyerekek nem merészkednek az utcára, és gondterhelt a hangulat. Ilyen a városunk a munkások ünnepén" - borongott egy bécsi polgári lap 1890-ben, a munkások első szervezett ünnepének előestéjén. Nem csoda, hogy egy baloldali vicclap a vigyorgó Nap fényében derűsen menetelő munkások láttán keserű könnyekre fakadó - természetesen ronda és dagadt - burzsoá vonyító kutyájaként ábrázolta a sajtót egy későbbi május elsejei címoldalán.
Az ünnepet a II. Internacionálé 1889-ben egyszeri nemzetközi tüntetésként hirdette meg a
nyolcórás munkanap
követelésével, és csak 1891-ben döntött a rendszeres ünneplésről, hosszasan vitatva, hogy munkaszüneti nap legyen-e május elseje. Egyfajta tavaszünnepként egyes osztrák munkaadók már korábban is engedélyeztek fél szabadnapot, bő fél évszázaddal később aztán a katolikus egyház is részt vett az ünnep szocdem, illetve addigra a Lajtán innen már sztálinista karakterének mérsékelten sikeres átalakításában, amennyiben XII. Piusz "Munkás Szent József" ünnepévé nyilvánította a napot.
A kiállítás első termét baloldali kiadványok címlapjai töltik meg, az osztrák szociáldemokrácia korai magabiztos fellépését sugározva, még ha a mozgalom egyesítője és vezetője, az amúgy nagypolgári családban született Victor Adler csak a börtönből és naplóbejegyzés formájában elmélkedhetett is lelkesülten az első május elseje történelmi jelentőségén. A párt évről évre újonnan tervezett kitűzővel készült az ünnepre, a sorozat hiányai a fasizmus időszakára utalnak. Az első évek békés ünnepléseit a rendőrség gondosan albumokba ragasztott fényképgyűjteménye dokumentálja, a modernizálódó világ hangulatképeit filmhíradók tömörítik.
Az 1934 februárjában lezajlott háromnapos "osztrák polgárháború", a hadsereg és a szocdemek félkatonai szervezete, a Köztársasági Védszövetség közötti fegyveres összecsapások lezárták a Vörös Bécs történetét, a felvonulást "séták", kiscsoportos együttlétek váltották föl. Május elseje megünneplése a náci időkben sem maradt el, csak éppen a külsőségei alakultak át, váltak riasztóan és idétlenül monstruózussá túlzsúfolt és túlméretezett vidékies-népies jelképeikkel. Persze a baloldaltól sem volt idegen a szimbólumok burjánoztatása és a túlrendezés, amint ezt a felszabadulás utáni hatalmas élőképek is jelzik, ahol a meredek tribünön elhelyezett közreműködők által előre-hátra forgatott hatalmas vörös-fehér lapok rajzolták ki a jelképeket és -szavakat.
Az új nemzedékek szemében az ünneplőruhás, fúvószenekaros és öregesen békés májuselsejézés aztán kezdett röhejesnek tűnni, amiből 68-ban lett is baj, amikor a lázadozók rockandrollal próbálták túlharsogni az umcacát, mígnem rendőrök estek kézzel-lábbal az okvetetlenkedőknek. Mindezt ugyancsak mozgóképek tárják elénk, ami szerencsére elég sokat visszahoz a kiállításnak a német nyelvben járatlanok számára meglehetősen korlátozott élvezeti értékéből.
Az, hogy a húszas évek munkáslakás-építkezéseit bemutató kiállításnak egy hatalmas és gyönyörű banki csarnok ad helyet, nem valami ellenpontozó okoskodásból következik, hanem abból, hogy a lakótelepek megalkotói mind az épületet tervező Otto Wagnernek, a nagy építészeti újítónak a köpenyéből bújtak elő.
Az első világháború után és az ausztrofasizmus győzelme (1934) előtt Bécs volt a világ egyetlen szocdemek vezette metropolisza. A háború előtt a munkások közül a szerencsésebbek a hatalmas paloták mögötti utcákban, vízvezeték nélküli szoba-konyhás bérlakásokban szoroskodtak, több százezren pedig
pincékben, nyomortanyákon
éltek, ahogy tudtak. 1922-ban vívta ki az osztrák főváros az önálló tartományi rangot, ami az adószedés jogának a megszerzését is jelentette: ez teremtette meg az anyagi alapokat a szinte azonnal megkezdődött építkezésekhez. Az pedig Otto Wagner tanítómesteri szerepével magyarázható, hogy az egy-egy "udvart" körbefogó lakóépületek egyfajta nagyvonalúságot, sőt monumentalitást sugároztak. Ettől azonban a kiállított tervrajzok szerint kellőképpen funkcionálisak, viszont semmi közük az általunk ismert lakótelep-hangulathoz, habár a korai "szocreál", a "Sztálin-barokk" felé sejtetnek kapcsolódási pontokat. A "Vörös Bécs" alig több mint tíz év alatt hatvanezer bérlakást építtetett, nagy többségüket tekintélyes lakótömbökben. A "szépséghez való jog" jegyében az építészek kiemelten ügyeltek a természetesen korhoz és ízléshez kötött esztétikai minőségre, ami máig érvényes karaktert adott az épületeknek - legalábbis a kihelyezett fényképek tanúsága szerint. Beépülésüket a város vállalt múltjába pedig mi sem jelzi jobban, mint máig megtartott elnevezésük: Karl Marx-Hof, Lasalle-Hof, Matteotti-Hof és a többi háromszázvalahány.
Österreisches Museum für Volkskunde, Bécs 8., Laudongasse 15-19., szeptember 12-ig; Wagner-Werk Museum Postsparkasse, Bécs 1., Georg-Coch-Platz 2., augusztus 28-ig
