„Elnézést kérek azért, ahogyan a szeptemberi tárgyaláson viselkedtem, de az orvosszakértő szavai miatt nem tudtam türtőztetni magam. Olyat ugyanis nem lehet egy emberről mondani, ami akkor elhangzott. A szakértő azt mondta, a sértett olyan gyenge volt, hogy akkor is elpusztult volna, ha ráfújnak. Tisztelt bíróság, az állatok pusztulnak el, nem az emberek! Ráadásul a tragikus és értelmetlen módon meghalt édesanyámról volt szó, amiért kiborultam. Ő világéletében negyven és fél kilós volt, igaz, az utóbbi időben súlyosan beteg lett, s korábban alkoholista volt, de két éve már egyáltalán nem ivott. A saját lábán jött be az otthonba és emberi mulasztás miatt halt meg. Ezt nagyon nehéz feldolgozni. Azon az áprilisi délelőttön, amikor megtörtént a baj, telefonon értesítettek, és autóval rohantam a békéscsabai kórház intenzív osztályára. Megérkezésemkor nem engedtek be, csak azt követően, miután anyám meghalt. Egy ismerősnek köszönhetően, de a szabályokat megszegve, néztem meg a már halott anyámat. Meztelenül feküdt egy ágyon, egy huzat csak félig takarta a testét, a szájából egy cső lógott ki és a szemét is nekem kellett lecsukni. A saját hányadékában fulladt meg, miközben maga alá piszkított. Pedig élhetett volna még! Azért vagyok itt, mert azt szeretném elérni, hogy mással ez sohase történhessen meg. Nem kellett volna meghalnia, s nem tudott méltósággal meghalni. Tőlem pedig az elmúlt két és fél évben az intézmény vezetői és munkatársai közül senki nem kért bocsánatot és nem kívánt részvétet sem” – mondta az ítélethirdetés előtt az elhunyt 61 éves asszony lánya a Békési Járásbíróságon az utolsó szó jogán. Nem sokkal később, ugyancsak az utolsó szó jogán halkan bocsánatot kért a történtekért a másodrendű vádlott. Igaz, ezt a bíróságnak mondta, nem az áldozat lányának.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
