„Ez az egy dobásunk van” - interjú Woody Allennel

Mikrofilm

Új filmjét, az Egy esős nap New Yorkbant most játsszák a hazai mozik. A túlvilágról, az Amazonnal szembeni peréről és a Kádár-kori Budapestről is beszélgettünk – telefonon.

Magyar Narancs: Új filmjének főhőse szívfájdalmában a Carlyle Hotel koktélbárjában köt ki – gondolom, egyszerű volt a forgatásra kibérelni, hiszen a Carlyle történetesen az ön törzshelye is, még mostanában is játszik itt a klarinétján a jazzbandjével. Ennyi év törzsvendégség után adnak önnek ingyenitalt?

Woody Allen: A Carlyle-nak két terme van, a Bemelmans Bar és a Café Carlyle. Az utóbbiban van műsor, itt játszom én is hétfőnként az együttesemmel. Nem nagy helyiség, és nem is könnyű kibérelni, már csak a fellépők miatt sem. És ott van a Bemelmans Bar, ha engem kérdez, ez a legjobb bár egész New Yorkban. Bárki beeshet az utcáról egy italra, a bejutás távolról sem lehetetlen. Jók az italok, és a koktélokhoz bárzongorista is jár.

Egy szó, mint száz, remek a hangulat a Bemelmansban. De nem, nem kapok ingyenitalt, s ennek az az egyik oka, hogy nem iszom. A másik meg az, hogy nem maradok sokáig. Hétfő esténként lejövök, fellépek a kis zenekarommal, New Orleans-i jazzt játszunk majdnem egy órán át, aztán fogom magam és hazasétálok, nem lakom messze. Ami az esti evés-ivást illeti, az otthonra marad.

MN: December 1-jén töltötte be a 84-et. Nehezebb vagy éppenséggel könnyebb a forgatások miatt hajnalban kelni?

WA: Azokon a napokon is korán kelek, amikor nem forgatok. Van két lányunk, valakinek el kell juttatnia őket az iskolába, szóval, az elmúlt kábé 18 évben a feleségem és én fél hétkor keltünk, olykor korábban is. Megszoktuk. Torna, reggelizés, fél nyolc, nyolc körül már dolgozom is.

false

 

Fotó: MTI/EPA/Guillaume Horcajuelo

MN: Csak azért kérdeztem, mert nemrég, amikor operát rendezett a Scalában (Puccini Gianni Schicchijét – a szerk.), említette, hogy ha operába megy, a korai kelés miatt csak ritkán marad a harmadik felvonásra. A Gianni Schicchi csak egy felvonás – a premiert azért végigülte?

WA: Eredetileg a Los Angeles-i operában, Plácido Domingo vezetése alatt rendeztem meg a Gianni Schicchit. Na, ott nem maradtam. A Triptichon egyben bemutatott egyfelvonásosai közül az enyém volt az utolsó. Elvégeztem a munkát, megrendeztem az én felvonásomat, de a premier estéjén egy barátommal vacsoráztam, majd hazarepültem New Yorkba. Milánóban más volt a helyzet. Ragaszkodtak hozzá, hogy maradjak, mert, mint mondták, rossz fényt vetne rájuk, ha nem maradnék. Ahhoz is ragaszkodtak, hogy a végén meghajoljak, amit természetesen nem akartam megtenni, de senkit sem akartam megbántani, s nem akartam, hogy bármi is rontsa a sajtójukat, úgyhogy elmentem, maradtam, és a végén meghajoltam.

MN: A Scalában Fischer Ádám volt a karmestere. Mesélt neki a magyarországi élményeiről, arról az időről, amit Magyarországon töltött a hetvenes években, miközben a Szerelem és halál című filmjét forgatta? Úgy tudni, nehezen viselte a hideget.

WA: Budapest szép volt, remek helyszínnek bizonyult, de érezhető volt a megszálló oroszok jelenléte. Ami nekünk mint filmkészítőknek szerencsés helyzetet teremtett, mert az orosz katonákat, semmi dolguk nem lévén, szerepeltetni tudtuk a filmünkben, ami egy vicces háborús film volt. Az orosz katonák lelkesek voltak, mert nagyon unták Magyarország megszállását. És mindent úgy csináltak, ahogy az a nagykönyvben le van írva: csodálatosan meneteltek például. Ideális helyzet volt, katonák játszottak katonákat, amit hitelesen is csináltak.

Ha az Államokban kellett volna 500 katonát foglalkoztatnom, azt nem engedhettem volna meg magamnak, de a Magyarországon állomásozó orosz katonák főleg cigarettát – kartonnyi cigarettát – és hasonló dolgokat kértek, amivel mi boldogan elláttuk őket. Cserébe keményen dolgoztak, ami remek volt. Csak nagyon hideg volt, és nagyon korán sötétedett, így nagyon rövidek voltak a forgatási napok, eléggé elhúzódott a munka, amit nem is nagyon bántam, mert sok minden tetszett Budapesten. A csodás utcák például és az Operaház.

MN: Az a fajta ember, aki a zuhany alatt operaáriákat dúdol?

WA: Nem igazán. Onnantól, hogy belépek a zuhany alá, a legfőbb célom, hogy a lehető legrövidebb idő alatt kiléphessek onnan, és folytathassam az életemet.

MN: Rendezőkollégája, Clint Eastwood odaadó jazzrajongó, akárcsak ön, és ő is játszik hangszeren, csak nem klarinéton, hanem zongorán. Hallotta Eastwoodot játszani? Vagy ő önt?

WA: Sosem hallottam játszani, sosem találkoztam vele. De csakis a legjobbakat hallom róla. Azt mondják, nagyszerű fickó, azt pedig mondani sem kell, milyen jó rendező. Nem kizárt, hogy megtörtént már, hogy ugyanabban a városban tartózkodtunk ugyanabban az időben. Örömmel találkoznék vele.

MN: Eastwood republikánus, ön, gondolom, demokrata.

WA: Igen, demokrata vagyok.

MN: Lehetséges barátság egy republikánus és egy demokrata között?

WA: Ez a szép dolog a demokráciában, hogy akár családon belül is előfordulhat ilyesmi, talán még férj és feleség között is. Nem kell, hogy a politikai meggyőződés személyes ellentétbe vagy gyűlöletbe csapjon át. Persze ezt csak elméletileg mondom, mert a legtöbb esetben, ha az egyik ember republikánus, a másik meg demokrata érzelmű, akkor jó eséllyel nem jönnek ki egymással, noha egyik is, másik is rendes ember minden tekintetben.

Ha a politika nem szólna bele, akár élvezhetnék is egymás társaságát, de a politikai nézetkülönbséget már nem tudják kezelni. De vannak olyanok is, nem is kevesen, akiknek megy ez. Tudja, én Hillary Clintonra szavaztam, de számos olyan embert ismerek, számos olyan emberrel le tudok ülni vacsorázni, akikről tudom, hogy Donald Trumpra szavaztak. Ezt én egyáltalán nem veszem zokon. Kedvelnek engem, barátságosak velem, noha nem értenek egyet velem, és én sem értek egyet velük politikailag.

MN: Sokáig azt mondta, az egyetlen filmje, amely elégedettséggel tölti el, a Kairó bíbor rózsája. Azóta nőtt ez a szám?

WA: Igen, azért nőtt. Valóban elégedett vagyok a Kairó bíbor rózsájával, de szerintem jó munkát végeztem még a Lövések a Broadwayn, a Férjek és feleségek, az Éjfélkor Párizsban és a Vicky Cristina Barcelona című filmjeimnél is. A következő, amit jövő nyáron forgatok, az ötvenedik filmem lesz. Azt mondanám, ebből az ötvenből olyan 8–10-et szeretek. Nem egy rekordmennyiség, de azért egynél mégiscsak több.

MN: Sokszor elmondta, hogy a filmkészítés terápiás tevékenység az ön számára, és hosszú időn át ez a terápia évente egy filmet eredményezett. Most, hogy a #MeToo fejleményei miatt az Amazon nem volt hajlandó bemutatni az Egy esős nap New Yorkbant (és felmondták az Allennel kötött, négy filmre szóló szerződést is – a szerk.), fennakadás állt be a terápiában?

WA: Nem volt sokkal hosszabb a várakozás, mint máskor. Az Amazon és én végül egy nagyon is szívélyes és barátságos egyezségre jutottunk. Ez némi időbe tellett, de azért messze nem évekbe. Néhány plusz hónap volt az egész, nem nagy ügy. Amúgy is mindig otthon ülök és írok, nem okozott nagy fennakadást. És mint mondtam, végül egész barátságosan váltunk el egymástól.

MN: Az Egy esős nap New Yorkban az első filmje, amelyet nem mutattak be az Államokban. Miután az Amazon elállt a film bemutatásától, az összes többi amerikai forgalmazó is megijedt?

WA: Lehetséges, de nem tudom, nem nagyon folyok bele a filmjeim forgalmazásába. Mindenesetre nagyon is valószínűnek tűnik, hogy ez történt. Azt tudom, hogy Európában sok helyen bemutatták, most kezdték játszani Dél-Amerikában, hamarosan jön Izrael, Japán és a többi ország. De nem az vagyok, akit felhívnának, hogy hú, figyelj, ebben vagy abban az országban milyen jól megy a film, vagy épp mennyire pocsék hétvégét csinált. Mire egy filmemet bemutatják, már nem nagyon érdekel a dolog. Már bele is fogtam egy másikba, Rifkin’s Festival a címe, nyáron fejeztük be a forgatását Spanyolországban. Most épp a vágásánál tartok. Az Esős nap nekem már történelem. Persze remélem, hogy az emberek szeretni fogják.

MN: A Játszd újra, Sam! című színdarabját 1983 óta játssza egy budapesti színház: a főszerepet ugyanaz a színész játssza (Kern András – a szerk.) – 35 évesen is ő volt Allan Felix, és 71 évesen is ő az.

WA: Úgy érti, megszakítás nélkül megy ennyi ideje?

MN: Igen.

WA: Minden attól függ, milyen ez a színész, milyen a játékstílusa, hogy néz ki. Érdekes, furcsa dolog, nem egy kézenfekvő megoldás. Szívesen megnézném, milyen lehet, amikor egy ilyen korú ember játssza. Lehet, hogy azt gondolnám, istenem, ez valami szörnyűség, vagy épp ellenkezőleg, hogy ez valami figyelemre méltó teljesítmény.

MN: Az egyik híres bonmot-ja így hangzik: „Nem hiszek a túlvilágban, habár mindig van nálam egy váltás alsónemű”. Változott valamit a túlvilághoz fűződő viszonya?

WA: Cseppet sem. Ez az egy dobásunk van, s ha ennek vége, kész, eltűnsz. És ha eltűntél, akkor eltűntél, nincs tovább.

(Interjúnk eredetileg a Magyar Narancs hetilap 2019. december 12-i számában jelent meg, most újraközöljük teljes terjedelmében online.)

Neked ajánljuk