„Grúz kiejtéssel beszélem az oroszt” - Ciarán Hinds színész

Mikrofilm

Ő Sir John Franklin, a hajójára és tévedhetetlenségére büszke kapitány az AMC vadonatúj sorozatában, a jeges-kosztümös-szörnyes Terrorban. A balvégzetű expedíció vezetőjét alakító ír színésszel Londonban találkoztunk.

Magyar Narancs: A Terrorban együtt játszik Tobias Menziesszel, aki galád módon megölte önt a Róma című sorozatban. Kénytelen volt, hiszen Brutust alakította, ön meg Caesart. Most, hogy ismét összekerültek, átbeszélték-e a régi gyilkosságot?

Ciarán Hinds: Léteznek olyan feltevések, hogy Brutus Caesar törvénytelen fia volt, és ez az apa-fiú dinamika a Terrorban is érezhető a figuráink között. Tobias apjaként tekint rám. Nagyon is tisztelettudó az irányomban, ami nem feltétlenül jó dolog, mert a kapitányi döntéseim többnyire tévesek. De ezúttal nem tesz hidegre, ami egy jeges filmnél nem is elhanyagolható különbség.

MN: A filmes halálai közül melyik volt a legnehezebb?

CH: Tényleg elég sokszor elhaláloztam már a vásznon. Sam Mendes filmjében, A kárhozat útjában például fejbe lőttek. Azért is emlékszem ilyen jól, mert vagy harmincszor megismételtük a jelenetet. Egy székről kellett harmincszor leesnem. Játszottam egy vallásos dologban, Last Days in the Desert a címe, abban egy szikláról lógtam jó hosszú ideig. Tériszonyos vagyok, elég szörnyű volt. Magát a zuhanást persze külön vették fel. És, ugye, ott van ez a kínos dolog Caesarral. Egy órán át tőröket döfködtek belém. Ez még akkor is kellemetlen, ha visszaugró pengékkel teszik. Elkerülhetetlen egy-két horzsolás ilyenkor. Természetesen a kések műanyagból voltak. A halálaim közül melyikre kíváncsi pontosan?

false

 

Fotó: AMC

MN: Kár lenne egynél leragadni, inkább beszéljünk az akcentusairól! Mestere a legkülönfélébb akcentusoknak, a Terrorban játszott kapitányhoz milyen kiejtésbeli finomhangolást végzett?

CH: Ír vagyok ír akcentussal, aki egy brit kapitányt játszik. Sztenderd brit kiejtésre volt szükségem. Az ír hajóskapitányt Jared Harris játssza, aki viszont neveltetésére és kiejtésére nézve igazi angol, még ha a papája (Richard Harris – a szerk.) ír is. Így jött ki a lépés. Egy-egy kósza hang azért elárulja olykor, hogy ír vagyok. Amikor Angelina Jolie második Tomb Raider-filmjében a rosszfiút játszottam, összemixeltem magamnak egy akcentust. Amikor megkérdezték, honnan szalasztották a fickót, szemrebbenés nélkül rávágtam; angol, de az iskoláit Svájcban végezte, a szünidejét pedig Írországban tölti. Ebbe aztán minden belefért. Kiejtésileg az egyik legrázósabb élményem az volt, amikor egy Tennessee Williams-darab próbáiról, miközben a Mississippi-akcentust ízlelgettem, a Trónok harca felvételére keveredtem. Izlandra repítettek, ahol az amerikai, mélydéli kiejtésből át kellett állítanom magam észak-angliaira, mert a sorozatban az északangolt írták elő ezeknek a szereplőknek. Ez még csak hagyján, de az északangolból visszaesni a Mississippibe, az volt csak kemény dió. Egy jó dialect coach életmentő lehet.

MN: Oroszokat is gyakran bíznak önre, legutóbb Jennifer Lawrence filmjében, a Vörös verébben adott magas rangú orosz kémet.

CH: Az első oroszt A rettegés arénájában, Ben Affleck Jack Ryan-filmjében alakítottam. Lövésem sincs, miért engem választottak az orosz elnök szerepére. Értelmetlen választásnak tűnt, de hálás voltam a munkáért. Egy szót sem tudtam oroszul, de azt mondták, nem baj, adnak mellém tanárt; fonetikusan tanultam be az orosz szövegemet. Akkoriban ez még gyorsan ment, ma már nem működik ilyen gyorsan az agyam. Egy hetem volt rá, kaptam egy orosztanárnőt, emlékszem, egyszer csak harsányan felnevetett. Kérdezem, ennyire rosszul csinálom, mire ő, hogy nem, nem, épp ellenkezőleg, tökéletes grúz kiejtéssel beszélem az oroszt.

MN: A pályáját nem filmen vagy színpadon, hanem a londoni luxusáruház, a Harrods csomagolórészlegén kezdte. Tanulságos belépő volt ez a munkaerőpiacra?

CH: Diákmunka volt, valamivel pénzt kellett keresnem a tanulás mellett. Nem hittem a szememnek, hogy egy csészealátét ennyibe kerülhet. Joggal tehettem fel magamnak a kérdést, hogy mégis ki az, aki ennyit kiad egyetlen alátétért. A heti bérem kétszeresét! Nagyon vigyáztam, nehogy eltörjek valamit.

MN: A Terror kapitánya elég magasan hordja az orrát, olyan magasságban, ami a legfelsőbb osztályoknak van fenntartva.

CH: A középosztályból kapaszkodott fel, egy kereskedő fiaként taposta ki az útját. Igazi self-made man. De az embereivel korrektül bánik, nem az a lefelé rúgó fajta. Fel sem merül benne, hogy elbukhat, hogy is bukhatna el, hiszen a brit birodalmat képviseli. Ez a vakhit irányítja. Amit tesz, a királynőért, a hazáért és azért teszi, hogy a neve fennmaradjon az örökkévalóságnak.

MN: Jó esetben egy színész neve is fennmaradhat, bár az örökkévalóságról csak keveset tudunk. Amikor a pályája legelején egy pantomimló hátsó feleként debütált a színpadon, aligha az örökkévalóság járt a fejében.

CH: A mai napig vita van az ügyben, hogy a ló hátsó avagy az elülső fele voltam én. A hátsó a kevésbé nemes feladat, mert az ember feje az előtte álló fenekében van. Egy szteppelő ló egyik fele voltam. Jó voltam ír sztepptáncból, de egy életre elegem lett a lójelmezből.

MN: Jó táncos?

CH: Fiatalon az voltam. A jig, a reel, a hornpipe meg sem kottyant. De a térdeim már nem a régiek. Eredetileg focista akartam lenni, aztán jött a tánc, és végül a színészetnél kötöttem ki.

„Együtt lógni is remek”

Tobias Menzies színész

A nagyszerű jellemszínészt a Terrorról, a Ki vagy, doki?-ról és a teniszről kérdeztük.

 

false

 

Fotó: Michael Leckie

Magyar Narancs: Erről álmodik minden gyerek: kapitányt – vagy legalább egy másodtisztet – játszani egy régi sarkkutató vitorláson. Voltak kedvenc kellékei?

Tobias Menzies: A parókám ugrik be elsőként, sok haj, walesi stíl, nevetséges viselet. Alig vártam, hogy megszabaduljak tőle.
A szünetekben sem vehettem le. A kellékekkel könnyű szerelembe esni, de a túlbuzgó tárgyszeretet nem mutat jól a képernyőn.

MN: A 19. századi birodalmi hangulat viszont elég jól mutat. Ön két másik nagyon brit sorozatban – a James Bondban és a Doctor Whoban – is feltűnt. Bondot mindenki szereti, de a Ki vagy, doki? megmaradt brit magánügynek. A dalekok miatt?

TM: Fogas kérdés. Szerepeltem ugyan egy epizódban, nagyon jó volt csinálni, de bevallom, magam sem értem a Doctor Who-jelenséget. Van benne valami bájos amatőrség, valami büszkén vállalt barkácsjelleg a CGI korában. Tévétlen gyermekkorom volt, anyám még idejekorán kidobta a készüléket, és kihajtott minket játszani, így nem volt alkalmam belenőni a sorozatba.

MN: A teniszbajnoki álmait adta fel a színészi pályáért…

TM: Jó voltam teniszben, de nem elég jó. Nagy szenvedély volt, ma is az. A színház később jött. Anyám csak a tévé ellensége volt, a színházat imádta, és gyakran elcipelt engem is. Láttam Tom Wilkinsont a National Theatre-ben John Proctorként A salemi boszorkányokban, láttam a Bruno Schulz írásaiból készült Krokodil utcát a Complicité társulattal, láttam Ian McKellent a Ványa bácsiban. A Lecoq-féle párizsi pantomimiskolában akartam tanulni, de túl drága volt nekem, ám annyi pénzem mégis összejött, hogy Angliában tanuljak színészetet.

MN: Ledöfte Ciarán Hindst a Rómában. Maradtak ebből adódó sérelmek?

TH: Ciaránnal dolgozni és együtt lógni is remek dolog. A Rómában még zöldfülű voltam, fontos volt, hogy egy ilyen színésszel dolgozhattam.

- kg -

 

Terror

 

A horrorsorozat valójában nehéz mutatvány, hiszen maga a szerkezet szabotálja a gyomorszorító feszültség kialakulását. A legtöbb horrorszéria eltérő stratégiákkal igyekszik kikerülni a formátum szülte akadályokat: paródiába hajló önreflexióval (Scream Queens), antoló­giás építkezéssel (American Horror Story), zsánerkeveredéssel (szinte minden vámpíros sorozat) vagy épp valamiféle visszahúzódással az emberi drámába (The Walking Dead). Sokszor pedig az évadok szaporodásával a horror a cselekményt átható és szervező belső logikából szétszórt műfajelemekké szelídül.

false

Az AMC láthatóan nem tud betelni a The Walking Dead sikerével, ezért egy újabb nagy költségvetésű horrorszériával kíván a műfaj tévés élvonalában maradni, és ehhez Dan Simmons azonos című történelmi regényét találta meg. Sok jót nem sejtet, ha egy Terror és egy Erebus nevű hajón egy maroknyi brit derűs gyarmattartói hübrisszel elindul oda, ahol még senki sem járt – megtalálni a világpolitikai és gazdasági szempontból létfontosságú északnyugati átjárót. A két hajó hamar a sarki jégben ragad, és a fehér semmiben több is vár rájuk, mint a fegyelem felbomlása vagy az éhhalál fenyegetése. Bár csábító lenne felfűzni a sorozatot egy titokzatos inúit démon jelenlétére (A dolog vagy az Alien logikája szerint), ám a készítők belátják, hogy tíz epizódon keresztül ez a cselekményszál önmagában képtelen elvinni a sorozatot. A nézőt sokkal inkább a két kapitány jelleméből adódó konfliktusok, a sűrű atmoszféra és a becsempészett posztkolonialista kritika ejti foglyul. Az egymásnak feszülő legénység kezdetben udvarias vitái mögött már-már felsejlik a későbbi kannibalizmus rémképe, a recsegő jég és a nyikorgó hajódeszkák pedig előrevetítik a rém morgását. Élvezet lesz nézni, ahogy pár epizód múlva leolvad a tisztek lenéző gőgje az őslakosok és a természet iránt, melyben csak a birodalomba integrálható területet és a katonai dicsőség eszközét látják. A Terror könyörtelen sorozat, de nehéz szabadulni a vonzerejétől.

Bacsadi Zsófia

Az AMC műsorán

 

Figyelmébe ajánljuk