Kihirdették az idei, szám szerint a 98. Oscar-díj jelöltjeit, a szalagcímek többsége pedig természetesen a két idei nagymenőről, a Bűnösökről és az Egyik csata a másik utánról szólt. Vélhetően ők viszik majd el a díjak nagy részét a főkategóriákban, de a kisebb, kevésbé a reflektorfényben álló elismerések között azért még nagy harcok várhatóak: ilyenek szoktak lenni a rövidfilmes kategóriák, illetve a Legjobb nemzetközi film, valamint a Legjobb dokumentumfilm kategóriája.
A dokumentumfilmeké már csak azért is izgalmas kategória, mert rendszeresen fordul elő, hogy a legnagyobb figyelmet keltő, előzetesen legtöbb díjat nyerő film még csak jelöléshez sem jut. Így járt korábban Ryan White Jó éjt, Oppy! című filmje 2023-ban (viszont White friss dokuja, a Come see me in the good light idén jelölést kapott), a Won’t you be my neighbor? 2019-ben, illetve idén a 2000 méter Andriivkáig, amelyet nálunk a Verzión mutattak be (kritikánk ide kattintva olvasható). Kevés hatásosabb, megrázóbb doku készült az ukrajnai háború borzalmairól, az Akadémia dokumentumfilmes bizottsága mégsem juttatta tovább a legjobb ötbe – sokak szerint azért, mert Msztyiszlav Csernov rendező tavaly már nyert az ugyancsak elképesztő 20 nap Mariupolbanért, ugyanannak a rendezőnek hasonló témáért pedig ritkán engedik meg az ismétlést. Kivételt erősítő példa azért akad: Joshua Oppenheimert Az ölés aktusáért, majd A csend képeiért is jelölték, mindkettő az indonéz népirtást mutatta be – igaz, a díjat egyszer sem nyerte meg.
Az előzetesen legnagyobb esélyesnek tartott 2000 méter Andriivkáig hiányában azonban nyíltabbá vált a verseny. Ott van az Andrea Gibson költőt és a rák elleni harcát bemutató Come see me in the good light, az egy kis iráni falu első női tanácstagjáról szóló Cutting through rocks vagy a Senki tanár úr Putyin ellen, amelyben egy orosz vidéki tanár dokumentálja, hogyan változtatja meg iskoláját a háború. A díjért azonban valójában két film versenyez, amelyeknek látszólag semmi közük egymáshoz, valójóban mégis több köti össze őket, mint gondolnánk: a netflixes A tökéletes szomszéd és az HBO-s Az Alabama-megoldás.
Habár egy-egy tengerentúli évvégi toplistán felbukkantak, valójában nagyobb visszhang nélkül, egy hét eltéréssel mutatták be a két filmet a streamingplatformokon tavaly áprilisban. A legnagyobb esélyesnek számító A tökéletes szomszéd egy felkavaró floridai halálesetről szól: 2023. június 2-án Susan Lorincz (bár neve ezt sejteti, nincs nyoma annak, hogy magyar származású lenne) lelőtte szomszédját, a 35 éves, négygyermekes Ajike ’AJ’ Owenst. Geeta Gandbhir filmje a true crime-sorozatok hagyományaihoz híven szép lassan építi fel a feszültséget – interjúk és újrajátszott jelenetek helyett viszont szinte kizárólag rendőrségi testkamerák és térfigyelő kamerák képeiből áll.
Ez a fajta, a „talált szalagos” (found footage) megoldást idéző koncepció persze egyáltalán nem újdonság, általában horrorok és krimik élnek ilyenekkel, de dokuk terén sem A tökéletes szomszéd az első: például a tavaly a Legjobb dokumentumfilmek kategóriában jelölt Incident szintén rendőrségi testkamerák és térfigyelő kamerák képein keresztül mutatott be egy gyilkossággal végződő rendőri túlkapást. Ahogy az Incidentnél, úgy A tökéletes szomszédnál is arra szolgálnak ezek a nagyon is egyszerű képek, hogy visszarántsanak minket a valóság talajára: annyi halált, gyilkosságot és elképesztő kegyetlenkedést látni a filmeken nap mint nap, hogy egyetlen, hétköznapi ember halála már meg sem rázza a nézőt. Mindkét film nagyon fontos vonása azonban, hogy az áldozat mindkét esetben tényleg egy egyszerű anya és apa, férj és feleség, barát és munkatárs volt – és azzal, hogy a film szó szerint a valóságot mutatja be, ráadásul másodpercre pontosan, azt érezzük, hogy valódi tétje van a látottaknak.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
