Babaházban modellezte a rejtélyes haláleseteket az első amerikai rendőrfőnöknő

  • Sepsi László
  • 2018. március 8.

Paratéka

Haláleseteket modellező babaházakról lesz most szó. Pardon, megoldatlan haláleseteket modellező babaházakról.

„Eben Wallace-t, a helyi farmert holtan találta a felesége, Imelda. Mrs. Imelda Wallace a következő tanúvallomást tette a kihallgatás során: Mr. Wallace-szel nehéz volt kijönni. A férfi hajlamos volt rá, hogy mikor a dolgok nem a szája ízének megfelelően alakultak, kiment a pajtába, és ott öngyilkossággal fenyegetőzött. Ilyenkor Mr. Wallace felállt egy vödörre, majd hurkot vetett a saját nyaka köré, de a felesége végül mindig le tudta beszélni tettének elkövetéséről. Július 14-én, délután négy óra körül összevitatkoztak. Mr. Wallace a szokásos módon fenyegetőzött, de Imelda ezúttal nem ment rögtön utána. Amikor a nő később megérkezett a pajtához, a modellen látható állapotokat találta. A vödröt általában az ajtó felőli sarokban tartották, de előző nap Imelda használta és odakint hagyta a kút mellett. A kötél mindig a gerendához rögzítve lógott, pontosan úgy, mint amikor megtalálták – a csűrökben megszokott emelőszerkezethez tartozott.”

false

 

Fotó: Wikimedia CC Lorie Shaull

A fenti kis történet nem a szombat esti krimi szinopszisa, amelyben a papírpoharas kávét szorongató nyomozópáros negyven perc után rájön, hogy Mr. Eben Wallace véletlenül akasztotta-e fel magát, vagy netán Imelda szánt szándékkal cserélte ki azt a bizonyos vödröt egy kisebb teherbírású tárgyra. Mr. Eben Wallace szomorú balesete(?) egyike a valós ügyeken alapuló, megoldatlan haláleseteket modellező húsz kis babaháznak, amelyeket Frances Glessner Lee készített a negyvenes-ötvenes években.

A takaros diorámákból tizennyolc található meg ma is Maryland törvényszéki orvos szakértőjénél, ahol nyomozók és halottkémek képzésére használják őket: a hihetetlen aprólékossággal megtervezett, és a gyilkosság helyszínéről elkeresztelt – Pajta, Padlás, Vörös hálószoba, Háromszobás lakás – apró műalkotások körül még ma is leendő bűnügyi technikusok toporognak, hogy rájöjjenek, Ms. Maggie Wilson epilepsziás roham miatt vesztette el életét a „Sötét fürdőszobában”, vagy az egyik hódolója fojtotta a vízbe.

false

 

Fotó: Wikimedia CC Lorie Shaull

Frances Glessner Lee-t a modern kriminalisztika és a törvényszéki orvostudomány úttörőjének tartják, ám babaházai, a Nutshell Studies of Unexplained Death – azaz Megoldatlan halálesetek dióhéjban – műalkotásokként sem utolsók, így azonkívül, hogy felbecsülhetetlen értű oktatási segédanyagnak számítanak, alkalmanként kiállításokat is szerveznek belőlük.

Glessner Lee, akit egyébként az első női amerikai rendőrfőnökként tartanak számon,

elkötelezett Sherlock Holmes-olvasóból vált a kriminalisztika rajongott nagyanyójává: amellett, hogy keményen lobbizott a törvényszéki orvostudomány intézményesítéséért, pénzt és időt nem kímélve dolgozott a babaházain.

Az egyenként akkori áron három-négyezer dollárt kóstáló méretarányos miniinstallációkat az örökségéből finanszírozta – édesapja egy mezőgazdasági gépekből meggazdagodott iparmágnás, az International Harvester nevű cég alapítója volt –, és végiggondolta a legapróbb részletekig. Az épületbelsőkben nyithatóak a nyílászárók, működnek a milliméteres egérfogók, a falakat pontosan úgy pettyezik a körömlakkal felfestett vércseppek, ahogy az elvárható egy bölcsőre közvetlen közelről leadott lövés után.

false

 

Fotó: Wikimedia CC Lorie Shaull

Mindez önmagában persze csak tizennyolc kifinomult rejtvény lenne, ám Glessner Lee babaházaiban mégis sokkal több rejlik nyomozótanoncoknak szánt logikai feladványoknál. Minden „dióhéj-esettanulmány” sajátos átmenetet képez valóság és fikció között: a valódi helyszínekről mintázott miniatűrök művészi tereit szemlélve a befogadónak elő kell állnia a saját verziójával a történtekről, megtalálni a legvalószínűbb narratívát, amely magyarázhatja a helyszín jellemzőit.

Ennek a térbeli történetmesélésnek az örökségét találjuk például Greenaway A rajzoló szerződése című filmjében vagy a point-and-click videójátékokban, ugyanakkor Glessner Lee kompozíció páratlan szociális érzékenységről is tanúbizonyságot tesznek. Esettanulmányai jellemzően a jóléti társadalom perifériájára kalauzolnak, lepukkant bérlakásokba, félreeső farmokra és házasságon kívüli együttlétekre használt hotelszobákba:

a titok – vagyis a bűntény felfejtése – azzal is jár, hogy nézelődés közben meg kell látnunk a társadalom normális esetben láthatatlan részleteit és szereplőit,

azokat az elmondatlan történeteket, amikkel csak akkor találkozunk, ha bekerültek a bűnügyi hírek közé.

A lecsúszottak és perifériára szorultak életén túl Glassner Lee babaházainak meghatározó témáját a korszak női sorstörténetei adják: áldozatai leggyakrabban háziasszonyok, prostituáltak vagy fiatal lányok, miközben előszeretettel használt az akkoriban elvárt női szerepek szempontjából szimbolikus helyszíneket, mint a konyha vagy a hálószoba.

false

 

Fotó: Wikimedia CC

A brutális halálesetek összekapcsolása a látszólag tüchtig, otthonos belső terekkel két szempontból is jelentős. Egyrészt a halál egyfajta domesztikálására törekszik, felfoghatóvá és megmagyarázhatóvá teszi – hiszen ha elég alaposan megszemléljük a babaházat, rájöhetünk, mi történt –, ugyanakkor ki is használja az ismerős otthonok és az erőszakos esetek közti termékeny feszültséget, a diorámák tipp-topp minivilágában az üres babaszemek tényleg a halál közelségét jelzik. Mintha Glassner Lee installációi Agatha Christie elhíresült mondásának – „a gyilkosságokat általában mosogatás közben ötöltem ki” – képzőművészeti megfelelői lennének, annak minden mögöttes tartalmával együtt otthonról, erőszakról és női szerepekről a huszadik század első felében.

Frances Glessner Lee munkássága a törvényszéki orvostudományon kívül a populáris kultúrára is megtermékenyítő hatással volt. Azonkívül, hogy róla mintázták a Gyilkos sorok amatőr detektívjét, a CSI – A helyszínelők egy egész évadot szentelt a makettes sorozatgyilkosnak, aki nyilvánvalóan Glassner Lee-től leste el a hobbiját. De aki a Nutshell Studies értő kommentárjára vágyik, tegyen egy próbát az Of Dolls & Murder című dokumentumfilmmel, amely ugyan leginkább az említett CSI promóciójára használja a témát, az egyes diorámák háttértörténetét maga a trashpápa, John Waters szavalja el, ahogy mindig, most is a zárt ajtók mögött fortyogó mocsok értő és érzékeny szemléltetésével.

A diorámákat és leírásaikat itt lehet nézegetni.

____

A Paratéka blog korábbi bejegyzései itt olvashatók.

Figyelmébe ajánljuk