A holokauszt exportálása Magyarországra

Avagy Schmidt Mária hitvallása

Gerő András indulatos válaszában (Jók és rosszak, Magyar Narancs, 2014. november 20.) a legfontosabb kérdésekre és a Sorsok Háza „állami projektet” érintő alapvető bírálataimra nem válaszolt.

Úgy tesz, mintha nem ér­tette volna meg, hogy amikor Schmidt Mária július 28-án az IHRA vezetői és a Mazsihisz képviselői előtt ismertette a Sorsok Háza kiállításának koncepcióját, Kovács András felvetette: nem világos, hogy kik is a jók és kik a rosszak. Az értekezletről készült filmfelvétel tanúsága szerint Gerő erre a kérdésre képtelen volt érdemben válaszolni. Schmidt ekkor egyébként azt is közölte, hogy ők várják a bírálatokat, de csak a pozitív, építő jellegű kritikát fogadják el. Ajánlok egy fogadást Gerőnek: szerintem én fogok tudni több olyan MSZMP-s agitpropost felsorolni, aki az 1970-es, 1980-as években hasonlóan nyilatkozott.

Folytassuk az állam és az egyház viszonyával. Gerő azt kifogásolja, hogy a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége, a Mazsihisz egyházként szól bele az alapvetően nem vallási indíttatású ­holokauszt állami emlékezetének alakításába. Gerő ekkor figyelmen kívül hagyja azt, hogy a Mazsihisz pusztán közjogi értelemben egyház. Formálisan a taghitközségei hozták létre, s funkcióit tekintve az őt alkotó hitközségek érdekeit képviseli. De a zsidó közösség egyházi szerveződését a keresztény egyházak mintájára kezdeményezték, amely rendező elv a mai napig megosztja az egyes zsidó vallási irányzatokat. Ez az elv ugyanis idegen a zsidó közösségtől. A zsidó vallási közösség nem hierarchikus felépítésű, a rabbik „csak” a vallás tanítói. A zsidó hitközségek vezetői választott világi vezetők, a Mazsihisz élén elnök és ügyvezető igazgató áll. Ők nem „főpapok”, de még csak nem is rabbik. A hitközség világi vezetői hitéleti, hittanítási kérdésekbe nem szólnak bele. A Mazsihisz olyan értelemben nem egyház, amilyen értelemben valamely keresztény egyházhoz – például a katolikushoz – való tartozás egyben valakinek a vallását is definiálja. Még akkor sem, ha a Mazsihisz a neológ és ortodox, az EMIH pedig a status quo ante irányzatok jogutódjainak tekinti magát. De a keresztény egyházakkal egyenrangúvá ez a közösség csak úgy válhatott, ha egyházzá szervezi magát.

Való igaz, az áldozattá válás a fajelméleten alapult. De a fentiek értelmében a Mazsihisz a holo­kauszttal foglalkozó múzeum vagy oktatási központ stábjában nem egyházi szerepben jelenik meg, hanem a holokauszt áldozatai­nak, a zsidóknak a képviseleteként. A Mazsihisz foglalkozik a holo­kausztáldozatok kárpótlási ügyeivel is. Történészként többedmagammal nem vallási minőségben vagyunk tanácsadói a Mazsihisznek, nem is valamelyik hitközség vallásos tagjaiként, hanem azért, mert a szervezet világi vezetői a holokausztról is teljes joggal kommunikálnak a társadalommal, és ehhez igénybe veszik a kort kutató szakemberek segítségét. A holo­kausztot elkövető „keresztény nemzeti” társadalom végérvényesen speciális identitássá változtatta a zsidóságot. Egy zsidó, ha vallásos, ha nem, vagy ha zsidó kulturális identitásával nem is igen törődik, egyvalamitől nem szabadulhat: a „családi örökségtől”, amit számára a holokauszt jelent.

 

Vallás és származás

 

Gerő világinak nevezi az alaptörvényt. Csakhogy az alaptörvény az „Isten, áldd meg a magyart!” fohásszal indul, és a „Nemzeti hitvallás”-sal folytatódik. Az Isten megszólítása, az áldás kérése, és a hitvallás, nem pedig állampolgári részvétel dolgának tekintett magyarság nem a világi, szekuláris államszerveződésre jellemzők. Gerő cikkében azzal érvel, hogy a „keresztény hit” szókapcsolat nem szerepel a preambulumban. Csakhogy a preambulum a „kereszténység nemzetmegtartó erejére” hivatkozik, és ezzel a keresztény hitet a nemzethez tartozás alapfeltételének jelöli ki. Ez a szekularizmus tagadása. Ha nem is mondja ki, a dokumentum minden más vallást a magyar nemzeten kívülinek tart, s a keresztény államvallás szemszögéből mint alárendeltekre néz le rájuk (jól­lehet, a hatalom a létezésüket kegyesen elfogadja). A 2011-es alaptörvény az államra nem szabad polgárok állampolgári jogokon alapuló közösségeként, hanem a keresztény hittel megélt nemzet kifejeződéseként tekint. „A magyar egyházpolitikai modell nem egyéb, mint a keresztény államiság és a politikai kereszténység egy sajátos keveréke. Történelmileg és teológiailag mindkettő fö­lött eljárt az idő” – állapította meg teljes joggal Wildmann János egyetemi docens. És bár vitám Gerővel nem az alaptörvényről, hanem a holokauszt reprezentációjáról szólt, szól, nem lepődtem meg, hogy felbukkant: elvégre a Horthy-rendszer is a politikai kereszténység alapján állt.

A magyar antiszemitizmusban a „keresztény nemzeti” fordulat egyben az „igazi magyart”, vagyis, Szabó Miklóst idézve, egyszerűen a „nem zsidót” jelentette, és je­lenti manapság is. Ha Gerő ellátogatna a Páva utcába, olyan plakátot is látna az 1930-as évekből, ahol a kereskedő – működéséből adó­dóan gazdasági, tehát világi szereplő – „őskereszténynek” nevezi magát, és ebbéli minőségében szólítja fel a magyarokat (és nem a vásárlókat), hogy a zsidóktól ne vegyenek semmit. Amikor a Nemzetgyűlés 1920-ban megszavazta a numerus clausust, felrúgta az 1867-es emancipációs törvényt – én pedig azért hivatkoztam erre, mert ez tette újból szétválaszthatatlanná a vallást és a származást. Gerőnek is illene tudnia, hogy a nácik és magyar elvbarátaik végső soron a nagyszülők vallása alapján mondták meg, kinek kell sárga csillagot hordani. A Sztójay-kormány 1944-ben az 1939:IV. és főleg az 1941:XV. törvénycikk megfelelő pontjaira hivatkozva bélyegez­te meg honfitársai százezreit.

 

Exportőrök, importőrök

 

Úgy vélem, nem árt tisztázni azt sem, mit képvisel valójában Schmidt Mária, mi az ő „belülről fakadó hitvallása” a holokausztról. Idén február 1-jén Gerő, csaknem fél évvel azután, hogy főnök asszonya Lázár Jánostól meg­kapta az egyébként először Szita Szabolcsnak szánt megbízatást, a Bálint Házban egyetlen érdemi információt sem tudott arról közölni, hogy miről fog szólni a kiállításuk. Akkor már közismert volt, hogy a washingtoni Holocaust Memorial Museum nem áll szóba a vulgáris történelemhamisí­tásairól, primitív antikommunizmusáról, s főleg a Horthy-kultusz ápolásáról hírhedt Schmidt Máriával. Azóta a jeruzsálemi Jad Vasem Intézet is megszakította a kapcsolatot vele. Gerő nem győzi hangsúlyozni: ő „markáns véleménykülönbségeik” ellenére is jó, baráti hangulatban tud dolgozni vele. Csak találgatni tudom, hogy mi mindenben nem érthetnek egyet. Gerőt szemmel láthatóan nem zavarja, hogy az általa oly sokat bírált Horthy-rendszert Schmidt körömszakadtáig védelmezi.

Schmidt szerint a Horthy-rendszer többpártrendszeren alapuló parlamentáris demokrácia volt, ahol vagyon- és jogbiztonság uralkodott egészen a 30-as évek vé­géig, ahol a sajtó-, a szólás- és gyülekezési szabadság (tegyük óvatosan hozzá: szinte) korlátlanul érvényesült, és amely állampolgárai életét – a II. világháborús viszonyokat, az ország geopolitikai adottságait és katonai erejét figyelembe véve – egészen a náci megszállásig igyekezett megóvni. Ám e nagy vagyon- és jogbiztonságban azért csak hoztak 22 zsidótörvényt, kiadtak több száz jogfosztó, kifosztó, megalázó rendeletet. Schmidt azt is állítja – minden alap nélkül –, hogy a náci Németország nyomására voltunk kénytelenek 1938-ban a diszkriminatív törvényhozás útjára lépni.

Írásából kitűnően Gerő sajnos nem érti a numerus clausus kapcsolatát a holokauszttal. Ha máshonnan nem, Kovács M. Mária Törvénytől sújtva c. kiváló könyvéből is tudható, hogy az I. világháború utáni Európa első antiszemita törvényével Magyarország utat mutatott az antiszemitáknak világszerte. Nem oksági kapcsolat volt e jogfosztó törvény és az 1944-es deportálások között, hanem annál is súlyosabb. (A könyvről interjúnkat Kovács M. Máriával lásd: Az első lépés, Magyar Narancs, 2012. de­cem­ber 20. – a szerk.) A numerus clausus az első volt a diszkriminatív, megalázó jogszabályok hosszú sorában, amelyek végrehajtása során a hivatalnokok, a csendőrök, a rendőrök, az állampolgárok megszokták, hogy Magyarországon van zsidókérdés, hogy meg kell határozni, ki zsidó és ki nem. A keresztény-nemzeti „származásukra” büszkék pedig azt a következtetést vonták le, hogy – Bibó István találó megfigyelése szerint – álláshoz, vagyonhoz nemcsak munkával, vállalkozással lehet jutni, hanem úgy is, hogy valakinek a származását kikutatják, az illetőt feljelentik, vagyonát, ingatlanát, vállalkozását, lakását kiigénylik. A jogfosztás és kifosztás után pedig ugyanilyen természetesnek tűnt 1944–45-ben, hogy a zsidóktól az életüket is el lehet venni. A holokausztot kitervelők, az arra parancsot adók, az azt végrehajtók jelentős része meg­­győződéses antiszemita volt. Őket és a zsidók deportálásából hasznot húzókat az antiszemita Horthy-rendszer készítette fel és nevelte arra, hogy fegyelmezetten, olykor kifejezetten lelkesen álljanak a náci „zsidótlanítók” rendelkezésére.

„Az állami antiszemitizmus szükséges, de nem elégséges feltétele a holokausztnak” – írja Gerő. Ám a logika szabályai szerint a „szükséges” feltétel és az „elégséges” feltétel is feltétel. Ebből bajosan lehet levezetni azt a gondolatot, amely szerint „a numerus clausus a holokauszthoz vezető magyar állami antiszemitizmus történetéhez, nem közvetlenül a holokauszthoz tartozik”. Ezek amúgy is furcsa szavak egy történész szájából: vannak dolgok, amelyek a „holokauszthoz vezető úthoz” tartoznak, s ezekkel szemben bizonyos más dolgok már „közvetlenül” a holokauszthoz tartoznak? E szemlélet szerint egy-egy történelmi esemény magyarázatába nem keverhetjük bele az előzményeit? Valójában a numerus clausust és a zsidótörvényeket nem lehet a holokauszttól elkülönítve kezelni. Tény, hogy a magyar vezetés 1944 márciusát megelőzően fordulatot akart – leszakadni Hitlerről. Ez nem sikerült. Azonban utána a „szükséges” feltétel (a magyar állami antiszemitizmus a maga szörnyű hagyományával) az elégségessel együtt vezetett a népirtáshoz.

Gerő a Magyarországra 1944-ben Németországból exportált holokausztról ír. Ha már ezt a hasonlatot választotta: miért nem ír exportőrökről és lelkes importőrökről is? Netán ő is, mint Szakály Sándor, úgy véli, nem volt része a magyar holokausztnak az, amikor mintegy 18 ezer embert Kőrösmezőn keresztül Kamenyec-Podolszkijba deportáltak? Akkor a német „exportőrök” követelésére kellett
a magyar antiszemitáknak abbahagyniuk a zsidók deportálását. 1942 januárjában legyilkoltak vagy háromezer embert a Délvidéken, köztük csaknem ezer zsidót; és az 1944-ig a munkaszolgálatban megalázottakról, elpusztítottak tíz­ezreiről sem szabad elfeledkezni. Sokan emlékszünk arra is, amikor Gerő mostani főnöke kijelentette: „A II. világháború nem a zsidóságról, nem a népirtásról szólt. Bármennyire is sajnálatos: a holo­kauszt, a zsidóság kiirtása vagy megmentése mellékes, mondhatni marginális szempont volt, ami egyik fél háborús céljai között sem szerepelt.” Gerő nyilván úgy gondolja, hogy Schmidt csak feledékeny volt, nem jutott eszébe, hogy a II. világháború idején a hadviselő felek között szerepelt a náci Németország is, amelynek vezetői igenis ki akarták irtani az európai zsidókat. Schmidt úgy látja, hogy „Magyarország nem választhatott a Gulaggal és terrorral működő Szovjetunió és a kétségtelen gazdasági és katonai sikereket fel­mutató náci mintaállam között”. Csak remélhetjük, hogy a Sorsok Háza állandó kiállításán legalább a náci gazdasági sikereknek viszonylag kevés teret szentel a Schmidt–Gerő alkotópáros.

 

Terv és forgatókönyv

 

Gerő András első vitacikkében váltig állította, hogy a nemzeti felelősség elhárítása fel sem merülhet a Sorsok Háza koncepciójában – most ő érvel a magyar állami felelősség elhárításáról szóló, kívülről exportált népirtással. Gerő mintha képtelen lenne fölfogni azt is, hogy a „Schmidt Mária államhatalma” szófordulattal azt akartam jelezni, hogy főnöke Orbán Viktor és illiberális rendszere történelemhamisító emlékezetpolitikájának szolgálólánya.

Az elmúlt hetekben többen kérdezték tőlem, hogy miért védi Gerő András Schmidt Máriát. Nem tudom, ezt tőle kellene megkérdezni. Mivel az adófizetők pénzéből épül a Sorsok Háza, azt viszont jogunk van megtudni, pontosan mennyit költenek történelemhamisításra. Ha pedig nagyszerű, az érzelmekre és az értelemre is ható, a Horthy-rendszer felelősségét el nem kenő kiállítást szerveznek, akkor mutassák be a kiállítás terveit, a forgatókönyvet. A nyilvánosság előtt bizonyítsák igazukat, mert amíg titkolóznak, addig mi, Schmidt Mária eddigi történelemhamisító munkásságának ismerői joggal gyanakszunk: a Terror Háza Múzeum holo­kausztmutációja készül a Józsefvárosban.