Publicisztika

Úgy tűnik, a kormányátalakítás legnagyobb vesztese a Miniszterelnöki Hivatal. Ha emlékszünk még rá, tavaly májusban az MSZP befolyásos vezetői, a Horn-korszak húzóágazatai - úgymint Baja Ferenc, Nagy Sándor, Baráth Etele, Szekeres Imre - államtitkári posztot karmoltak a MEH-ben, akkor nagyon úgy tűnt, valamely miniszteri tárca helyett. A miniszterelnök és az őt jelölő párt nem szokványos viszonyának egyenes következménye volt ez a leosztás. A kormányfő jórészt saját kádereit vitte a kormányba, a párt meghatározó emberei pedig saját birtokot kaptak, meg valami kis elkölthető pénzt is, igaz, úgy, hogy a miniszterelnöknek és csapatának azért meglegyen a rálátása e férfiakra. Adminisztratív értelemben a MEH-nek úgy istenigazából ezután sem lett sok értelme, ha abból a - kétségkívül abszurd - feltételezésből indulunk ki, hogy egy hivatal azért van, hogy elintézzen valamit, úgy a MEH, finoman fogalmazva, a kormányváltás után is kereste a helyét. Igazából az ellenkezője lett volna a furcsa: emlékezzünk csak, az Orbán-kormány első időszakában micsoda - jogos - felhördülés kísérte a hivatali túlburjánzást, a "tükörreferatúrák" ideáját. (Bár akkor inkább azért volt szükség a MEH-re, hogy Orbánék féken tudják tartani a kisgazdákat - az eredmények közismertek, Torgyánt és társait végül a titkosrendőrség meg az ügyészség tette hidegre.) Most viszont Baja, Nagy és Baráth a szocialista párthoz lazán vagy inkább sehogy sem kötődő Lévai Katalin esélyegyenlőség-ügyi miniszter asszony beosztottai lesznek, ami pártszociodinamikai szempontból kétségkívül merész húzás, és jelentheti akár azt is, hogy Medgyessy - és kabinetfőnöke, Draskovits Tibor - nagyon nyeregben érzi magát. (Erre utal a szintén pártkáder Jánosi György menesztése is.) De miért is ne érezné magát nyeregben, ha egyszer kormányzásának első éve után az MSZP fölényesen vezet, és a frakció ebben az egy évben mindvégig (nyilvános) vita nélkül volt hozzá lojális?

Nehéz helyzetben van a politikai elemző, amikor aktív politikus - vizsgálatának egyik tárgya - kezdi vitatni az általa elmondottakat, mivel szempontjaik alapvetően eltérnek egymástól. Az elemző alighanem könnyebb helyzetben van, mivel helyzetértékeléséből nem következnek személyes konzekvenciák; ezért megteheti, hogy érvelésében csak racionális hatalomtechnikai szempontokat mérlegel. Ennek megfelelően feladata csupán annyi, hogy elmondja véleményét arról, hogy az SZDSZ itt és most milyen stratégia alkalmazásával képes maximalizálni - még elfogadható kockázat mellett - saját befolyását az ország kormányzására.

Az iraki háború után az amerikai, de az európai sajtóban is "megosztott", "tehetetlen", "válságban levő" Európáról szólnak az apokaliptikus szalagcímek. Ám ha most valóban meglehetősen lehangoló képet mutat is az integráció jelenlegi állapota, nem árt, ha árnyaljuk pillanatnyi euroborúnkat. És nem csak azért, mert az Európai Uniónak az iraki válságban nyújtott siralmas teljesítményével mindvégig éles kontrasztban állt az európai közvélemény határozott és egységes fellépése. Az európai választók nem pusztán a háborút utasították el, de a nemzetközi jog tiszteletben tartását is követelték, s ezzel az új keletű tudatossággal az elkövetkezőkben politikai tényként is számolni kell.

Az Országgyűlés lapzártánk után dönt arról, hogy felhatalmazza-e a kormányt az iraki békefenntartásban való katonai részvételre vagy sem, illetve ezt milyen sebességgel teszi vagy nem teszi meg. A kormány támogatja a javaslatot, ám mind ez idáig elmulasztotta tisztán, érthetően és őszintén megfogalmazni azokat az okokat, amelyek miatt elengedhetetlennek tartja a 300 magyar katona iraki kiküldését.

A vészesen közelgő uniós csatlakozási népszavazás (május 1-17.) előtt bazi nagy léket kapott a múlt héten északi szomszédaink EU-kampánya, mely nagyjában-egészében (hisz a teljes költségvetés mindösszesen 50 millió SK, a párkányi váltónál 300 millió HUF) Varga Miklós Európa című dalának szlovák nyelvű változatára volt alapozva. De csak volt, mert azt mi nem adjuk, legyen nekik elég Kassa, Rozsnyó, Komárom és Eperjes, az Európát nem, nem soha. Lírai okokból, természetesen, dehogy anyagiak miatt. Varga Mihály alanyi dalköltő ("Akármi történt, mindig büszke nő maradt. Így élt a sok-sok év alatt") elmondta a nyilvánosságnak, hogy a műfordítással van nagy baj: nem adja vissza az eredeti műalkotás eszmeiségét, mondanivalóját és hangulatát. Kétségtelen, azt nem is lehet: "Olasz csizmáján a nap, Remélem, mindörökre megmarad" - egy Shakespeare kellene ide valóban, de róla biztosan tudjuk, nem beszélni szlovák lengvidzs, s a végén majd nemmel szavaznak az atyafiak. Mi meg nézünk hülyén: még egy szekérderék magyar kimarad az EU-ból. Hát kell ez nekünk? Nem kell! Ha jobban belegondolunk, az Európa című dal se nagyon. (Szegény szlovákok, hogy mire rá nem szorulnak.) A legjobb mégiscsak az lenne, ha nekik adnánk, örökbe. Mindössze egy feltétellel, ha viszik Varga Miklóst is. Örökbe.

Amodern társadalom bonyolult működtetéséhez többeknek, mást és máshogyan kell tudni, mint régebben. A feladatok rendszere átalakul, s nem lehet lezárni a tanulás folyamatát. A felsőoktatás ma már felnőttoktatás és továbbképzés is; valamint a fiatalabb generációk utolsó társadalmi szocializációs lehetősége. Itt tanulhatja meg mindenki, hogy mit jelent tanulni, problémát megoldani, fogalmi eszközöket kezelni, csapatban együttműködni. A modern társadalom igényeinek immár az angol alapokon nyugvó amerikai felsőoktatási szervezet felel meg, mivel annak idején demokratikusabb környezet hozta létre, mint az arisztokratikus európai elitképzést. Mi, elitisták ekkor szívünkhöz kapunk. Mi lesz a minőséggel? Az arisztokratikus gondolkodás ugyanis a "tömegoktatás" rémképében véli megtalálni minden romlás okát, melyben a színvon-nélküliség, az arctalan műveletlenség öltögeti a nyelvét. Ebben az irtózásban azonban jó adag babona és korántsem minőségi gondolkodás fejeződik ki.

A szerkesztőségben lapzárta idején elképesztő kupleráj bír lenni, így néhány sor erejéig joggal gyanakodtunk arra, hogy az újságkupacból egy tavaly év eleji Népszabadság került a kezünkbe. "Orbán Viktor a jövőben is a pártok felett álló jobboldali vezéregyéniség szerepét jeleníti meg, Pokorni Zoltán >>középre politizál majdStumpf István egykori kancelláriaminiszter MTI-nek adott nyilatkozata szerint a Fidesz átalakulása egyfajta "innovatív kísérlet" a "társadalmi beágyazottság" és a szervezeti hatékonyság növelésére. Biztos így van; de a várható alapszabály-módosításról kiszivárgott hírek alapján mindehhez hozzátehető, hogy 1990 után alighanem csak Torgyánnak volt akkora hatalma saját szervezete fölött, mint amilyen Orbán Viktornak lesz a Fideszben május után. Gyakorlatilag minden fontos stratégiai és személyi kérdésben ő dönt, jelölhet, kinevezhet, vétózhat. Kézenfekvő volna persze e váltást a személyiségében meglévő autoriter hajlamokra vagy mikre fogni, ám legyünk jóhiszeműek, és nézzük a tényeket: a tavalyi országgyűlési választások első fordulóját követően - amikor lényegében eldőlt, hogy ki lesz a következő miniszterelnök - Orbán Viktor az egyszemélyes kampány mellett döntött, amivel a vereség arányát sikerült minimálisra csökkentenie. Ha ebből azt a következtetést vonta le, hogy rajta kívül jószerivel nincs épkézláb ember a környékén, akkor ezért nem tehet szemrehányást senki.

Emlékeznek? 1998 tavaszán a Magyar Rádió (MR) énekkarának 32 tagja a sátán üzenetét fedezte fel egy Baudelaire-vers, A Sátán litániája zenekari változatában, és előadása előtt nyilatkozatban határolódott el tőle. Azóta öt év telt el, és tessék, a sátán tényleg ott lehet a rádióban: némely rossz nyelvek azt híresztelik, hogy egy osztályvezetőnő, miután végre megszabadult egyik beosztottjától, füstölőket állított fel az illető szobájának négy sarkában, hogy még a szellemét is kiűzze onnan. Ezt mi természetesen nem hihetjük el: egy ilyen fontos közintézmény felelős alkalmazottja okkultista szeánsz útján teremt megfelelő munkahelyi légkört.

Nem mondhatni, hogy a Tocsik-ügyként (a Narancsban annak idején Szokai-Tocsik-ügyként) emlegetett büntetőeljárás bírósági lezárása nagy visszhangot keltett. Az ítélet másnapján még címlapos sztoriról két nap múlva már alig volt olvasható valami. Pedig évekig izgatta a nyilvánosságot, az ügy 1996-os kirobbanása élesztette föl az addig tetszhalott ellenzéket. A Tocsik-jelenség mindenekelőtt a pártpolitikai vonatkozások miatt érdekelte a médiát, holott ennél sokkal többről volt - és van mindmáig - szó.

Pogány Kristóf, aki saját bevallása szerint "két évvel ezelőtt még lelkesedett Demszky Gábor politikájáért, úgy gondolta, hogy az SZDSZ középutas szabadelvű pártként el tudja játszani a mérleg nyelve szerepét a magyar politikai rendszerben", a Magyar Narancsban megjelent március 27-i cikkében immár mintha az SZDSZ mai vezetésének politikájáért lelkesedne. Emlékezetes: Demszky 2000 őszén éppen azért támadta a korabeli pártvezetést, mert a szocialistákkal "mutyizott", mert közös jelöltek állítására készült velük, és Pogány most éppen erre tesz javaslatot. A "szocialista párttal szoros szövetségben álló, relatív önállósággal rendelkező politikai erőre" irányuló javaslat, amely politikai erő a következő választáson "mintegy negyven-negyvenöt egyéni választókerületben (...) állíthatja már az első fordulóban a koalíció közös egyéni jelöltjét", és így e szövetségben sok mindent megvalósíthat "szakpolitikai céljaiból", nem más, mint annak világos megfogalmazása, ami felé a mai SZDSZ-politika jól érzékelhetően halad. Tetten érhető ez a cikk felépítésében is: Pogány három stratégia jelenlétéről beszél a március 1-jei küldöttgyűléssel kapcsolatban, majd ezek közül kettőről - az általam, illetve a Fodor Gábor által kifejtettekről - mondja ki, hogy bukásra van ítélve. A jelenlegi pártvezetés álláspontjáról és gyakorlatáról nincs kimondott szava - azért nem, mert kimondatlanul ugyan, de azonosul vele.

Mielőtt bedőlnénk mindenféle atavisztikus vagy költői okosságoknak, amelyek a hét végi népszavazás szembeötlő kudarcának, az alacsony részvételnek az okait és a következményeit firtatják, vagy eleve reménytelennek nyilvánítanánk a magyar választók otthon maradó, nagyobbik részét, forduljunk magyarázatért az ember legkedvesebb, leghűségesebb barátaihoz.

Tegyük fel most azt, hogy Bush elnök hirtelen belátja: tévedett, és e szókat intézi nemzetbiztonsági főtanácsadójához: "Hej, ha ennyit mondják, csak van benne valami. Hagyjuk Irakot a fenébe, sokba is fáj, építsünk inkább a pénzből biztonsági kapukat minden reptérre, az araboknak meg ne adjunk vízumot."

Mindenki ismeri a kölcsönadott teáskannáról szóló régi viccet, amelyet Freud idéz, hogy érzékeltesse az álmok különös logikáját. A szemrehányásra, hogy ugyanis törötten adtuk vissza barátunknak a teáskannát, egymást kizáró válaszokat adunk. 1. Sohasem kértük kölcsön a teáskannát. 2. Épségben adtuk vissza. 3. A teáskannát már törötten kaptuk. Az egymásnak ellentmondó érvek ilyetén felsorolásával persze Freud számára per negationem azt erősítjük meg, amit tagadni próbáltunk, hogy törötten adtuk vissza a teáskannát.

A végkimenetele felé közeledő iraki harcok, Szaddám lapzártánkkor mégiscsak előkerült vegyi fegyverei, a háború lassan beigazolódni látszó amerikai és angol racionáléja (konzervatív, neokonzervatív, demokrata, neodemokrata, protestáns fundamentalista, munkáspárti, liberális és számos más szellemi forrásból táplálkozó morális és politikai indoklása) tulajdonképpen az úgynevezett euroszkeptikusok táborát is gyarapíthatná, akár a népszavazásra készülődő Magyarországon is. Akárcsak az Irakkal kapcsolatos döntéssel járó felelősséget elsunnyogó, majd az iraki újjáépítésből részesedni kívánó európai nagyhatalmak vinnyogása, hogy így az ENSZ meg úgy az ENSZ; vagy a múlt héten tartott francia-orosz-német csúcstalálkozó. (Kelet-Európában az ilyen csúcsok után az ember már-már automatikusan bekészíti az imakönyvet és a zsák lisztet a légópincéjébe. Meg lehet kérdezni a bosnyákokat.) A háborút megelőző pillanatokban, amikor a nemzetközi udvariassági szabályokat félretéve magából kikelve üvöltött mindegyik fél, az is kiderült, hogy a franciák az EU-bővítést még mindig inkább 1812 békés reprízeként fogják fel: az útvonal ugyanaz, csak most nem Kutuzov marsall nevető fél szeme várja őket a végén. És ideológiai és pártállástól úgyszólván függetlenül tették ezt - emlékezzünk, amikor Chirac februárban rendre utasította az amerikaiakhoz lecsatlakozó ká-európai vezetőket, baloldali és liberális ellenzéke nem szerfölött megalázó kijelentései tartalmát hányta a szemére, hanem azt, hogy egy francia elnök még ezekkel a bunkókáimmal sem beszélhet ugyanolyan tenorban, ahogy ők szólaltak meg.