Hegedűs Dániel

A tudatalatti vonzásában

A német konzervatívok viszonya Orbán Viktorral

Publicisztika

A választási kampány hajrájában a konzervatív-jobboldali erőket tömörítő Európai Néppárt (EPP) számos politikusa nyilvánította ki támogatását Orbán Viktor és a Fidesz irányába, szemlátomást nem zavartatva magukat sem Orbán destruktív Európa-politikájától, sem a magyar kampányban használt irracionális, féktelen gyűlöletdiskurzustól. Az EPP maga is élénk figyelemmel kísérte az itthoni eseményeket – ám a Fidesz és európai anyapártjának kapcsolatát számos politikai érdek bonyolítja, s a viszonyt tovább kuszálták a vasárnapi eredmények is.

A német vonal

A Bajor Keresztényszociális Unió (CSU) kiállása Orbán mellett talán kevéssé lephette meg az események követőit. Egyrészt a Fidesz és a bajor konzervatívok közötti szoros kötelék hosszú időre nyúlik vissza, másrészt az őszi bajor tartományi választásokra készülve a CSU éppúgy a menekültpolitikai szigorításokat állította kampánya középpontjába, mint tette azt Orbán az elmúlt hónapokban, években. A magyar miniszterelnök fellépése a CSU januári párttalálkozóján nem csak Orbánnak tett gesztus volt, mely demonstrálta a bajor keresztényszocialisták töretlen támogatását az országgyűlési választások előtt, de a CSU is felhasználta Orbánt a bajor kampányban és a berlini koa­líciós tárgyalások során – elsősorban a párt menekültpolitikai pozícióinak erősítésére.

München őszinte szimpátiájával szemben Berlinből továbbra is inkább hideg távolságtartással szemlélték Orbán kampányát. Merkel nem biztosította támogatásáról a magyar miniszterelnököt, de tekintettel a 2017 szeptembere óta Budapest feje felett gyülekező brüsszeli fellegekre – elsősorban is a 7. cikk szerinti eljárás elindítására, valamint az uniós fejlesztési pénzek felhasználásáról készülő parlamenti jelentésekre –, hallgatása is a passzív jóindulat jeleként volt értelmezhető. Eközben a CDU-n belül is elindult egyfajta átrendeződés, aminek eredményeként egyre érezhetőbb az Orbán iránt táplált nyílt szimpátia a párt különböző szintjein – elsősorban a keleti tartományok pártszerveiben és a szövetségi párt feltörekvő ifjú konzervatívjai között. Tavaly novemberben Stanislaw Tillich szász kormányfő fogadta Orbán Viktort Drezdában, március végén pedig a türingiai CDU delegációja járt Budapesten, méltatva az orbáni menekültpolitika eredményeit, szót emelve ugyanakkor a Stop Soros-kampány antiszemita üzenete ellen. A jövőre nézve ennél talán nagyobb jelentőséggel bírhat az új szövetségi egészségügyi miniszter, Jens Spahn támogatása. A 38 éves Spahn a CDU üstökösének számít. A korábban hangos Merkel-kritikája miatt ismertté vált politikust a német kancellár nyilván domesztikációs célból emelte be új kormányába, ám a párton belül sokan máris Merkel legesélyesebb utódjelöltjeként tekintenek rá. Spahn nyitottságát arra, hogy új irányt szabjon a CDU és a Fidesz kapcsolatainak, jól érzékelteti április eleji kijelentése, mely szerint Orbán Viktor pusztán csak az uniós jogot hajtja végre, és az európai határokat védi politikájával.

Merkel Magyarország-politikájának legfőbb célja az, hogy garantálja Budapest konstruktivitását a fő európai kérdésekben. Ez eddig sem a konfliktus irányába terelte a német kancellár magatartását. Befolyása a CSU-ra a magyar ügyben ugyanakkor minimális, az pedig szinte elképzelhetetlen, hogy belpolitikai és koalíciós konfliktus rangjára emelje a Budapesttel szemben vitt irányvonal kérdését. A CDU-n belül is egyre tapinthatóbb Orbán-szimpátia miatt – ami a kancellár korábbi menekültpolitikai pozíciójával szemben táplált konzervatív ellenérzésből táplálkozik – Merkel jó eséllyel még inkább kénytelen lesz az Orbán-kritikát a Német Szociáldemokrata Pártra (SPD) hagyni.

Bár az SPD retorikája e tekintetben következetes, önmagában az a tény, hogy szociáldemokrata vezetés alatt áll a német külügyminisztérium, az elmúlt négy évben semminő kézzelfogható áttörést nem hozott a szövetségi kormány Magyarország-politikájában, és nem kecsegtet túlzott reményekkel a jövőre nézve sem. Ráadásul a szociáldemokrata kritika semmiféle hatással nincsen az Európai Néppárton belüli erőviszonyokra – sőt, miatta az EPP akár még jobban zárhatja is a sorait.

 

Az EU és az EP

 

Uniós szinten az Európai Néppárt továbbra is megosztott az Orbánnal szembeni stratégia kérdésében. Bár Manfred Webernek, az EPP frakcióvezetőjének fellépését gyakran azonosítják a teljes politikai csoport véleményével, Weber Budapesttel kapcsolatos álláspontját sokkal inkább meghatározza a CSU irányvonala, semmint az EPP belső viszonyai. Ez utóbbiakat pontosabban mutatják az EPP elnökének, Joseph Daul­nak a lépései: ő hol kritikus hangot üt meg, mint például a CEU vagy a civiltörvény ügyében, hol pedig, mint napokkal ezelőtt, sikeres választási szereplést kíván a Fidesznek, hogy az továbbra is garantálhassa Magyarország stabilitását és prosperitását.

A vasárnapi eredmények a Fidesz nemzetközi pozícióit is megerősítették. Az elsöprő győzelem és a komoly legitimitást adó magas részvétel ütőkártya lehet Orbán kezében az európai tárgyalóasztaloknál éppúgy, mint az Európai Néppárton belül. Az eredmények el fogják bizonytalanítani az EPP Orbán-kritikusait – ha csak nem derül fény számottevő választási rendellenességekre, vagy Orbán Viktor nem ülteti át azonnal gyakorlatba a március 15-i beszédében a rezsim ellenzőinek címzett fenyegetését.

Ezek hiányában viszont egyre erősebb lesz európai szinten az a már ma is széles körben uralkodó értelmezés, hogy Orbán megváltoztathatatlan adottság, amivel alternatíva hiányában konstruktívan együtt kell élni. Ennek megfelelően sokkal nagyobb lesz a megegyezési és kisebb a konfliktusvállalási hajlandóság Magyarországgal szemben – akár az új európai menekültügyi keretek, akár a hétéves uniós költségvetés ügyében. A magyar kormány befolyása érezhető módon megnőhet az elkövetkező hónapokban az Európai Unión belül. A külpolitikai logika szerint Orbán egyértelműen önsorsrontó módon viselkedne, ha véghezvinné azokat a lépéseket, mint a CEU vagy a külföldről finanszírozott kritikus civil szervezetek teljes ellehetetlenítése, melyek a választások után automatikusan következnének a tudatos ellenségkeresés és az autoriter építkezés eddigi politikájából.

Április 12-én hozza nyilvánosságra az Európai Parlament Állampolgári Jogi, Bel- és Igazságügyi Bizottsága (LIBE) azt a jelentést, amelyet Judith Sargentini baloldali zöld képviselő jegyez, és amely javasolja az EP-nek a 7. cikk szerinti eljárás megindítását Magyarországgal szemben. A plenáris szavazás a kérdésben ősszel várható. Ugyancsak igen kritikusan fogalmaz Magyarországgal szemben a költségvetési bizottság jelentése (ezt a munkát a néppárti Ingeborg Grässle vezette), e dokumentum a kiszivárogtatott információk szerint az uniós támogatásokat érintő rendszerszintű, politikai korrupció miatt javasolja a szankciók alkalmazását Magyarországgal szemben. Hogy milyen támogatásra számíthatnának e jelentések a néppárti frakció részéről, kérdéses. Ha Orbán képes lenne taktikai irányváltásra a következő két évben, vélhetően igen közel kerülhetne ahhoz az európai szerephez, amit álmodott magának, ám ezt saját rendszerének belső dinamikája teszi valószínűtlenné. A magyar jelentésekhez kapcsolódó őszi EP-szavazásokig Orbánnak mindenesetre van még ideje hibázni, így ha a magyar választók meg is erősítették az eddigi politikai irány helyességét, legalább arra van némi halvány remény, hogy az Európai Unió intézményeitől kap sárga lapot.

A szerző politológus, a berlini Humboldt Egyetem oktatója.

Figyelmébe ajánljuk