Ahol nincs foci, ott hetvenezer ember összecsődítése csak egészségtelen fejleményekhez vezet

  • Haskó László
  • 2019. november 16.

Publicisztika

Az Uruguay elleni vereség margójára.

Futbólia: azt a képzeletbeli országot nevezték így, amelyikben Keleti Márton 1956-ban, a forradalom előtt készült (és 1957-ben a forradalom után Puskás disszidálása miatt Hidegkutival újraforgatott) filmszatírája játszódik.

Volt nagy felhajtás a foci körül az „ötvenes években” is, de akkor legalább foci is volt, nemcsak felhajtás. A film ügyesen figurázza ki az akkori politikusok ostoba tehetségtelenségét, a szatíra szabályai szerint abszurditásba hajló túlzásokkal. Keleti igazi filmes szakember volt, de aligha látta a jövőt.

Talán azt remélte a filmjétől, hogy tanulunk saját hülyeségünkből és Futbólia nem leszt öbbé. Nos, Keleti mégiscsak a jövőbe látott, mert Futbólia négyzetét valósította meg Orbán Viktor, az új Duca tábornok (Futbólia mindenható félhülye miniszterelnöke).

Megcsinálta Futbóliát – futball nélkül. Azt ugyanis nem tudott csinálni. De nyilván igazságtalanság csak az igyekvő felcsúti szurkolócska nyakába varrni a reménytelen kísérletet. Nagyot változott a világ a Népstadion legutóbbi avatása (1953) óta.

De a világ változása nem is annyira érdekes, merthogy igen nagy a sportpolitikai hasonlóság Magyarország 53-as állapota és a mai viszonyok között.A szabadság korlátozását nyomató diktatúra akkor is, most is az ideológiai propaganda céljaira akarja használni a sportot, ezen belül a labdarúgást kiváltképpen.

De nemcsak a világ, a foci is egészen más lett, mint volt régi dicsőségeink idején.

Amióta tévéközvetítés van, azóta a labdarúgás csak a pénzről szól. (És ahol a pénz énekel, ott a dopping adja a vokált). Én gyerekkoromtól kezdve igazi rajongó voltam, minden vasárnap két meccs, délelőtt az NB-III-as helyi csapat, a P. Vasas, délután a stadionban a duplarangadó.

Hétköznap foci sötétedésig a Templom-téren, vagy a nagyok edzése Kispesten. 1959-ben kinn voltam Albert első válogatott meccsén, amikor visszavágtunk a németeknek 1954-ért. Gyönyörűvolt.

1966-ban a londoni VB-t természetesen tévén néztem. Mindenidők legcsodálatosabb magyar válogatottjának meccsét, a világbajnok brazilok padlóra küldését sosem felejtem el. A Szőke Szikla (Mészöly Kálmán) törött kulcs-csonttal, fölkötött karral játszott, soha keményebb, technikásabb védőmunkát nem láttam. És életveszélyesen fejelt.

Hozzá csak Tüdő (Sipos Ferenc) volt hasonlítható, bár ő féltette brillantinos hullámos haját. A meccs végén is hófehér volt a meze és sértetlen a frizurája. Egy Szepesi nevű „vidéki” balhátvéd legalább tízszer „elküldte gyufáért” Garrinchát, az akkori világ legördöngősebb jobbszélsőjét. Albert nemcsak a magyarokat, a brazilokat is irányította.

Csak álltak és bámultak.

Akkor vettem észre, hogy többet látok a képernyőn, mint a lelátóról láttam volna. Sokkal többet. Jóval később, tíz évig Spanyolországban éltem, s hosszú kihagyás után kimentem a Bernabeuba.

Érdekes volt, de a látvány nem vetekedett a mediatizálttal. Azt hiszem, aki mainapság profi nagycsapatok meccseire jár, az nem elsősorban a foci, sokkal inkább a közösségi élménynek nevezett valami miatt megy ki. Ahol foci is van, ott ennek az élménynek lehet pozitív tartalma is, ahol foci nincs, ott aligha. Ott hetvenezer ember összecsődítése csak egészségtelen fejleményeket eredményez.

A szerző sebész.

(Borítóképünkön: A Puskás Aréna avatóján játszott Magyarország - Uruguay barátságos labdarúgó-mérkőzés 2019. november 15-én. MTI/Illyés Tibor)

Figyelmébe ajánljuk