Szakértők szerint hosszú évek óta nem volt olyan szép a tavaszi határ, mint az idei májuselőn. Az aranyat érő eső bőven öntözte a táblákat (néhol túlságosan is), s az idén aligha lehet majd térdig érő búzáról készíteni hírfotókat a lapokba. Ha az időjárás a továbbiakban nem aszállyal, belvízzel, viharokkal "küldi meg" a magyar gazdát, tisztességes termésre, jobb évre számíthatunk.
Lehetünk tehát kissé optimisták. És úgy tűnik, a gazdálkodók nagyobb része felemelte a fejét: legalábbis erről árulkodik a tény, hogy egyrészt csaknem a teljes magyar területre beadták végül a regisztrációs igénylés összes papírját, másrészt most, az utolsó szakaszban immár mindenféle rekordot megdöntött a bonyolultsága miatt korábban sokat szidott Sapard-program pályázatainak száma is.
Különösen nagy a jelentősége annak a bejelentésnek, mely szerint összesen 4 397 595 hektár területen mintegy 182 ezer gazdálkodó jelezte: támogatást is szándékozik kérni. Hosszú és nehézkes menetelés végeredménye ez: a magyar gazda - pontosabban a gazdálkodói kör termelésben meghatározó, piacra termelő része - végre felébredt, legyőzte idegenkedését a "papírozástól", és hajlandó hivatalosan is megmutatni, mit és hogyan állít elő. Hihetetlen fejlemény ez - és e tényt ne habozzunk ünnepelni.
Az uniós csatlakozás előtt a legfőbb agrárius félelmet nagyjából úgy lehetett megfogalmazni, hogy a magyar termelő igen szeret a szürkeségben meghúzódni, ezért nem jelentkezik be a regisztrációs rendszerbe, ergo: elesik a támogatásoktól is. Volt kételkednivaló az állami "szektorban" is, például hogy nem készül el a sokat emlegetett kifizető agrárügynökség, vagy hogy az alapvető regisztrációs adatrendszer nem lesz hozzáférhető határidőre. A bizonytalankodások nagyjából elmúltak: a paraszt bejelentkezett, az állam lóhalálában - úgy-ahogy - behozta lemaradásait. A magyar agrárvilág kétségek között bár, de mégiscsak csatlakozott Európához.
De milyen is lesz ez a mi európai parasztvilágunk? Vannak-e esélyei?
H
Az átlagos európai agrártermelőnek (a korábbi tizenötök fejlettebb részéről beszélünk) harminc-ötven hektáros szántóföldi területe, legalább ötezer négyzetméteres intenzív kertészete, húsz-ötven disznója, minimum ezer csirkéje, tíz tejelő marhája és legalább egy nagyon karakteres érdek-képviseleti szervezete van. Újonnan belépett magyar versenytársának ugyanezen összevetésben (a központi statisztika legutóbbi összesítése alapján) átlagosan két-három hektárnyi szántóföld, 600-800 négyzetméter fólia, öt-hat disznó, három marha és egy napi politikai érdekek mentén szerteszabdalt szakmai képviselet jut.
Szomorúan kell megjegyeznünk: az iménti számokkal jellemzett, úgynevezett átlagos magyar agrártermelő egyáltalán nem csatlakozott Európához. Ezt a termelőt a sokat emlegetett brüsszeli adminisztráció egészen egyszerűen nem vagy csak részben látja. Akkor honnan az optimizmusunk? Onnan, hogy a magyar statisztikai átlagparaszt eddig sem volt igazából piaci szereplő, és ezután sem lesz az. Akik ma a hazai termelői piacot uralják, azok igenis ott vannak az európai élvonalban, és tényleg komoly konkurenciát jelentenek majd a francia, német, de különösen a szlovák vagy lengyel parasztoknak.
Erről érdemes kissé hosszabban beszélnünk.
A magyar agrárágazat egészen különleges szerkezeti felépítéssel csatlakozott az unióhoz. Az imént említett átlagparasztból darabra jó sok van (több száz ezer), de az elmúlt három évben a termelés hihetetlenül erőteljes koncentrációs folyamaton ment át. Az ország legnagyobb baromfi-felvásárló cége kizárólag két (kettő) termelői szervezettel egyezkedik az árakról és a beszállítandó mennyiségről, az ugyanilyen piaci kategóriában mozgó tejes cég pedig "maga alá" szervezett egy komplett beszállítói érdekközösséget. Nem bolondult meg: egyezkedni, netán ágazati lobbialkut kötni sokkal könnyebb egy szervezettel, mint több száz, netán ezer termelővel. Akad olyan húsüzemmamut, amely a felvásárolt élő állat kétharmadát a maga közvetlen érdekeltségében működő gazdaságaitól veszi meg, következésképpen a termelői árképzés szinte észrevétlenül saját intézkedési körébe csúszott át - aki e horizonton kívül esik (vagyis az emlegetett, szervezetlen átlagparaszt), az már csak alkalmazkodhat. S ha a pénzét számolja, óhatatlanul szomorúbb a mérlege, mint a "körön" belüli társaié. Külön világ a nagykereskedelmi cégek beszállítóinak emelkedett közege. Aki oda bejut (és ehhez is szükséges némi szervezettség), az már valaki a magyar agrárpiacon - más kérdés, hogy a leadott kilóáron van-e haszon. Ezen manapság sokan vitatkoznak, de valamiért mégis mindenki a fogyasztás panelekből összerakott templomaiban szeretné az áruját látni - kerül, amibe kerül.
Az utóbbi években szinte észrevétlenül végbement koncentrációnak legalább két üzenete van. Egyrészt biztosan van Magyarországon olyan nagyban és folyamatosan termelni képes gazdálkodói bázis, amely csendben, de biztosan megtalálja számítását a hazai agrárbeszállítói piacon. Másrészt kristálytisztán látható, hogy a politika felülről szervező hajlamainál a puszta üzleti érdek jóval hatékonyabban elvégzi a biznisz szereplőinek "kigyomlálását". Szentes környékén rengetegen termelnek paprikát, de igazán biztos - németországi, osztrák - értékesítésben az bízhat, aki az Árpád Rt.-nek szállít be. Lehet emiatt siránkozni - de ez van.
H
Eddig tartott az örömhír. Mert vehetjük akár harmadik üzenetnek is azt, hogy aki a mind intenzívebb koncentrációs folyamatból kimarad, annak annyi. És e megállapítás bizony nagyon sok polgártársunkra vonatkozik. A magyar átlagparaszt az unió számára nem tényező. Bár nem kis százalékuk jogosult némi támogatásra, az úgynevezett aktív piacszabályozásban igazából nem vesz részt, szervezetlensége pedig mindenféle kedvezőtlen folyamat kiszolgáltatottjává teszi. A birtokában levő néhány hektárt - ha nem adta már bérbe tehetősebb versenytársának - inkább művelteti, mint műveli. Korszerű gépe nincs, ha egy immár ipari műemléknek számító húszéves MTZ ott áll az udvarán, ő már a maga urának, igazi termelőnek hiszi magát. Úgy három-öt éve van arra, hogy felismerje az igazságot: vagy maga is valamiféle szövetkezetbe menekül, vagy földjét készpénzre váltva más boldogulást keres magának. A disznóban már most sincs öröme, igazából már évek óta a hízótartás felszámolását fontolgatja; ami tyúk az udvaron kapar, az vagy a napi rántottához adja a tojást, vagy a házi húslevesbe kell. Próbálkozott nyúllal, marhával, de kicsiben egyik sem jött be, nagybani vállalkozáshoz meg se pénze, se elég tapasztalata (le sem merem írni: tudása), se bátorsága nem volt. Az átlagparaszt mindazonáltal bejelentkezett az idei földregisztrációba, és boldogan fogadja majd a hektáronkénti harminchatezer forint támogatást.
A magyar átlagtermelő azonban néhány éven belül súlyos döntés előtt áll majd. Körülötte megerősödő, sikeresen pályázó versenytársai egyre-másra tesznek ajánlatot a földjére, és ő előbb meginog, utóbb a birtok eladása mellett határoz. Ki fogja számolni, hogy földjének hektárja után legalább tíz-tizenöt évi hasznot zsebelhet be előre az üzletben, és ez már elég tekintélyes summa ahhoz, hogy az udvaron árválkodó ukrán traktort meg a hozzá tartozó egyszerű munkagépeket gondolkodás nélkül hagyja az enyészetnek - esetleg, jobb esetben eladja azt is.
H
Ellenzéki politikusok ismét az Alkotmánybíróság elé akarnak utalni egy éppen aktuális földtörvény-módosítást. Ennek lényege szerint - egyébiránt még Orbán Viktor egyezsége alapján - egészen speciális körülmények között külföldi is vásárolhat Magyarországon termőföldet. Ez eddig gyakorlatilag tilos volt. A parlament minapi döntése ezen változtatott: ha valaki külföldiként legalább három évig "életvitelszerűen" gazdálkodott kies hazánkban, és volt itt állandó lakhelye is, joga lesz földet venni. E változtatás nyomán felhördült a magát nemzetinek mondó kórus, és azonnal - nem először - a szent magyar anyaföld kiárusításával vádolta meg az éppen regnáló kormányt. Holott ez csak az unióval megkötött egyezség hivatalos aktusainak egyike, ráadásul (készült felmérés) húsz, éppen itt lakó külföldinél több személyre nem is vonatkozik egyelőre.
Mindezt azért érdemes megemlíteni, mert a mi hazánkban mostanában sokan még mindig az idegen földspekulánsoktól tartanak. Hát közlöm: fölösleges. Mert van már nekünk hazai ügyeskedőnk is bőséggel. A közeli években felpezsgő hazai földpiac másról sem szól majd, mint a már emlegetett átlagparaszt birtokainak forgásáról, a piaci alapú "tagosításról", földegyesítésről, az egy kézben lévő táblaméretek gyors és megállíthatatlan növekedéséről. Az uniós támogatásokból, az új pályázati rendszerből szinte üvölt, hogy ez másként nem lehet. Adott ugyebár a kiszolgáltatott termelői kör önmagában versenyképtelen birtoka, a tehetősebbek mögött meg a közvetett vagy közvetlen pénzügyi támogatás: és a nagy hal még az antimarxista Magyarországon is megeszi a kicsit.
H
De mi lesz "azután"? Egyszerűbb lesz a világ. Lesz a ma nyilvántartott csaknem egymillió kis-, ős- meg ki tudja, milyen termelő helyett úgy két-háromszázezer (igazi) magyar agrárgazdálkodó, akik valószínűleg a lehető leghatékonyabban kihasználják térségünk éghajlati adottságait, az uniós átlagnál lényegesen jobb termőföldviszonyait, megtanulnak pályázni mindenre, "ami mozog"; és a többségük közép-, illetve nagyvállalkozóként ágazati dinasztiaépítésbe kezd. Akad majd néhány száz fejlett közös vagy nagyvállalkozói üzem is, ahol a termelés ipari méretekben folyik: az előbb emlegetett magánzói kör nem kis része ennek beszállítója, "integrált vállalkozója" lehet, és nem fog rosszul járni.
És a többiek?
Az uniós szabályozás talán legszebb része szerint nem kell feltétlenül napraforgót termelni annak, aki a község parkját is rendben tarthatná. Nem kell kínlódni a piaci méretekben eleve versenyképtelen két tehénnel, ha nyíratlanok a falu árkai vagy netán elszabadul a parlagfű. Erre mind van közösségi támogatás - és aki igénybe veszi, még nem szakad el természetes, életöltők óta megszokott életterétől. Csak "termelnie", életét kilátástalan és igazából soha meg nem térülő gazdálkodásba ölnie nem lesz muszáj.
Igen: tetszik, nem teszik, az uniós csatlakozás a természetes piaci törvények szerint válogatja majd szét a hazai parasztságot termelőre és kiegészítő tevékenységet végző falusi gazdálkodóra - és egyik sem fogja ezt évek múltán megbánni. Lehet, hogy lesz áldozata ennek a folyamatnak: nyilván akad majd, aki öt év múlva sem tudja életét másként elképzelni, mint hogy hajnalban megfeji két tehenét, aztán megkísérli valahol eladni a tejet. Ez valóban egy életforma, amiről lebeszélni bárkit is tisztességtelen vállalkozás volna. Ha ő maga nem látja be, hogy ennek vége, akkor hagyni kell a maga békéjében.
Nem az ő hibája, ha a világ elmegy mellette.
A szerző falusi középpolgár, a Szabad Föld főszerkesztője
