Átalakulás előtt áll a magyar irodalmi élet. A blogoszféra nemrég bekövetkezett s javában tartó robbanásával egy olyan réteg kezdte el a hangját hallatni a közéletnek immár ezen a területén is, melyről a kortárs irodalmi színtér szereplői eddig nem vagy csak lekicsinylő legyintéssel óhajtottak tudomást venni: a közönség.
*
S ahogy ez ilyenkor szokásos, az első megszólalások nem mentesek némi jakobinus dühtől, mely a magukat komolyabban vevő irodalmárok előtt kapásból hiteltelenné teszi őket. Holott az irodalmi és kritikai közélettel kapcsolatos bírálatok, ha leszámítjuk belőlük az ajtó berúgásához szükséges lendületet, akár önvizsgálatra is késztethetnék a szakma elefántcsonttornyában éldegélőket.
Legutóbb az idén áprilisban indult s azóta a Hvg.hu Goldenblog versenyén második helyezést elért KönyvesBlog (http://konyves.blog.hu) alapítója, Valuska László fogalmazott meg éles bírálatot az irodalmi közbeszédről a Litera.hu portálnak adott interjújában (Próbálgatjuk a játékrendszert, 2007. július 4.), melyet mint az irodalmi élet működésével és megítélésével kapcsolatos tünetegyüttest is tanulságos lehet értelmezni.
Kuncog a kapcsolati tőke
Kritikájának két fő csomópontja egyfelől a szakmai beszédmód túlsúlya, másfelől az irodalmi élet belterjessége és az ebből következő visszásságok. Lássuk először az elsőt:
"Nem volt napi rendszerességű kritikai orgánum, ami megmondja mindenről a véleményét és nem látni benne a haverkodás és a kapcsolati tőke fenntartásának ízléstelenségeit. [...] Minek fenntartani egy mesterséges beszédmódot, amit a széles olvasóközönség nem beszél, csak néhány irodalmár. Véget kell vetni annak az intellektuális sznoboskodásnak, amikor a piros sálat a nyakunkra tekerve dekonstrukcióról és hermeneutikáról beszélünk oda nem illő helyeken. Izgalmasabb egy regény Derrida vagy Gadamer felől olvasva? Na ne! Szórakozzunk!"
Hogy a kortárs irodalomról szóló beszédben túlsúlyban volna a tudományos szemlélet, ezzel összefüggésben pedig a teljes irodalmi élet is mintegy elszigetelődött volna a szélesebb olvasóközönségtől, ez a meglátás nem új keletű, s a jelenség hátterében számtalan, egymással párhuzamosan végbement társadalmi-kulturális változás áll. Az egyik legfontosabb ezek közül az, ahogyan a rendszerváltással beáramló új lehetőségek és fogyasztói kultúrtermékek maguk alá temették a Kádár-korszak idején titokban ugyan, de virágzó olvasáskultúrát, s az újonnan előállt helyzetben az irodalom teljes intézményrendszere mintegy elfelejtette újra feltalálni önmagát a közönség számára.
Az irodalmárok ugyanis ez idő alatt mással voltak elfoglalva, történetesen az irodalomnak (s nyomában az irodalomkritikának) azzal a Balassa-Nádas-Esterházy nevével fémjelzett, valójában persze számtalan más közreműködővel együtt véghezvitt szabadságharcával, mely visszaállította az irodalom autonóm, (a kádárista kultúr-) politikától független státusát. Ennek azonban nagy ára volt. Azzal ugyanis, hogy az irodalom elkezdett-elkezdhetett saját magával foglalkozni, még egy lépést távolodott a nem szakmabéli közönség olvasóitól, akik egyre tanácstalanabbul álltak a kortárs irodalmi jelenségek előtt, hiszen eközben elmaradt azoknak a csatornáknak a kiépítése, melyeken keresztül az új eredmények eljuthattak volna hozzájuk.
Nemcsak arról van szó, hogy például az irodalmi ügynökség intézménye abszolút ismeretlen Magyarországon. Mivel a kortárs irodalom szinte teljes egészében állami pénzekből tartja fenn magát, a kiadók többsége is alig érdekelt abban, hogy a megpályázott pénzekből kinyomtatott kötetek promócióját fizetett hirdetésekkel, felolvasókörutakkal és rendezvényekkel biztosítsa. Ezen feladatokat ma itthon a különböző írószervezetek vállalják magukra, nemritkán minimális hatékonysággal, hiszen ezek elvégzéséhez nem szépírói tehetség, hanem egy kulturális menedzser szaktudása volna szükséges, ilyeneket azonban csak elvétve találunk e szervezetek tagjai között.
A legfájóbb hiányosság azonban mégis az, hogy az oktatás egész rendszeréből, az általános iskoláktól az egyetemekig (tisztelet a magányos kivételeknek) hiányzik az olvasás szeretetére való nevelés. Még a bölcsészkarokról is funkcionális analfabéták tömegei kerülnek ki, ami nem meglepő, ha egyszer se ott, se korábban senki nem foglalkozik azzal, hogy megértesse velük: az olvasás a vizsgakötelezettségek teljesítésén túl elsősorban élvezet, amire érdemes időt és pénzt áldozniuk. S akkor hol vagyunk még a kortárs irodalom népszerűsítésétől vagy attól a gondolattól, hogy az irodalom elmélete csak tovább fokozhatja ezt az élvezetet, Derrida és Gadamer felől olvasni pedig nem feltétlenül "intellektuális sznoboskodás", hanem izgalmas felfedezésekhez, új horizontok megnyílásához vezethet. Márpedig az irodalom és az irodalomkritika gépezetét nem elég fenntartani, valahogy a közönségét is ki kellene nevelni.
Az oktatáson túl ennek a kinevelési folyamatnak lehetne másik fontos szereplője a kritika, mely hasonlóan bénító hiánybetegségekkel küszködik. Könyvekről, művekről ugyanis alig-alig esik szó a napilapok és televíziós műsorok fórumain, hiányzik az irodalomról való közérthető, orientáló jellegű beszéd, ami közvetíthetne írók és olvasók között: a színes magazinok felszínes ajánlói és a folyóiratok többnyire bölcsészdiplomát igénylő szakkritikái között alig létezik középmezőny. (Az utóbbiakban elharapódzott tudományosság kapcsán zajlott le a 90-es évek elején az ún. kritikavita is, melynek velős - és vállaltan elfogult - összefoglalását megtalálhatja az olvasó Sári B. László A hattyú és a görény [Kalligram, 2006] című könyvében.) Ez és a fent felvázolt okok együttes hatása lehetett a kortárs irodalmi élet rohamos elmagányosodása, a piac és a kortárs irodalommal foglalkozó réteg szűkülése, melyből aztán egyenesen következett a sokat bírált belterjesség ugyanúgy, mint a szakmai beszédmód eluralkodása.
Valami azonban úgy tűnik, változóban van. Talán a rendszerváltás más irányú eufóriái csillapodtak, vagy (a nagy számok törvénye alapján) a diplomás-túltermelés gyümölcsei kezdenek beérni az oktatási rendszer minden vaskalapossága ellenére, mindenesetre úgy tűnik, felnőtt, valamint az internet és a blogoszféra robbanásával szóhoz jutott egy olyan generáció, melynek tagjai, jóllehet nem tartoznak a szűkebb szakmába, mégis bejelentik igényüket a kortárs irodalomra, s joggal lesznek idegesek - s ragadtatják magukat alkalmanként szalonképtelen vagy túlzó megnyilvánulásokra is -, ha azt találják, hogy az őket is képviselő állam által fenntartott kortárs irodalom és kritika egy döntő szelete nem számol velük. Miközben pedig megpróbálják maguk megteremteni azt a nyilvánosságot, mellyel a szakma adós maradt nekik, az irodalmi élettel kapcsolatban olyan bírálatokat fogalmaznak meg, melyek a dolgok lényegére tapintanak ugyan, a hozzájuk kapcsolt elvárások azonban nem mindig reálisak.
Az irodalomelmélet kategorikus elutasításával kapcsolatban már fentebb írtam, hogy ez egyfelől egy oktatási problémában gyökerezik; másfelől azonban kommunikációs kérdés is, hiszen az olvasót, ha nem is feltétlenül érdekli a kritikus olvasatának elméleti háttere, az ebből származó előnyöket azért még élvezhetné. Ehhez azonban olyan kritikusok kellenek, akik képesek rá, hogy teoretikus tudásuk hozadékát olvasóbarát módon fogalmazzák meg. Derridát és Gadamert nem érdemes a sarokba dobni; de nem is muszáj lépten-nyomon idézni őket, vagy az ő nyelvükön kritikát írni.
Egy másik ilyen irreális elvárás lenne a kritikus teljes "függetlensége", mely megtiltaná, hogy a kritikus saját "ismerőseiről" írjon, hiszen abból úgyis csak a másik elvtelen feldicsérése következik, vagy a műveivel kapcsolatos fenntartások óvatos elhallgatása. Újra a KönyvesBlog alapítójának interjújából idézek:
"Az irodalom egy borzalmasan belterjes játéktér, barátok írnak barátok könyveiről szépeket, ha valami nem tetszik, akkor nem írnak róla, és nincs konfliktus. [...] A magyar irodalom wiw-jellegét fel kell számolni: csak azért írjunk valakiről jót, mert a haverom? Nagyon jó lenne megcsinálni a magyar irodalom kapcsolatháló-elemzését, és azt minden kritikához mellékelni. A könyvesblogban is vannak költők, de megegyeztünk abban, hogy egymásról nem írunk."
A velencei prokurátorok
Csakhogy ez a fajta függetlenség a jelenlegi helyzetben egyedül úgy volna elképzelhető, ha ideális kritikusunk olyan életstílust folytatna, mint az egykori velencei prokurátorok, akiket törvény tiltott el attól, hogy idegenekkel szóba álljanak, magasabb tisztségek viselése idején pedig még a házukat sem hagyhatták el. Maga az irodalmi színtér ugyanis egyszerűen kisebb, mint amekkorának bírálói szeretnék (vagy hiszik), és kevesebb emberrel dolgozik, mint amennyi elegendő volna ahhoz, hogy kritikus és szerző ne találja szembe magát óhatatlanul egy-egy könyvbemutató, felolvasóest, szakmai konferencia helyszínén, vagy akár az Írók boltjában, s ha be akarná tartani a függetlenség fenti szabályait, rövid időn belül senkit nem találna, akiről írhat. (A magyar nyelvű irodalom gyalázatos centralizáltságát egyébként kiválóan le lehet mérni azon, hogy az a kötet, ami ebben a remek budapesti könyvesboltban nem kapható, szinte nem is létezik a szakma számára, de ha egy kiadványt egyedül csak az Írók boltjában forgalmaznak, az már elegendő lehet ahhoz, hogy bekerüljön a kritikai élet vérkeringésébe.)
Lehet mondani, hogy a független kritikus ne járjon az irodalmi élet helyszíneire, legyen elég neki az otthoni karosszék, amelyben olvas. Csakhogy a kritikusok döntő többsége "több lábon álló" irodalmár, aki ezen tevékenysége mellett általában tanár, szépíró vagy szerkesztő is (nemritkán mindhárom egyszerre), mivel a kulturális szférában egyszerűen nincs annyi pénz, hogy egy-egy tevékenységből önmagában meg lehetne élni: szépírói, tanári vagy szerkesztői funkciójában pedig képtelen elkerülni a többi szakmabélivel való ismeretséget. Ráadásul az irodalom és annak kritikája - mely az irodalomról való beszélgetés nyilvános formája - nem kizárólag magányos dolgozószobákban születik, hanem léteznek írói-kritikai műhelyek is. Arra most külön nem térek ki, hogy - Radnóti Sándor szavával élve - a szépíró és a kritikus vagy az irodalomtudós és a kritikus "perszonáluniója" milyen előnyökkel járhat a kritika számára, ahogyan arra sem, hogy a századelőn vagy korábban mennyire természetes is volt, hogy ha valaki részt vett az irodalmi termelésben, az ugyanúgy kifejezze a véleményét kortárs szerzők munkáiról. Nem beszélve arról a pszichológiai sajátosságról, hogy az irodalmár bizony olyan fajta, aki nem egy esetben szövegek alapján barátkozik, s barátságának alapja a másik szövegeiről alkotott pozitív vélemény (és nem fordítva).
Persze világos, hogy a magyar irodalmi élet nem mentes a minden területen jelen lévő mikszáthi összefonódásoktól, s ezt mások is mondták már (ajánlott olvasmány ebben a témában Pollágh Péter Írókonfekció című esszéje a Prae 2005/2. számában), mégis azt gondolom, hogy inkább azon kellene dolgozni, hogy az irodalmi élet bírálóinak ne legyen okuk a fentiekben vázolt negatív előfeltevésekre.
A gyávaság hálója
Ehhez pedig nincsen többre szükség (bár ez sem kevés), mint a kritikusok részéről egy kicsivel több bátorságra, a szerzők részéről pedig egy kicsivel több önbizalomra, és ezzel párhuzamosan jóval több alázatra. Nem a magyar irodalom wiw-jellegét kell felszámolni, hanem - Pollágh kifejezését használva - a gyávaság hálóját kell elmetszeni, mely a kritikai közbeszédet fogva tartja.
Hogy attól, hogy a kritikus a barátom, még meg merje írni, ha nem tetszik neki a legújabb könyvem, sőt tovább megyek, pontosan azért ne hallgassa el előlem se magánbeszélgetésekkor, se nyilvánosan, ha valami nem tetszik neki a munkáimban, mert a barátom, tehát jót akar nekem, és velem együtt nem azt szeretné, hogy minél gyorsabban "kanonizáljanak", hanem azt, hogy egyre jobb műveket írjak, mindenki örömére. Én pedig mint szerző ne csináljak büszkeségi kérdést egy-egy elmarasztalóbb írásból, s legyen bennem elég egészséges zsenitudat ahhoz, hogy ne érezzem magamat kevesebbnek attól, ha hallgatok a bírálóimra, vagy ha nem értek velük egyet, írjam tovább azt, amit jónak gondolok.
Persze a szakmai és magánélet szétválasztása lélektanilag talán az írók számára a legnehezebb feladat. Hiszen minden író, még ha a legelrugaszkodottabb fikciókat gyártja is, valamiképpen magából dolgozik - "'Bovaryné én vagyok': ennél kisebb rizikóval jobb, ha le sem ülsz regényt írni", mondja Kertész Imre a K. dosszié című könyvében -, s jó esetben az irodalommal való viszonya ugyanolyan szenvedélyes, mint mások szerelmi ügyei. De hát, mondhatnánk, ez bizony egy ilyen szakma: az ember tálcán viszi ki a szívét a piacra, miután otthon gondosan megsütötte-fűszerezte ízlés szerint, s egyáltalán nem biztos, hogy mindenkinek ugyanannyira ízlik. Ezzel a rizikóval meg kell tanulni együtt élni.
És a gyávaság hálóját nemcsak a személyes ismeretségek szövedéke tartja össze, hanem a magyar irodalomban régóta honos tekintélytisztelet vashuzalai, melyek egészen a közelmúltig még annak is útját állták, hogy például a Nyugat generációinak mára sok tekintetben elavult műfordításait kortárs fordítóink felülbírálják a maguk átültetéseivel. Régóta halott szerzőkkel mára már azért bátrabbak vagyunk, élő klasszikusok bírálata azonban még mindig botrányt kavar, különösképpen, ha a bíráló az egyes művek fogadtatásának elemzésekor arra is kitér, vajon mennyiben okozza az egyes művek csípőből pozitív értékelését maga a mű, és mennyire a szerzőnek a kánonban és az irodalmi élet tekintélystruktúrájában, intézményrendszerében elfoglalt helye.
A feltámadt szerző
Hogy az ilyen jellegű kérdésfeltevésekre általában felháborodás és sértettség a válasz mind a bírált szerző, mind lelkes kritikusainak részéről, az megint visszakapcsolódik az irodalomban és a róla való beszédben éppen uralmon lévő esztétikai szemlélethez, mely elutasítja az adott szövegen kívüli szempontok bevonását a vizsgálatba, ezáltal viszont paradox módon vakká válik a kritikai életnek azokra a zavaraira, ahol pont ezek a bevallatlan szempontok állják útját egy valóban műközpontú értékelésnek. Nem tévedés, ilyen jellegű botrányok során azon bizonyos szerző tiltakozó hangját halljuk, akit Foucault és Barthes elméletei sikeresen elhantoltak az utóbbi évtizedekben, s akinek egyáltalán nincsen ínyére, ha kényelmesen berendezett sírjában zargatják.
Az ugyanis, hogy egy kritikus feljebb emelje szemhatárát az adott szövegen és annak immanens (nyelvi) világán, megvizsgálva és értelmezve az olvasott mű társadalmi beágyazottságát, horribile dictu, a szerző nemét, etnikai hovatartozását vagy akár szexuális irányultságát, évtizedekig tabunak számított, Magyarországon pedig csak az utóbbi években kezdett lassanként megdőlni, ahogyan az angolszász területekről beszivárgó, inkább a társadalomtudományok, mint a filozófia felé húzó irodalomértés (angolul cultural studies) módszerei itthon is elkezdtek teret hódítani. (Ezek meghonosítására tett különösen izgalmas kísérletet Sári B. László fentebb említett könyvében, irodalom és politika kapcsolatait vizsgálva.) Ez a térhódítás valószínűleg nemcsak a tudományos élet aktuális trendmozgásainak köszönhető, hanem annak is, hogy az utóbbi években akadt néhány olyan eseménye az irodalmi életnek, melyek értelmezésekor nehezen lehetett volna megspórolni a "ki beszél?" kötelező narratológiai kérdése mellett a "honnan beszél?" újabb keletű, a mű társadalmi-politikai kontextusára vonatkozó kérdés feltevését sem.
A szigorúan irodalmi szempontokon túllépő értelmezések sorát talán az Esterházy Péter Javított kiadása körül kialakult széles közéleti diskurzus nyitotta meg 2002-ben, de minden ízében szimptomatikus volt az is, ahogyan három évvel később a többnyire férfiak által irányított irodalmi közélet az Éjszakai állatkert című női antológiát fogadta. Az ekkor felvetődött kérdések persze jóval túlmutattak az irodalmi élet szűkebb keretein, témám szempontjából azonban fontosabbak azok az esetek, ahol a művek és szerzők irodalompolitikai helyzete válik értelmezés tárgyává: ilyen volt például a Nádas Péter Párhuzamos történetek című regénye körüli előzetes várakozás szokatlan mértéke, mellyel ha nem is a regény, de fogadtatásának értelmezésekor mindenképpen számot kellett vetni, s ugyanígy nem lehet megúszni hasonló problémák felvetése nélkül a Hátországi napló elemzését sem. (Ez utóbbiról hírhedetten "ajtóberúgós" szöveg jelent meg Urfi Péter tollából a Prae.hu portálon Kultusz és szaft címmel, de jómagam is hasonló kérdéseket feszegetek erről a könyvről a Kalligram 2007/4-es számában.)
Szintén hasonló szempont merült fel újabban Esterházy idézetei kapcsán - "a gróf úr, persze, mindent megtehet" - abban a vitában, melyet ugyan Forgács Zsuzsa Bruria Mancs-béli cikke robbantott ki (A visszaadás művészete, 2007. január 11.), mégis a Litera.hu portál egyik fórumában elindult gigászi és máig tartó bejegyzésáradat (a szóhoz jutott közönség!) duzzasztott akkorává, hogy a Litera fontosnak tartott megszólaltatni az ügyben egy szerzői jogászt és egy irodalmi szaktekintélyt.
Az ilyen, sokszor bálványdöntögetésnek értelmezett bírálatra az első példákat Farkas Zsolt magányos harcai szolgáltatták a 90-es években, melyek során lenyűgöző elméleti vértezetben rontott neki néhány irodalmi nagyvadnak (Tandori, Balassa, Nádas), a legutóbbi, igaz, kisebb horderejű eset pedig Teslár Ákos és Bárány Tibor pengeváltása volt az Árgus folyóiratban (2006/7-8., 2007/1.), melyet aztán a folyóirat szerkesztőségének öntudatos nyilatkozata s a Teslár által bírált szerző, Márton László szenvedélyes hangú levele zárt le (2007/2.). (Az utóbbi levél egyébként arra is rámutat, milyen anakronisztikus reflexeket válthat ki az idősebb generáció tagjaiból egy-egy tekintélypiszkálóbb írás: hiszen a korábbi politikai rendszerekben egy irodalmár tevékenységének nyilvános bírálata egyenértékű volt egy feljelentéssel. Szerencsére ma már senkit nem lehet egyszerű kritikákkal elhallgattatni.) Ezek az esetek azonban még mindig leginkább elszigetelt és üdítő kivételeknek számítanak, s az általuk kavart hullámok hamar elülnek a kortárs kritikai élet többnyire langyos vizein.
Pedig az irodalmi élet szereplőinek - és főleg a nagyvadaknak - jó lesz felkészülniük, hiszen az online nyilvánosság robbanásával nem biztos, hogy mindig lesz kinek címezni a bírálatokra adott válaszokat - arról nem is beszélve, hogy az interneten szóhoz jutott közönség többsége jóval hajlamosabb a referenciális olvasásra, mint szakmabéli kollégáik. Fel kell ismerniük, hogy az irodalmi élet a közélet része, s az ebben való részvétel, nemcsak a könyvek írása és kiadása, hanem minden, ami ezzel együtt jár, a kritikaírástól kezdve az interjúkon át a különböző tisztségekig, az Agorára való kiállásnak minősül. (S melyik író ne szeretne az Agorán lenni?) Aki pedig az Agorára kiáll, azt néha megdobálják - akár teljes mértékben alaptalanul is.
Hiszen egyáltalán nem biztos, hogy bírálóinak bármiben igaza van.
Hit és tudás
És pontosan ez itt a lényeg. Hogy a kritikuson, ha (negatív) bírálatával nem értenek egyet, általában legelőször azt kérik számon, hogy hogyan, milyen jogon vállalja el a megmondóember szerepét. Csak azt nem értem, mi más lehetne a kritikus, ha nem megmondóember: hiszen funkciója az irodalmi gépezetben éppen az lenne, hogy véleményt alkosson (s a vélemény, hogy Radnóti Sándort idézzem a Piknik című könyve bevezetőjéből: "több, mint hit, de kevesebb, mint biztos tudás"), majd azt nyilvánosságra hozza. S itt persze, mind eddig annyiszor, megint az objektivitás álarcában fellépő tudományos beszédmódba botlunk, mely e vélemény szubjektivitását kifogásolja, mondván, ha nem a tudományos érvrendszer, akkor mégis mi állna helyt a véleményért. Holott a válasz kész kellene legyen: pontosan a kritikus vállalt szubjektivitása, egyszerűbben: személyes ízlése, mellyel az olvasó aztán vagy azonosulni tud, vagy nem. Ha pedig ez az ízlésbeli egymásra találás megtörténik, s az olvasó a könyv elolvasása után is egyetért kedvenc kritikusával, minden oka megvan rá, hogy a következőkben is bízzon benne.
Sokaknak nem tetszik, ahogyan az internetes nyilvánosságban az irodalomról beszélnek, s valóban, a nemrég indult KönyvesBlog szövegeinek szintje is a tartózkodó bírálattól (Pajor Tamás Kötetlen kötet c. könyvéről) a semmitmondáson át (Garaczi László metaXa c. regényéről) a nettó gyalázkodásig (Harcos Bálint Naiv növény c. munkájáról) terjed. Mégsem lehet figyelmen kívül hagyni a tényt, hogy néhány éve egy új, szélesebb és kevésbé kesztyűs kezű közönség is figyelemmel kíséri az irodalmi élet alakulását, amíg azonban a saját szűkebb köreibe gubózott kortárs irodalmi élet nem veszi a fáradságot, hogy a saját hiányosságait felszámolva hozzáférhetővé tegye magát a szélesebb közönség számára, s közérthetőbb nyelven erős véleményeket fogalmazzon meg, addig az egyszerű olvasó, ha egyenes beszédre vágyik, kénytelen lesz a KönyvesBlogéhoz hasonló "metálkritikákra" hagyatkozni, bármennyire is érezhetni ezek egyikén-másikán az elhamarkodott felszínességet vagy az ajtó berúgásának izzadságszagát. Ideje volna, hogy a kritikus a tudomány eredményeit arra használja, amire ezen a területen való volna: hogy megmagyarázza a műveket, s további gondolkodásra ingerelje az olvasót - kapcsolati tőkéjében pedig bratyizás helyett meglássa a baráti párbeszéd megteremtésének lehetőségét. Ez volna az egyetlen módja annak, hogy arcvesztés nélkül túlélje az új idők változásait, s legalább részben visszanyerje tekintélyét és társadalmi fontosságát, végül pedig, de nem utolsósorban, a vevőkörét. Kár volna elbaltázni ezt a lehetőséget, hiszen a kortárs magyar irodalom még ebben a formájában is hihetetlen potenciállal rendelkezik. Ideje volna, hogy ebből az olvasók is profitáljanak valamit.
A szerző író, költő, kritikus.
