1990 ősze óta úgy alakul a magyar politika, hogy az egykori háromosztatú - a konzervatív, a liberális és a szocialista tábor versengésére alakuló - politikai tér fokozatosan szűkül a konzervatívnak nevezett erők és a szocialisták kiegyensúlyozott hatalommegosztása irányába. Az 1994-ben megköttetett szabaddemokrata-szocialista alku éppen azért vált végzetes hibává, mert visszamenőleg is és előremutatóan is legitimálta a kétosztatú politikai tér létjogosultságát, továbbá azt, hogy annak még a kádárizmussal szembeni harcnál is mélyebb gyökerei vannak a magyar társadalomban.
Balgaság ez vagy belgaság? - kérdezhetjük az ismert vicc poénjával, de a gond ennél sokkal mélyebb. Nemcsak arról van szó, hogy a szabaddemokratákat besorolják-e a szocialisták klientúrájának valamelyik bugyrába, hanem arról is, mit tehet a párt ez ellen. Természetesen az SZDSZ-nek jogában áll deklarálni és demonstratíve bizonygatni önállóságát. Valósággá azonban mindez csak a kellő intézményi hátérrel válhat; a szabaddemokratáknál azonban éppen ez hiányzik.
Ott, ahol tudták, a szocialisták még 1990 tavaszáig kiépítették a saját, az államtól független intézményi hátterüket, amelyet a jól szervezett alapítványi támogatások tartanak életben. A korábbi káderek révén szinte mindenütt megtalálhatók a híveik. Ugyanezt a példát követte a Fidesz - MPP is. Természetesen nem szakszervezeti, hanem vállalkozói alapon: a konzervatívnak nevezett tábor legügyesebb húzása éppen az volt, hogy nem érte be a médiaháborúban aratott pirruszi győzelemmel, hanem kiépítette a saját hírközlési, oktatási és egészségügyi intézményeit. Miközben a világ a médiaháborúra figyelt, létrejött egy - részben névlegesen egyházi -, az állami intézményekkel párhuzamosan működő oktatási és egészségügyi hálózat, amelyet az ún. konzervatív média csak kiegészít. Ráadásul ezen intézmények kiépülése és felfutása éppen a szocialista-szabaddemokrata koalíció regnálására tehető.
E taktika jól ismert: lemondani a társadalom egésze meghódításának a vágyáról, ehelyett inkább a nekünk elkötelezettek támogatását megszervezni, hogy azok lekötelezettsége ily módon is erősödjék. Ha szükséges, akkor inkubátorba kell tenni és úgy felnevelni e kört: kölcsönnel, lakással, állással és karrierlehetőségekkel támogatni azokat, akik megütnek egy adott mércét, s hajlandók vállalni az elkötelezett értelmiségi szerepét. E misszió különösen fontos volt azokban az években, amikor a rendszerváltás, majd a Bokros-csomag sújtotta állami intézményrendszer egyszerűen nem tudott mit ígérni a fiataloknak. Az 1994- 1998 közötti ellenzéki intézményrendszer működése tehát éppen a létével hitelesítette az ellenzéki politika üzenetét, azt, hogy szükség van a konzervatívnak nevezett oldalon elkötelezett, sikerorientált csapatra, és aki ide pályázik, annak jövője is lehet. A Horn-kormány megkötötte konkordátum megteremtette a működés tágabb feltételeit is.
Az új intézményekkel együtt járt az intézményalapító imázsa is; és ez az intézményrendszer mérhetetlenül sokat jelentett a hatalomra készülő Fidesz - MPP-nek. Az 1998-as őrségváltás annyiban hozott változást, hogy a Fidesz - MPP nem elégedett meg a hagyományos egyházi intézményrendszerrel, hanem elkezdte - akár állami, akár alapítványi keretek között - megszervezni a saját közvetlen intézményi hátterét. E rendszer nemcsak azt teszi lehetővé, hogy létrejöhet egy kettős klientúrarendszer, hanem azt is, hogy lesz honnan kádereket válogatni, akiket - hűségükért cserében - el is lehet tartani ellenzéki periódusokban egészen addig, amíg ismét el nem jön az ő idejük. A közszolgálati intézményekben így akár ciklusonként is lehet őrségváltás. Ahol ez nem következik be, ott tudható, hogy melyik intézmény melyik táboré, s mi annak az ellenpárja a túloldalon.
A szabaddemokrácia környékén pedig továbbra is a magányos partizánok a jellemző figurák. Egy részük tipikus önkéntes mérvadó, aki hajlamos arra, hogy közérzetét összekeverje a köz érdekével. Ez akkor is zavaró, ha az illető következetes. Még inkább zavaró, ha valaki az egészbe belekeveri a saját önmegvalósítását, netán krónikus szerepzavarát. A doktriner konzervatív liberálisból így lesz egyik napról a másikra baloldali anarchista, aki éppen azokat a jogokat és intézményeket kéri számon a társadalmon, amelyek ellen fénykorában beszélt. Az is szomorú, hogy a magát szabadelvűnek tartó értelmiségből gyakran hiányzik az akarat a jóra. A saját bőrömön tapasztaltam nemegyszer, hogy sorsuk rosszra fordultán búsongó kor- és sorstársaink utálatos hübriszként vetnek el a helyzetük javítására teendő minden kísérletet, miközben hangosan panaszkodnak az egyik vagy másik táborhoz lekozmált kollégák előmenetelén. Holott e dolognak két oldala van. Az elkötelezett értelmiség nyilvánvalóan hajlamos a kontraszelekcióra, ugyanakkor a csapatjáték fegyelme és a jól értékesíthető kapcsolati tőke legalább annyira szükséges, mint a mindennapok aprómunkája. A félperiferikus társadalom mocskától irtózó, könyvtárszobája magányába zárkózó zseni képe nyilvánvalóan jól mutat az utókor arcképcsarnokában, ám a jelen idejű valóságban többnyire kényszerpályáról van szó (és azt is ki kell harcolni, hogy a könyvtárba bezárkózhassunk). Kommunikáció híján a tudásból nem lesz tudomány, a véleményből pedig nem lesz politika. Az nem elegendő, ha valaki egyszerűen lenézi a hűséges pártkatonák tömegét. Velük szemben egyetlen ellenszer van: az intézményesült csapatmunka, ami viszont nem jöhet létre kellő bizalom és önbizalom hiányában.
A szabadelvű tábor elődje, az egykori demokratikus ellenzék sajátos módon tudta ezt. Sikerének éppen az volt az oka, hogy létrehozta a saját intézményes kereteit, bármily szűkek és kezdetlegesek voltak is e keretek. Jelenleg viszont hiányoznak azon intézmények, amelyek valóban alkalmasak lennének egy szakértő, elkötelezett, fiatal csapat kinevelésére. Miközben éveken át úgy tűnt, hogy ez az a párt és ez az a politikai mozgalom, amelyik a legsikeresebben kommunikál a társadalommal, kiderült, hogy a helyzet pontosan ennek az ellenkezője. Az SZDSZ volt az a párt, amelyre a legnagyobb befolyása lehetett a sajtónak; a szabad sajtó és a nyomtatott szó bűvölete mögött eltűntek a munka tényleges keretei, az intézmények és a műhelyek. Még pontosabban: intézmények vannak ugyan, de nem saját intézmények, hanem a máséi.
Amikor a deklarált rendszerváltozást megelőzően először jelent meg a színen az államosított és paralizált intézményrendszer alternatívájaként a Soros Alapítvány, nyilvánvaló volt, hogy legelső és leghűségesebb partnerei éppen az egykori demokratikus ellenzék környezetéből kerülnek ki: az erősebb rendszer és a nagyobb infrastruktúra egyszerűen magához szívta az illegalitás kényszerintézményeit levedlő demokratikus ellenzék utódait. Bár a közvélemény számára valóban úgy tűnt - s ma is úgy tűnik -, hogy a Soros Alapítvány és társintézményei a magyar szabadelvűség stabil háttérintézményei, a valóság itt is e közvélekedés ellenkezője volt. Az alapítvány, saját küldetése szerint, deklaráltan pártsemleges, azaz nyitott a politikai paletta valamennyi árnyalata számára; más kérdés, hogy kik élnek a lehetőséggel, s kik utasítják el azt. Az alapítvány, a Közép-európai Egyetem, a Collegium Budapest, a Nyílt Társadalom Intézete és a Nyílt Társadalom Archívum budapesti székhelyű, amerikai alapítványi intézmények, amelyek nemzetközi csapatában adott esetben megbecsült helyük lehet a magyar szakembereknek is. A végső döntéseket azonban nem itt hozzák.
Az alapítvány bevallott célja az volt, hogy segítse kialakítani a működési körébe vágó országok civil társadalmainak saját szervezeteit, s a tranzíciós szakasz lezárultával, amikor már nincs szükség az általa betöltött katalizátori feladatokra, működését befejezi. Az intézmények maradnak meg csupán. A visszaszámlálás már megkezdődött, az évtized végére véget ér a spektákulum. Az egykor oly bőkezű mecenatúra elapad, intézményes háttér nélkül viszont nehéz lesz megszervezni a további folytatást. Miközben a szabadelvű értelmiségi elit elsősorban a személyes mecenatúra áldásait élvezte, kiszorult a magyarországi intézményi hálózatból. E látványos kivonulás voltaképpen azon időszakban zajlott, amikor e kör politikai befolyása alatt tarthatta volna e kulturális intézményeket. E látszólag becsületes gesztus azt eredményezte, hogy a szürkeállomány pártjának nincsenek hívei a hagyományos értelmiségi pályák tucatjának művelői között, miközben a szocialista és az ún. konzervatív tábor éppen e szakmai körökön át építette ki a maga társadalmi bázisát - egészen a pálya nyílt megosztásáig.
A kérdés az, mit lehet ebben a helyzetben tenni. Mindenekelőtt fontos lenne a mentális változás. A szabaddemokratáknak fel kell adniuk a demokratikus ellenzékből örökölt közintézmény-ellenességüket. Tudomásul kell venni, hogy a jól szervezett és autonóm intézményi hátteret nem pótolhatja semmilyen külső elitképzés, különösen nem az olyan, amelynek háttere külföldön van, tömegképzési alapja pedig nincs. A jelenleg a magyar liberális szellem fellegvárának gondolt CEU nemcsak angol nyelvűsége, nemzetközi tanári kara és amerikai központja okán lóg ki a magyar felsőoktatásból, hanem azzal is, hogy Magyarországon akkreditálatlan, csak továbbképzéssel foglalkozó intézmény, amely, bár itt működik, nem fogadja el a magyar diplomákat, cserébe viszont Magyarországon is honosíttatni kell az itt szerzett fokozatokat. A magyarországi akkreditáció hiánya tényleg megnöveli ugyan a belső intézményi szabadságot, viszont intézményesíti a honi piacról való kiszorulást. Ez nem ellentétes az egyetem eredeti küldetésével, amely a tengerentúli piacon kívánta versenyképessé tenni a kelet- és kelet-közép-európai szürkeállományt, s ezért kell számításba venni azt is, hogy a CEU hallgatóinak is csak egy töredéke hazánkbeli, a zöm a tőlünk keletebbre elterülő térségekből érkezik. Természetesen felesleges arra gondolnunk, hogy a katolikus, református és egyéb felekezeti felsőoktatási intézmények mellé létre kellene hozni egy új, liberális egyetemet, hozzá tartozó közép- és alapfokú oktatással, továbbá "szabadelvű" kórházakat és antiklerikális gyógyfürdőket. Nem is erkölcsös, és nincs is már rá lehetőség.
Ráadásul már most is felmerül a kérdés, hogy nem túlzott-e a megduplázódott intézményrendszer. Ami működik, azt természetesen már nem lehet bezárni. Arra azonban oda lehet figyelni, hogy ne játsszák el előttünk azt a nagy trükköt, hogy a meglévő intézményrendszert a "kiegyenlítődés" hazug jelszavával szakítják ketté.
