Gyorsan kiderült, hogy az ügyből egy szó sem igaz. Gábor György nem lobbizott és nem lobbiztatott a miniszterelnök-jelöltnél, és nem is kapott semmiféle visszautasítást. De ha kapott volna is! Elvégre, tetszik vagy sem, egy ideje mintha valamiféle demokráciában élnénk, bárki, bármilyen állást megpályázhat, meglobbizhat. Még Gábor György is! Egyébként pedig éppen nemzetes körökben szokták kicsattanó boldogsággal kérni és várni az egyházügyi kabinetek felállását, nemde? A bolsevik vazallusi egyházpolitika szerelmesei, kik lakozának Kalocsától Egerig, Debrecentől Pápáig és a szélrózsa más tájékain, mindig is kedvelték, hogy amikor ők és/vagy elődeik csak úgy lelkesen benyalintottak az Imréhez, a Miklós nemzetségből való teljhatalmú egyházszernagyhoz (a szenteltvíztől meg a bódító tömjénfüsttől egyre jobban elvarázsolt hírhedett pályatévesztőhöz, akinek igazában véve egyetlen baja volt az élettel, hogy nem lehetett legalább bíborossá), a kellően méltóságos farbillegetéssel előadott kéréseik máris egyenes úton voltak a jóságos János bácsihoz. Hogy pediglen a püspöklila lelkesedés későbbi pillanatait se feledjük, emlékezzünk csak Zoltán páter (Balog, Orbán Viktor egyházügyi tanácsadója - a szerk.) és Zsolt lovag (Semjén, a KDNP elnöke - a szerk.) zseniális ötletére, a szociológiai értelemben vett keresztény Magyarország agyrémére, államgépezetében egy meghitt kis trambulinnal. (A választások éjszakáján nem éppen húsvéti örömtől lelkesedő Zoltán testvér egyébként meggyógyult. Parlamenti képviselői helyet kapott - mármint listáról. Rendezett is mindjárt egy jópofa párttivornyát Zsolt baráttal közösen a Parlament nyitónapján a Hold utcai református templomban.) A két tenor lázas víziójában mindenesetre összeérnek az értékek. Vallási kisebbségek és homoszexuálisok hajkurászásában kipiruló hitvallók nyitnak be csakúgy az égiekkel Jákóbként tusakodó nagy férfiúhoz, és máris elvtársi társalkodásban vannak véle a Názáreti Jézus egyházának és államának nagy stratégiai hierogámiájáról. Az egyházügyér tehát jó ügyér! A lényeg, hogy lakjon minél mélyebben a pártfőtitkár vagy miniszterelnök zsebében. A farkuckó pedig készüljön a minél Viktorabb változatból!
És hát akkor mi baj is van Gábor Györggyel?
*
Megmondom. Először is az, hogy van. Másodszor pedig az, hogy valóban el tudná ugyan képzelni magát az államtitkári poszton, ám nem lenne a Zsebibaba. Esztergom és Debrecen fiskális tekintetű püspökeinek nagy rémületére lenne például némi elgondolása arról, hogy mi fán teremhet valamifajta elvi alapú - éspedig egy tiszta viszonyokat ismerő, és ha tetszik, evangéliumi kontúrokat magán viselő - egyházpolitika. És hozzá lenne némi valláskulturális ismerete is. Akik csak egyetlen sort is olvastak Gábor Györgytől, tudják, hogy miről van szó. Tudja ezt a pletykalap, tudják az egyházak infantilizáló patronálását ambicionáló jobboldal korifeusai, és tudják a magukat újabban kereszténynek nevező, mágikus performance-vágy fűtötte rög-eszmések.
Természetesen nem elképzelhetetlen, hogy Gábor György "kénytelen" lesz megmaradni "szimpla" egyetemi tanárnak. A komolyabb kérdés mégis az, hogy az egyházpolitika meg tudja-e, és meg akarja-e majd kerülni azt a feladatot, hogy számba vegye a politikai klerikalizmus néhány kedvenc témáját. (Egyértelműség végett le kell szögeznem, hogy írásomban csak a keresztény vallásokról, és a velük kapcsolatos egyházpolitikai kérdésekről beszélek.)
Csak pár ilyent igen rövid felütésben.
Először. Salamon László fideszes képviselő éppen egy Gábor Györgyhöz intézett replikájában, az Élet és Irodalomban vetette fel azt a közröhejszámba menő hasonlatot, hogy azért is kell az egyházakat mindenki adóforintjából támogatni, mert azok, a skanzenekhez hasonlóan, kulturális értéket is jelentenek. A skanzenek pedig köztudomásúan nem lehetnek a populáris közszimpátia tárgyai, mert az "azemberek" könnyen szavaznak inkább a 36. havi állampolgári zsebpénzre. Gábor György, illetve a várható egyházpolitika azonban feltehetően tudni fogja, mi a különbség a múzeumok világa és a Vezérlő Fejedelem Sátrából kirajzó püspöki segédcsapatok körletei között.
Másodszor. 'szinte meglepetésemre még a szabadelvű sajtó is ódzkodik attól (nem csoda, hiszen a legtöbben még a történelmi és humanitárius progresszió fontos jelzőjétől, az antiklerikális kifejezéstől is rettegnek, mert Nagy Szomorú Veress püspök esetleg meg találná feddeni őket), hogy megkérdezzék: ugyan, miért tetszenek annyit közszolgálni, ha az oly nagy gyötrelembe telik önöknek? Ki a bánat kérte önöket erre? Például arra, hogy fenntartsák azokat az iskolákat, amelyekbe normális keresztény csak jobb híján íratja be gyermekét. Egyébként pedig, olvasunk-e a Bibliában bárhol is arról, hogy a Názáreti Jézus és apostolai azért lamentáltak volna, mert nem jutottak elegendő kormányzati pénzhez a Seregek Urának szolgálatában? Talán csak nem a kereszténységet megalapozó narratívától és a modern demokratikus alapértékektől is merőben idegen aspirációkról lenne szó? Valamilyen vallási állameszméről, amelynek humanitárius teljesítménye minden eddigi tapasztalat szerint csak az ellenpólussal, az államvallás nimbuszát elkívánó ateizmuséval mérhető? Gábor György, illetve a várható egyházpolitika irányítói fel-tehetően át fognak látni ezen a szitán, és nemcsak a gyermekek keresztes háborújából megtanult alpári ricsajozást vagy a végképp mosdatlan lelkű apartheidezést fogják tudni megfelelően kezelni, de az ehhez hátszelet kínáló vatikáni szerződés pénzügyi passzusait is. A felülvizsgálattal pedig remélhetőleg nem várnak addig, amíg a Nagy Sátorlakó rángásra hívja hadait, mert be kellett fagyasztani a bérből és fizetésből (de nem ám az adózatlan perselypénzekből és számolatlan temetési meg egyéb szakrális alkalmakból) élők juttatásait. Az egyházpolitika e szellemben való átalakítása hitvalló keresztény szempontból még speciális eredményekkel is járhatna. Derék atyámfiai mentesülhetnének a jogászkodás nem éppen nekik való időtöltésétől (lásd a rengeteg alkotmánybírósági beadványt), helyette Bibliájukat forgathatnák, és jobban elmélyedhetnének annak a kegyelemnek és annak az imádságnak a komolyan vételében, amelynek prédikálásából azért aránylag jól elvannak e mizerábilis magyar demokráciában.
Harmadszor. Természetesen él néhány egyházias ember is ebben az országban. No nem annyian, mint ahányat azokon a népszámlálási kérdőíveken regisztráltak, amelyeket kifejezetten arra találtak ki, hogy meglegyen a Balog-Semjén-féle állam-egyházi szimfónia klerikális dalnokainak nem éppen szerény gázsija. Mint tudjuk, azok, akik általuk is igényelt színvonalú és lelkületű egyházi intézmények működtetéséhez kívánnak hozzájutni (mintegy állampolgári és emberi jogon), adószázalékaikkal is támogathatják az erre szolgáló intézményrendszereket. Ne felejtsük: az állami alaptámogatások a legrosszabb esetben is szép summát jelentenek! A tisztánlátás kedvéért pedig látogassuk meg egy pillanatra az APEH adatbázisát. Ennek értelmében a handabandázó egyházakat (amelyeket Salamon képviselő szavait megszívelve ezentúl skanzen egyházaknak javasolnék nevezni, megszabadulva a szemtelenkedő "történelmi" jelző kényszerű használatától) az adófizetők mindösszesen 20 százaléka tartja érdemesnek arra, hogy teljesen szabadon nekik adja adójának csak erre a célra fordítható hányadát. Ezen azért el lehet meditálni. Különösen, ha figyelembe vesszük azt is, hogy ez a réteg a leginkább érintett a családfenntartásban. A skanzenista alakulatok savanyú képű apologetái e szempontot nem véletlenül nem ismerik. A nem adóképes lakosság száma természetesen nem ignorálható. A reális becsléshez ugyanakkor nem ismerünk érvényes algoritmust. Egy azonban biztos! A közszolgálós, vagyis a közpénzigénylést legitimáló érv által feltételezett értelemben a népszámlálásnyi hív a legvérmesebb számítások szerint sem létezik. (Egyébként tessék legalább egyszer kipróbálni! Nem a népszámlálás mögött lapítva, hanem erre a célra szolgáló, korrekt felmérésekkel!) Annál elgondolkoztatóbb viszont, ha összeadjuk a havonta egyszeri, többszöri és a hetenkénti gyakorisággal templomba járók (tehát az egyházi szolgáltatásokat igénylő rétegek) legszélesebb körét. Ennek tükrében (érvényes felmérések alapján) a magukat evangélikusnak, reformátusnak, katolikusnak nevezők 18-24 százaléka tekinti csak komoly intézménynek "saját" egyházát. Gábor György, illetve a várható egyházpolitika irányítói feltehetően értelmezni fogják majd ezt a körülményt, és újragondolják az egyház-finanszírozást. Például Bauer Tamás akár kétszer két százalékot is elérő javaslata vagy az SZDSZ alternatívája szerint, mely egyesítené a két egyszázalékot. Ezt döntsék el az arra hivatottak. (A magam részéről nem lennék ellenzője a nagyobb lelkű megoldásoknak.) A legfontosabb azonban az lenne, hogy egyházak és állam viszonya mentesüljün a zsarolások napi cirkuszaitól, és szűnjön meg a kampányklerikalizmus bújtatott támogatását szolgáló elképesztő közpénzkibocsátás. Az egyházak természetesen élhetnek a más civil közösségeket is megillető lehetőségekkel, a vállalkozások és pályázások révén elérhető önfinanszírozás eszközeivel. Sőt, működhetnek kifejezetten pártcélokat szolgáló V-gárdaként is. Vagy éppen politikai-teokratikus fantáziaközösségként, esetleg magukat "a" Nemzetként, a Nemzetlélek budakeszi fújtatógépeként meg az ott felállított kótyagos isten totemisztikus gyermekeiként, és ki tudja még miként nem identifikáló álomlátókként. Mindezt azonban tegyék híveik adózott adakozásából! Az állam pedig szabadon dönthet arról, hogy például fenntartja-e - mondjuk művelődéstörténeti vagy más közhasznosíthatósági megfontolásból - az esetleg kiürülő, netalán racionalizálás okán alkalmasabb közösségi helyekre átváltott épületeiket, vagy éppen skanzenként összpontosítva megvigyázza azokat.
Gábor Györgyöt illetően a nagy kérdés tehát végül is az, hogy ért-e a skanzenek világához?
Epilógus
A jelen írás közlését két országos ismertségű lap is elutasította, ha némi udvariaskodó zavartsággal is. Déja vu? Erősen. Ciklusváltás környékén a liberális és baloldali tábor egyházpolitikai kritikai érzéke menetrendszerűen erős tüdőgyulladást kap. Fellángol a hamis tudat - mintha lenne bármilyen politikai és etikai tartalma annak, hogy hagyják magukat legalább részben, tehát az ún. "várakozási idő" szlogenjével önvigasztalódva megállomásoztatni a "konciliánsabb", "konfliktusmérséklő" megoldások, a nemzeti nyálközép istállójában. (Majd aztán később észreveszik persze, hogy megint ugyanott tartanak, sőt ha tetszik, picinykét még visszább is.) Kiindulópontjuk az a feltételezés, hogy érdemes nem rángatni az oroszlán bajszát, mert netalán megnehezíti az amúgy is nagy bajban lévő kormányzat helyzetét. Szögezzük le: minden kormány mindig nehéz helyzetben van. És azt is: az oroszlán nem létezik. Az csak a baloldal fantomfélelme, amelynek átadva magát, és persze a múlt görcseitől gyötörve, báva tekintettel nézi, hogy a klerikalizmus tele szájjal habzsolja Marxot. A klerikalizmus ugyanis mer és akar emlékezni, és tudja, hogy a megzsaroltak rendre azonos módon reagálnak. És tanul is. El odáig - hírlik a filozófiájában sajnos egyáltalán nem irreális legújabb kormányfőjelölti meghibbanás -, hogy az esztergomi prímás és félklerikális "laikus" bandája (egy remek Opus Dei-s élcsapat) "felkéréses alapon" kormányfő közeli exkluzív imaklubot is kész szervezni, amely, az Esterházyak szokásait imitálva, kizárólag és csak neki, a nagy Fletónak fényesítené az imaszíjat, hátha elfelejtené, mi szél is vitte őt legutóbb a Vatikánba, no meg a Gyula bácsi ottani kótyagos kalandját.
Az elmúlt ciklusokat szemlélve egyértelmű: a klerikalizmus a jobboldal ellenfelei számára nemcsak nem hoz egyetlen szavazót sem, de rendre kiéli rajta szadista hajlamait is. A szabadelvűeknek és baloldaliaknak érdemes lenne végre legalább odafigyelniük ellenfeleikre. A józan jobboldal ugyanis pontosan tudja, hogy ez az iparág kizárólag csak veszteséges, sőt súlyosan környezetkárosító produktumokat gyárt. És ha egyelőre nem merik is kimondani, és ha a következtetéseket még nem vonják is le, folyamatosan emlékezetben tartják a januári esztergomi körlevelet, a semjéni és mikolai szellemi onánia szégyenét és egyebeket. Ne legyünk persze illuzionisták! A dolgok jelen állása szerint el fog még egy darabig tartani, amíg a liberálisok és a baloldal megtanulják, hogy a saját lábon álló, a saját hitvallásával, kultúrájával, ember- és társadalomképével jobban összhangban álló egyházpolitikának nem alternatívája a mágikus rettegés generálta kommunikációs ripacskodás. A nemes célokra tekintettel, a társadalmi közbéke és a méltányosság jegyében folytatott kiegyezéses politika természetesen mindig kívánatos. Most is, és az egyházpolitikában is. Itt azonban sajnos még nem tartunk. Ebben a tárgykörben egyelőre ugyanis szó sincs engedékenységről, mert egyelőre nincs miből engedni. Ehhez a liberálisoknak és a baloldalnak először el kell dönteniük, hogy maguk csinálják-e saját egyházpolitikájukat, vagy kiszervezik "Esztergomba". Ezt követheti csak a jó értelemben vett gesztuspolitizálás gyakorlati valósága. A liberális és baloldali térfél a határozottan antiklerikális, az állam és az egyházak közötti tiszta viszonyokra törekvő politikával semmit sem veszíthet. És a mai körülmények között ez nem kevés! Különösen akkor, ha közben nem hagyja el önbecsülését, és hozzá még bízhat abban is, hogy táborát a következő választáson a Názáreti Jézus Krisztus anyaszentegyházából rá szavazók szerény száma is gyarapítja; többen lesznek, mint gondolnák. Ne féljenek a liberálisok és a baloldaliak!
