Az Európai Unió és a tagjelöltek közötti kapcsolatokat a sajtó is imádja tanár-diák viszonyként leírni - különösen az Európai Bizottságnak a felkészülés mértékét értékelő éves jelentéseinek ismertetésekor. Mindazonáltal folyamatosan olvashatunk az uniós politikusok és tisztségviselők állandó "időhúzó" taktikájáról is. A minőségi napilapok többnyire élen járnak a tagállamok "valós" érdekeinek, tehát a bővítéssel szembeni, rejtett szempontjaiknak a leleplezésében. Az uniós intézményrendszer és a döntéshozatali mechanizmusok felületes bírálata pedig a sikeres visszavágás kellemes érzetét keltheti a "vizsgarendszerrel" szemben érzékenykedő politikusokban és a dacos politikai publicisztikák szerzőiben. Az "europesszimista" nemzeti hőbörgés így gyakorlatilag lehetetlenné teszi, hogy a nemzetgazdaság ágazatainak jövőjéről, a szuverenitás új felfogásáról és az egységes Európa közös ügyeiről essék szó a közélet vitáiban.
H
A 2000. november 8-án közzé tett európai bizottsági jelentések, amelyek az egyes tagjelölt államok felkészülését értékelik, nem a közép- és kelet-európai országokkal szemben állítólag éreztetett uniós arrogancia és nagyhatalmi kioktatás dokumentumai. Hasonló beszámolók a korábban csatlakozók esetében is készültek. A bővítés eddigi "hullámai" mindig ugyanúgy, a klasszikus közösségi módszerrel valósultak meg. Az alkalmazkodás mindig a klubtagságra vágyó jelöltek feladata volt, egyoldalúan, ami mindenekelőtt az egyre bővülő európai joganyag, az acquis communautaire átvételének kötelezettségét jelentette. Az Egyesült Királyság kormánya például a hatvanas években egy időre felfüggesztette a tárgyalásokat, mert nem akarta elfogadni a közös mezőgazdasági politika közösségi "vívmányait", majd aztán belenyugodott abba, hogy nincs kivétel. Igaz, az osztrákok a kilencvenes évek elején elérték, hogy biztonságpolitikájukat továbbra is semlegességükre alapozzák - azért, mert az unió tagállamainak egyelőre nem kell valamelyik nyugati védelmi szövetségbe belépniük (az más kérdés, hogy érdemes volt-e az 1955-ös világpolitikai helyzet logikájából levezetniük nemzeti érdekeiket). A közösségi joganyag átvételének határidejét viszont legfeljebb átmenetileg biztosított türelmi idő tolhatja ki bizonyos politikai területeken. Az Európai Bizottság ugyancsak november 8-án nyilvánosságra hozott Bővítési stratégiai dokumentuma éppen arra tett javaslatot két másik európai intézménynek, a Tanácsnak (a tagállamok miniszteri tanácsának) és az Európa Tanácsnak (az állam- és kormányfők fórumának), hogy három kategóriát különböztessenek meg a tagjelöltek kérelmeinek elbírálásakor: elfogadható, tárgyalás alapját képezheti, elfogadhatatlan.
Másodszor: a csatlakozási tárgyalásoknak nem témája az unió intézményi reformja, az európai integráció jövője és célja. Harmadszor: a Római Szerződés 237. és a Maastrichti Szerződés cikkelyének megfelelően az unióba bekerülni kívánó államoknak ugyanazt az utat kell végigjárniuk a felvételi kérelem benyújtásától a nemzeti és európai parlamenti ratifikálásokig. A bővítés klasszikus közösségi módszere kiterjed többek között arra, hogy az Európai Bizottság az egyes országokról "véleményt" (avis) dolgoz ki, ami Magyarország esetében 1997-ben született meg. Ide tartozik az a megoldás is, hogy maguknak a csatlakozási tárgyalásoknak van egy "magyarázó" szakaszuk, amikor a tagjelöltektől főleg információkat kérnek arról, hogy a különböző ágazatokban és szakterületeken milyen mértékben érvényesítették már az európai jogi előírásokat, illetve egy "érdemi" szakaszuk, amikor az uniós tárgyalófél is ismerteti álláspontját az egyes témakörök, a "fejezetek" vitás kérdéseiben.
Ekkor derülhetne ki, hogy a magyar kormánynak gladiátorként kell-e küzdenie a nemzeti-ágazati-lobbi-parciális érdekekért. Vagy inkább azoknak lesz-e igazuk, akik szerint az ellentétek áthidalásában sokat segít az a felállás, amit Graham Avery, az Európai Bizottság egyik fő tárgyalója úgy fogalmazott meg, hogy a "jövőbeli saját magunkkal" folytatjuk a mindenkori egyezkedést.
H
Ebbe a felvételi eljárási folyamatba illeszkedik be az az éves jelentés, amely a csatlakozási tárgyalások kezdete, 1998 óta harmadik alkalommal értékeli a magyar felkészülést. A beszámoló stílusa, mint mindig, szikár. Most sem elsősorban a kormányzat teljesítményét minősíti: a mondatoknak többnyire maga az ország az alanya. Érthető, hiszen a köztársaság állapota - a korrupció mértékétől a kisebbségekkel szembeni előítéletek mélységéig - nem csupán az éppen hatalmon lévő kormány tevékenységétől függ, bár, mint tudjuk, azzal azért esetleg szorosan összefügg. Ezért nem is meggyőző, ha a konzervatív koalíció ellenfelei belpolitikai megfontolásokból minden társadalmi problémát, amit a jelentés felsorol, a két és fél éve hivatalban lévő politikai erők felelősségének tüntetnek fel.
Az Európai Bizottság jelentése áttekinti Magyarország és az Európai Unió kapcsolatainak alakulását, például a közösségi támogatási programok nagyságrendjét, szerkezetét és eredményeit, majd részletesen értékeli, hogy a politikai és gazdasági felvételi kritériumok mennyire teljesültek, végül az acquis felépítését követve elemzi az áruk szabad mozgásától a pénzügyi és költségvetési eljárások módjáig az egyes fejezeteken belül elért haladást. A szövegben nincsenek olyan határozottabb kitételek, mint az Igazságügyi Minisztériumé, amely nemrég állásfoglalásában maga erősítette meg, hogy legkevesebb öt minisztérium van késésben a törvényi szabályozást illetően az acquishez való alkalmazkodásban. "Egyébként az a benyomásom, hogy az előbb említett alkalmazkodási folyamat lelassult, sőt ennek az évnek az első negyedében mondhatni nagyon lassú lett", ahogy néhány hónappal ezelőtt Michael Lake nyilatkozta. Azért a jelentésben is ez olvasható: "Annak ellenére, hogy az Agrárintervenciós Központnak kellett volna a tervek szerint SAPARD-ügynökségként működnie, ez most a Földművelésügyi és Vidékfejlesztési Minisztérium felelősségi körébe került. A szervezeti felépítésnek ez a változása sajnálatos módon jelentős késedelmet okozott a SAPARD-program végrehajtására történő felkészülésben." Ugyanakkor a nagy volumenű beruházások finanszírozására megindított és a Közösségi Strukturális Alapokból a csatlakozás után érkező támogatások pénzügytechnikai lebonyolítására felkészítő ISPA-programot illetően "a végrehajtás jól halad".
Magyarország általános politikai megítélése már tavaly sem volt rossznak mondható. Az 1999-es beszámoló összességében azt állapította meg, hogy "Magyarország teljesíti a koppenhágai politikai kritériumokat" (azaz Magyarország demokratikus berendezkedésű ország, jogállam, és tiszteletben tartja az emberi és kisebbségi jogokat), s nincs ez másképp az idei dokumentumban sem. Egyetértőleg idézi a beszámoló az állampolgári jogok országgyűlési biztosának, Gönczöl Katalinnak az álláspontját, miszerint a jogállam alapvető intézményei megfelelően működnek, az alkotmányos jogok pedig megfelelően biztosítottak. Az ördög most is a részletekben bújik meg: "A helyi önkormányzatoknak biztosított politikai függetlenség és a pénzügyi függetlenség közötti szakadék tovább növekedett" annak következtében, hogy öt százalékra csökkentették a személyi jövedelemadó helyben maradó arányát.
A legpikánsabb rész kétségkívül a média helyzetéről szóló néhány gondolat. Az Európai Bizottságnak az a véleménye, hogy Magyarországon sajtószabadság van - ezzel az állásponttal szemben itthon leginkább Kövér László fideszes pártelnök szokott érvelni, kifejtvén, hogy a média kilenctizede kormányellenes. Az idei beszámoló másik fontos megállapítása a közmédia felügyeletével foglalkozik, és így hangzik: "Annak következtében, hogy a posztok elosztásáról nincs egyetértés az ellenzéki pártok között, a jelenleg három kuratóriumból kettőben csak kormánypárti tagok vannak. A közszolgálati médiára irányuló politikai befolyás bármilyen kockázatának elkerülése érdekében ezt a helyzetet mielőbb orvosolni kell." Az első mondat meghökkentő: noha nem beszél az ellenzék felelősségéről, a probléma gyökerének megragadásakor a Fidesz - MPP helyzetmagyarázatához áll közel, nem említi a MIÉP különös követelését az ellenzéki kuratóriumi helyek elosztását illetően, figyelmen kívül hagyja Györgyi Kálmán legfőbb ügyész távozásának furcsa körülményeit, illetve nem feltételezi, hogy a médiaelméleti kijelentésekkel összhangban álló, tudatos kormányzati politikai manőverek végeredményéről lehet szó. A második mondat ugyan alighanem a kormányerők nyomásgyakorlására utal - de ezt csak mint lehetőséget veti fel.
Akárcsak tavaly, most is bekerültek a jelentésbe a rendőrségi túlkapásokról tudósító panaszok, mindenekelőtt a romákkal és a külföldiekkel szembeni visszatérő kemény fellépés, illetve a kényszervallatás kiterjedt gyakorlata. Az emberi jogi szervezetek kifogásait elfogadva, igen egyértelműen fogalmaz az Európai Bizottság: "Az a gyakorlat, hogy az előzetes letartóztatásban lévő őrizeteseket rendőrségi cellákban, gyakran határozatlan ideig és néha nehéz körülmények között tartják fogva, ellentétes az Európa Tanács szabályaival és az unióban honos gyakorlattal." A börtönök fokozódó túlzsúfoltsága pedig növekvő politikai problémát jelent - igaz, a kormány elfogadott programja sokat javíthat a helyzeten.
Akárcsak a romák esetében: főleg középtávon. A jelentés részletesen elemzi a "mindennapi rasszizmusnak" nevezett diszkrimináció jelenségeit a szórakozóhelyektől az oktatási intézményekig: Északkelet-Magyarországon "a közoktatási rendszer kudarcaként értékelendő", hogy a roma gyerekek 94 százaléka speciális tantervű - kisegítő - iskolába jár. Pozitív fejlemény ugyanakkor, hogy másodfokú bírósági ítélet kötelezte a tiszavasvári általános iskolát kártérítés fizetésére, mert a roma tanulóknak elkülönített ballagási ünnepséget tartottak.
Miközben az új munkaügyi ellenőrzési törvény javít a foglalkoztatottak esélyegyenlőségén, továbbra is jellemző az az alkotmányellenes gyakorlat, hogy a nőket gyermekvállalási terveikről faggatják a munkaadók. A szociális párbeszéd átalakítása pedig "némi aggodalmat" váltott ki az éves jelentés készítőiből - a névtelen európai szakértő meg is kapta a magáét ´ry Csaba politikai államtitkártól.
A gazdasági fejlődést elemző fejezet természetesen a dinamikus növekedést, a makrogazdasági mutatókat dicséri, bár az infláció várakozáson felüli megugrását is észleli. Az ország gazdasági teljesítményének végső értékelése persze nem kétséges, de azért a magyar "pártcsatározásokból" ismert kérdésben, amikor a vonatkozó törvényt félretéve, a kormány nem növelte a magánnyugdíjpénztáraknak járó befizetéseket, az Európai Bizottság élesen fogalmaz - ezt a véleményt, jobb a békesség, most is a Külügyminisztérium nem hivatalos nyersfordításában élvezhetjük: "Sajnálatos, hogy a kormány ismét elhalasztotta a megreformált rendszer második pilléréhez történő hozzájárulás mértékének megemelését. Amíg ez azonnal nem veszélyezteti a második pillér pénzügyi életképességét, a hozzájárulás emelésének elmaradása megkérdőjelezi a kormány nyugdíjreform iránti elkötelezettségét." A részfejezeteket értékelő összefoglaló megállapítások közül pedig talán a környezetvédelemről szóló közlés a leghűvösebb: "Eddig csupán korlátozott előrelépés tapasztalható a területen." Érthető: "Magyarország nem teljesítette a Csatlakozási Partnerség rövid távú prioritásait."
H
Mivel nem foglalkozik a jelentés? A magyar ellenzék visszatérő panaszai közül nem ismerteti a parlamenti ülések korlátozásának alkotmányos összetevőit, nem elemzi a nemzeti radikálisok kormányzati csendestársi szerepét, a Nemzeti Színház körüli hercehurcát vagy a Magyar Nemzeti Bank vezetőivel szemben visszatérő jobboldali vádakat. Az Európai Bizottság ezeket a belpolitikai konfliktusokat a bővítés perspektívájából nézve minden bizonnyal nem tartja igazán nagy horderejűeknek, illetve a magyar csatlakozásra nézve veszélyes ügyeknek.
Az idei beszámoló szigorú és igazságos, csak a médiával foglalkozó rész sikeredett némileg rózsaszínűre - most persze nem az exkommunistákra kell gondolni. Ami egyrészt jó, mert közeledik a belépés nagy napja, másrészt rossz, mert a kormányzat úgy gondolhatja, hogy minden rendben van. A miniszterelnök rögtön be is jelentette, hogy nyugati ország lettünk.
Jó, de mikor vesznek fel már minket?
Erre a "leggyakrabban feltett kérdésre" a választ, a csatlakozás időpontjának rögzítését hiába keresnénk a Magyarországról szóló jelentésben. Az érdemi tárgyalások elkezdésekor szoktak, ha egyáltalán, céldátumot kijelölni - mindeddig tehát fölöslegesen verte az asztalt jó néhány régióbeli államférfi. Először ráadásul sikeresen le kell zárni az uniós intézmények reformjával foglalkozó kormányközi konferenciát, ami a bővítés legfontosabb előfeltétele az Európai Bizottság november 8-i sajtóközleményének ismételt megállapítása szerint. Azt azonban sem a december 7-8-i nizzai csúcsértekezlettől, sem a jövő év első felében a Tanács soros elnöki posztját betöltő svéd külügyminiszter asszonytól, Anna Lindhtől nem várhatjuk, hogy amennyiben az Európai Unió hamarosan meg is jelölné a bővítés első körének évét, akkor a szerencsés győztesek nevét nyilvánosságra hozza. A verseny még nyílt, elsőkből lehetnek az utolsók, mindenkit saját egyéni érdemei szerint - ezt az elvet képviselte egyébként Ciprus, a Cseh Köztársaság, Észtország, Lengyelország, Szlovénia és Magyarország külügyminisztere is november 15-i budapesti közös közleményében.
Mi persze a közép- és kelet-európai tagjelöltek közül biztos befutónak számítunk. Már csak a kormány teheti tönkre esélyeinket. A termőföld szabad adásvételét korlátozó követelését vagy nem fogadja majd el az EU, vagy nagyon rövid átmeneti felmentést ad - cserében korlátozva a magyar munkaerő szabad áramlását a jelenlegi tagállamok területére. Mindezek a nézetkülönbségek éppen a parlamenti választások előtt, 2001 második felében és 2002 elején éleződhetnek ki a tárgyalóasztalnál - amennyiben a Bővítési stratégiai dokumentum által vázolt ütemtervet Magyarország tartani tudja. Kérdés, mikor lesz megállapodás, ha itthon a kampány idején a maradék kisgazdabázis és a radikális jobboldali szavazók kegyeiért folyik majd a harc a kormánypártok között, az ellenzékieskedő MIÉP és némely szocialista politikus aktív részvételével.
Ha ezen a válságos időszakon túljutunk, és még a tagjelöltek avantgárdjába tartozunk, akkor a Bővítési stratégiai dokumentum útiterve szerint 2002-ben lezárhatják a tárgyalásokat - bár az is elképzelhető, ahogy jól értesült és megbízható, persze rendkívül bizalmas külügyminisztériumi forrásból tudni lehet, hogy az ambiciózus svédek felgyorsítják a tárgyalásokat. Ezután hamarosan aláírják a csatlakozási megállapodást, amit, végül, mintegy másfél év alatt talán minden tagállamban jóváhagynak.
És akkor - ahogyan a november végi német-magyar fórum berlini házigazdái is ebben bizakodtak - a következő, 2004-es európai választások után már magyar tagjai is lesznek az Európai Parlamentnek. Mi, magyar és európai állampolgárok fogjuk eldönteni, hogy a Fidesz - MPP-re adott voksunkkal a konzervatív parlamenti csoportot, az SZDSZ jelöltjeit támogatva az európai liberális erőket vagy a MSZP-re ikszelve a szocialista frakciót erősítjük-e meg. Márpedig mostanában mindenki számára egyértelmű, aki kicsit is figyeli a világpolitikai eseményeket, hogy hiába a százmillió választó, minden egyes szavazat számít.
A szerző szociológus.