Hegedűs István: Belül tágasabb (Az Európai Bizottság országjelentéséről)

publikálva
2000/47. (11. 16.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Néhány évvel európai uniós tagságunk előtt a magyar politikai élet fontos szereplői maguk is mindinkább szociálpszichológiai megközelítésből értelmezik a csatlakozási folyamatot. A jelenlegi miniszterelnök önérzetét például kicsit sérti, hogy az EU bizonyítványt állít ki a tagjelöltek teljesítményéről. A korábbi kormányfő pedig azt nyilatkozta pénteken az egyik kereskedelmi rádiónak, hogy a nyugati politikusok nem értik eléggé a magyarországi helyzetet. Orbán Viktor ugyanaznap Frankfurtban közölte: elfogadhatatlan, hogy az uniós tagállamok termékei akadálytalanul áramolhatnak a mi piacainkra, miközben a régió országait politikailag és intézményi szempontból kirekesztették. Beszédében a belpolitikából már jól ismert "egyensúly" fogalmával - hogy is mondják? - operált. Horn Gyula viszont alighanem úgy döntött, csak azért sem használja helyesen az európai integráció hivatalos elnevezését, és tovább "ejrópajunjózik". Nem csoda, hogy Michael Lake, az Európai Bizottság budapesti delegációjának vezetője nemrég lélektani nyomást kívánt gyakorolni a magyarokra és a többi izgatott jelentkezőre, felszólítva őket, hogy kicsit türelmesebbnek kellene lenniük - persze ő elsősorban a csatlakozási dátum körüli műbalhéra gondolt.

Néhány évvel európai uniós tagságunk előtt a magyar politikai élet fontos szereplői maguk is mindinkább szociálpszichológiai megközelítésből értelmezik a csatlakozási folyamatot. A jelenlegi miniszterelnök önérzetét például kicsit sérti, hogy az EU bizonyítványt állít ki a tagjelöltek teljesítményéről. A korábbi kormányfő pedig azt nyilatkozta pénteken az egyik kereskedelmi rádiónak, hogy a nyugati politikusok nem értik eléggé a magyarországi helyzetet. Orbán Viktor ugyanaznap Frankfurtban közölte: elfogadhatatlan, hogy az uniós tagállamok termékei akadálytalanul áramolhatnak a mi piacainkra, miközben a régió országait politikailag és intézményi szempontból kirekesztették. Beszédében a belpolitikából már jól ismert "egyensúly" fogalmával - hogy is mondják? - operált. Horn Gyula viszont alighanem úgy döntött, csak azért sem használja helyesen az európai integráció hivatalos elnevezését, és tovább "ejrópajunjózik". Nem csoda, hogy Michael Lake, az Európai Bizottság budapesti delegációjának vezetője nemrég lélektani nyomást kívánt gyakorolni a magyarokra és a többi izgatott jelentkezőre, felszólítva őket, hogy kicsit türelmesebbnek kellene lenniük - persze ő elsősorban a csatlakozási dátum körüli műbalhéra gondolt.

Az Európai Unió és a tagjelöltek közötti kapcsolatokat a sajtó is imádja tanár-diák viszonyként leírni - különösen az Európai Bizottságnak a felkészülés mértékét értékelő éves jelentéseinek ismertetésekor. Mindazonáltal folyamatosan olvashatunk az uniós politikusok és tisztségviselők állandó "időhúzó" taktikájáról is. A minőségi napilapok többnyire élen járnak a tagállamok "valós" érdekeinek, tehát a bővítéssel szembeni, rejtett szempontjaiknak a leleplezésében. Az uniós intézményrendszer és a döntéshozatali mechanizmusok felületes bírálata pedig a sikeres visszavágás kellemes érzetét keltheti a "vizsgarendszerrel" szemben érzékenykedő politikusokban és a dacos politikai publicisztikák szerzőiben. Az "europesszimista" nemzeti hőbörgés így gyakorlatilag lehetetlenné teszi, hogy a nemzetgazdaság ágazatainak jövőjéről, a szuverenitás új felfogásáról és az egységes Európa közös ügyeiről essék szó a közélet vitáiban.

H

A 2000. november 8-án közzé tett európai bizottsági jelentések, amelyek az egyes tagjelölt államok felkészülését értékelik, nem a közép- és kelet-európai országokkal szemben állítólag éreztetett uniós arrogancia és nagyhatalmi kioktatás dokumentumai. Hasonló beszámolók a korábban csatlakozók esetében is készültek. A bővítés eddigi "hullámai" mindig ugyanúgy, a klasszikus közösségi módszerrel valósultak meg. Az alkalmazkodás mindig a klubtagságra vágyó jelöltek feladata volt, egyoldalúan, ami mindenekelőtt az egyre bővülő európai joganyag, az acquis communautaire átvételének kötelezettségét jelentette. Az Egyesült Királyság kormánya például a hatvanas években egy időre felfüggesztette a tárgyalásokat, mert nem akarta elfogadni a közös mezőgazdasági politika közösségi "vívmányait", majd aztán belenyugodott abba, hogy nincs kivétel. Igaz, az osztrákok a kilencvenes évek elején elérték, hogy biztonságpolitikájukat továbbra is semlegességükre alapozzák - azért, mert az unió tagállamainak egyelőre nem kell valamelyik nyugati védelmi szövetségbe belépniük (az más kérdés, hogy érdemes volt-e az 1955-ös világpolitikai helyzet logikájából levezetniük nemzeti érdekeiket). A közösségi joganyag átvételének határidejét viszont legfeljebb átmenetileg biztosított türelmi idő tolhatja ki bizonyos politikai területeken. Az Európai Bizottság ugyancsak november 8-án nyilvánosságra hozott Bővítési stratégiai dokumentuma éppen arra tett javaslatot két másik európai intézménynek, a Tanácsnak (a tagállamok miniszteri tanácsának) és az Európa Tanácsnak (az állam- és kormányfők fórumának), hogy három kategóriát különböztessenek meg a tagjelöltek kérelmeinek elbírálásakor: elfogadható, tárgyalás alapját képezheti, elfogadhatatlan.

Másodszor: a csatlakozási tárgyalásoknak nem témája az unió intézményi reformja, az európai integráció jövője és célja. Harmadszor: a Római Szerződés 237. és a Maastrichti Szerződés cikkelyének megfelelően az unióba bekerülni kívánó államoknak ugyanazt az utat kell végigjárniuk a felvételi kérelem benyújtásától a nemzeti és európai parlamenti ratifikálásokig. A bővítés klasszikus közösségi módszere kiterjed többek között arra, hogy az Európai Bizottság az egyes országokról "véleményt" (avis) dolgoz ki, ami Magyarország esetében 1997-ben született meg. Ide tartozik az a megoldás is, hogy maguknak a csatlakozási tárgyalásoknak van egy "magyarázó" szakaszuk, amikor a tagjelöltektől főleg információkat kérnek arról, hogy a különböző ágazatokban és szakterületeken milyen mértékben érvényesítették már az európai jogi előírásokat, illetve egy "érdemi" szakaszuk, amikor az uniós tárgyalófél is ismerteti álláspontját az egyes témakörök, a "fejezetek" vitás kérdéseiben.

Ekkor derülhetne ki, hogy a magyar kormánynak gladiátorként kell-e küzdenie a nemzeti-ágazati-lobbi-parciális érdekekért. Vagy inkább azoknak lesz-e igazuk, akik szerint az ellentétek áthidalásában sokat segít az a felállás, amit Graham Avery, az Európai Bizottság egyik fő tárgyalója úgy fogalmazott meg, hogy a "jövőbeli saját magunkkal" folytatjuk a mindenkori egyezkedést.

H

Ebbe a felvételi eljárási folyamatba illeszkedik be az az éves jelentés, amely a csatlakozási tárgyalások kezdete, 1998 óta harmadik alkalommal értékeli a magyar felkészülést. A beszámoló stílusa, mint mindig, szikár. Most sem elsősorban a kormányzat teljesítményét minősíti: a mondatoknak többnyire maga az ország az alanya. Érthető, hiszen a köztársaság állapota - a korrupció mértékétől a kisebbségekkel szembeni előítéletek mélységéig - nem csupán az éppen hatalmon lévő kormány tevékenységétől függ, bár, mint tudjuk, azzal azért esetleg szorosan összefügg. Ezért nem is meggyőző, ha a konzervatív koalíció ellenfelei belpolitikai megfontolásokból minden társadalmi problémát, amit a jelentés felsorol, a két és fél éve hivatalban lévő politikai erők felelősségének tüntetnek fel.

Az Európai Bizottság jelentése áttekinti Magyarország és az Európai Unió kapcsolatainak alakulását, például a közösségi támogatási programok nagyságrendjét, szerkezetét és eredményeit, majd részletesen értékeli, hogy a politikai és gazdasági felvételi kritériumok mennyire teljesültek, végül az acquis felépítését követve elemzi az áruk szabad mozgásától a pénzügyi és költségvetési eljárások módjáig az egyes fejezeteken belül elért haladást. A szövegben nincsenek olyan határozottabb kitételek, mint az Igazságügyi Minisztériumé, amely nemrég állásfoglalásában maga erősítette meg, hogy legkevesebb öt minisztérium van késésben a törvényi szabályozást illetően az acquishez való alkalmazkodásban. "Egyébként az a benyomásom, hogy az előbb említett alkalmazkodási folyamat lelassult, sőt ennek az évnek az első negyedében mondhatni nagyon lassú lett", ahogy néhány hónappal ezelőtt Michael Lake nyilatkozta. Azért a jelentésben is ez olvasható: "Annak ellenére, hogy az Agrárintervenciós Központnak kellett volna a tervek szerint SAPARD-ügynökségként működnie, ez most a Földművelésügyi és Vidékfejlesztési Minisztérium felelősségi körébe került. A szervezeti felépítésnek ez a változása sajnálatos módon jelentős késedelmet okozott a SAPARD-program végrehajtására történő felkészülésben." Ugyanakkor a nagy volumenű beruházások finanszírozására megindított és a Közösségi Strukturális Alapokból a csatlakozás után érkező támogatások pénzügytechnikai lebonyolítására felkészítő ISPA-programot illetően "a végrehajtás jól halad".

Magyarország általános politikai megítélése már tavaly sem volt rossznak mondható. Az 1999-es beszámoló összességében azt állapította meg, hogy "Magyarország teljesíti a koppenhágai politikai kritériumokat" (azaz Magyarország demokratikus berendezkedésű ország, jogállam, és tiszteletben tartja az emberi és kisebbségi jogokat), s nincs ez másképp az idei dokumentumban sem. Egyetértőleg idézi a beszámoló az állampolgári jogok országgyűlési biztosának, Gönczöl Katalinnak az álláspontját, miszerint a jogállam alapvető intézményei megfelelően működnek, az alkotmányos jogok pedig megfelelően biztosítottak. Az ördög most is a részletekben bújik meg: "A helyi önkormányzatoknak biztosított politikai függetlenség és a pénzügyi függetlenség közötti szakadék tovább növekedett" annak következtében, hogy öt százalékra csökkentették a személyi jövedelemadó helyben maradó arányát.

A legpikánsabb rész kétségkívül a média helyzetéről szóló néhány gondolat. Az Európai Bizottságnak az a véleménye, hogy Magyarországon sajtószabadság van - ezzel az állásponttal szemben itthon leginkább Kövér László fideszes pártelnök szokott érvelni, kifejtvén, hogy a média kilenctizede kormányellenes. Az idei beszámoló másik fontos megállapítása a közmédia felügyeletével foglalkozik, és így hangzik: "Annak következtében, hogy a posztok elosztásáról nincs egyetértés az ellenzéki pártok között, a jelenleg három kuratóriumból kettőben csak kormánypárti tagok vannak. A közszolgálati médiára irányuló politikai befolyás bármilyen kockázatának elkerülése érdekében ezt a helyzetet mielőbb orvosolni kell." Az első mondat meghökkentő: noha nem beszél az ellenzék felelősségéről, a probléma gyökerének megragadásakor a Fidesz - MPP helyzetmagyarázatához áll közel, nem említi a MIÉP különös követelését az ellenzéki kuratóriumi helyek elosztását illetően, figyelmen kívül hagyja Györgyi Kálmán legfőbb ügyész távozásának furcsa körülményeit, illetve nem feltételezi, hogy a médiaelméleti kijelentésekkel összhangban álló, tudatos kormányzati politikai manőverek végeredményéről lehet szó. A második mondat ugyan alighanem a kormányerők nyomásgyakorlására utal - de ezt csak mint lehetőséget veti fel.

Akárcsak tavaly, most is bekerültek a jelentésbe a rendőrségi túlkapásokról tudósító panaszok, mindenekelőtt a romákkal és a külföldiekkel szembeni visszatérő kemény fellépés, illetve a kényszervallatás kiterjedt gyakorlata. Az emberi jogi szervezetek kifogásait elfogadva, igen egyértelműen fogalmaz az Európai Bizottság: "Az a gyakorlat, hogy az előzetes letartóztatásban lévő őrizeteseket rendőrségi cellákban, gyakran határozatlan ideig és néha nehéz körülmények között tartják fogva, ellentétes az Európa Tanács szabályaival és az unióban honos gyakorlattal." A börtönök fokozódó túlzsúfoltsága pedig növekvő politikai problémát jelent - igaz, a kormány elfogadott programja sokat javíthat a helyzeten.

Akárcsak a romák esetében: főleg középtávon. A jelentés részletesen elemzi a "mindennapi rasszizmusnak" nevezett diszkrimináció jelenségeit a szórakozóhelyektől az oktatási intézményekig: Északkelet-Magyarországon "a közoktatási rendszer kudarcaként értékelendő", hogy a roma gyerekek 94 százaléka speciális tantervű - kisegítő - iskolába jár. Pozitív fejlemény ugyanakkor, hogy másodfokú bírósági ítélet kötelezte a tiszavasvári általános iskolát kártérítés fizetésére, mert a roma tanulóknak elkülönített ballagási ünnepséget tartottak.

Miközben az új munkaügyi ellenőrzési törvény javít a foglalkoztatottak esélyegyenlőségén, továbbra is jellemző az az alkotmányellenes gyakorlat, hogy a nőket gyermekvállalási terveikről faggatják a munkaadók. A szociális párbeszéd átalakítása pedig "némi aggodalmat" váltott ki az éves jelentés készítőiből - a névtelen európai szakértő meg is kapta a magáét ´ry Csaba politikai államtitkártól.

A gazdasági fejlődést elemző fejezet természetesen a dinamikus növekedést, a makrogazdasági mutatókat dicséri, bár az infláció várakozáson felüli megugrását is észleli. Az ország gazdasági teljesítményének végső értékelése persze nem kétséges, de azért a magyar "pártcsatározásokból" ismert kérdésben, amikor a vonatkozó törvényt félretéve, a kormány nem növelte a magánnyugdíjpénztáraknak járó befizetéseket, az Európai Bizottság élesen fogalmaz - ezt a véleményt, jobb a békesség, most is a Külügyminisztérium nem hivatalos nyersfordításában élvezhetjük: "Sajnálatos, hogy a kormány ismét elhalasztotta a megreformált rendszer második pilléréhez történő hozzájárulás mértékének megemelését. Amíg ez azonnal nem veszélyezteti a második pillér pénzügyi életképességét, a hozzájárulás emelésének elmaradása megkérdőjelezi a kormány nyugdíjreform iránti elkötelezettségét." A részfejezeteket értékelő összefoglaló megállapítások közül pedig talán a környezetvédelemről szóló közlés a leghűvösebb: "Eddig csupán korlátozott előrelépés tapasztalható a területen." Érthető: "Magyarország nem teljesítette a Csatlakozási Partnerség rövid távú prioritásait."

H

Mivel nem foglalkozik a jelentés? A magyar ellenzék visszatérő panaszai közül nem ismerteti a parlamenti ülések korlátozásának alkotmányos összetevőit, nem elemzi a nemzeti radikálisok kormányzati csendestársi szerepét, a Nemzeti Színház körüli hercehurcát vagy a Magyar Nemzeti Bank vezetőivel szemben visszatérő jobboldali vádakat. Az Európai Bizottság ezeket a belpolitikai konfliktusokat a bővítés perspektívájából nézve minden bizonnyal nem tartja igazán nagy horderejűeknek, illetve a magyar csatlakozásra nézve veszélyes ügyeknek.

Az idei beszámoló szigorú és igazságos, csak a médiával foglalkozó rész sikeredett némileg rózsaszínűre - most persze nem az exkommunistákra kell gondolni. Ami egyrészt jó, mert közeledik a belépés nagy napja, másrészt rossz, mert a kormányzat úgy gondolhatja, hogy minden rendben van. A miniszterelnök rögtön be is jelentette, hogy nyugati ország lettünk.

Jó, de mikor vesznek fel már minket?

Erre a "leggyakrabban feltett kérdésre" a választ, a csatlakozás időpontjának rögzítését hiába keresnénk a Magyarországról szóló jelentésben. Az érdemi tárgyalások elkezdésekor szoktak, ha egyáltalán, céldátumot kijelölni - mindeddig tehát fölöslegesen verte az asztalt jó néhány régióbeli államférfi. Először ráadásul sikeresen le kell zárni az uniós intézmények reformjával foglalkozó kormányközi konferenciát, ami a bővítés legfontosabb előfeltétele az Európai Bizottság november 8-i sajtóközleményének ismételt megállapítása szerint. Azt azonban sem a december 7-8-i nizzai csúcsértekezlettől, sem a jövő év első felében a Tanács soros elnöki posztját betöltő svéd külügyminiszter asszonytól, Anna Lindhtől nem várhatjuk, hogy amennyiben az Európai Unió hamarosan meg is jelölné a bővítés első körének évét, akkor a szerencsés győztesek nevét nyilvánosságra hozza. A verseny még nyílt, elsőkből lehetnek az utolsók, mindenkit saját egyéni érdemei szerint - ezt az elvet képviselte egyébként Ciprus, a Cseh Köztársaság, Észtország, Lengyelország, Szlovénia és Magyarország külügyminisztere is november 15-i budapesti közös közleményében.

Mi persze a közép- és kelet-európai tagjelöltek közül biztos befutónak számítunk. Már csak a kormány teheti tönkre esélyeinket. A termőföld szabad adásvételét korlátozó követelését vagy nem fogadja majd el az EU, vagy nagyon rövid átmeneti felmentést ad - cserében korlátozva a magyar munkaerő szabad áramlását a jelenlegi tagállamok területére. Mindezek a nézetkülönbségek éppen a parlamenti választások előtt, 2001 második felében és 2002 elején éleződhetnek ki a tárgyalóasztalnál - amennyiben a Bővítési stratégiai dokumentum által vázolt ütemtervet Magyarország tartani tudja. Kérdés, mikor lesz megállapodás, ha itthon a kampány idején a maradék kisgazdabázis és a radikális jobboldali szavazók kegyeiért folyik majd a harc a kormánypártok között, az ellenzékieskedő MIÉP és némely szocialista politikus aktív részvételével.

Ha ezen a válságos időszakon túljutunk, és még a tagjelöltek avantgárdjába tartozunk, akkor a Bővítési stratégiai dokumentum útiterve szerint 2002-ben lezárhatják a tárgyalásokat - bár az is elképzelhető, ahogy jól értesült és megbízható, persze rendkívül bizalmas külügyminisztériumi forrásból tudni lehet, hogy az ambiciózus svédek felgyorsítják a tárgyalásokat. Ezután hamarosan aláírják a csatlakozási megállapodást, amit, végül, mintegy másfél év alatt talán minden tagállamban jóváhagynak.

És akkor - ahogyan a november végi német-magyar fórum berlini házigazdái is ebben bizakodtak - a következő, 2004-es európai választások után már magyar tagjai is lesznek az Európai Parlamentnek. Mi, magyar és európai állampolgárok fogjuk eldönteni, hogy a Fidesz - MPP-re adott voksunkkal a konzervatív parlamenti csoportot, az SZDSZ jelöltjeit támogatva az európai liberális erőket vagy a MSZP-re ikszelve a szocialista frakciót erősítjük-e meg. Márpedig mostanában mindenki számára egyértelmű, aki kicsit is figyeli a világpolitikai eseményeket, hogy hiába a százmillió választó, minden egyes szavazat számít.

A szerző szociológus.

publikálva
2000/47. (11. 16.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Politika

még több Politika...

Narancs

Blog

még több cikk