"A jelenlegi magyar kormány pénzkérdésként kezeli" a határon túli magyarokat - kontráz neki Bugár Béla, az MKP elnöke. Eközben Orbán Viktor felszólítja határon túli szövetségeseit, hogy maguk szövegezzék meg a népszavazáson megbukott törvényt; Szájer József New Yorkból azt üzeni, hogy a szomszédos országokban élõ magyarok tömegesen folyamodjanak magyar állampolgárságért. A határon túli magyar szervezetek közös nyilatkozatban adnak nyomatékot követelésüknek: a magyar kormány és parlament kezdeményezzen olyan törvény-alkotási folyamatot, amely "lehetõvé teszi a határon túli magyarok számára, hogy amennyiben igénylik, szülõföldjük elhagyása nélkül rendelkezhessenek magyar állampolgársággal", meggyõzõdésük ugyanis, hogy semmilyen anyagi támogatás sem ellentételezheti "azt az erkölcsi jóvátételt, amelyet a határon túli magyarok számára a kettõs állampolgárság lehetõsége jelent". A Magyarországgal szomszédos országok kisebbségi magyar politikai elitjén mintha az irracionalitás vett volna erõt.
De valóban szellemi kátyúba zökkent-e az "elhagyatott" határon túli magyarság? S miért jutottunk ilyen lelkiállapotba, miért sértõdtünk meg, miért csalódtunk, miért komcsizunk (még azok is, akik egykor valóban a csehszlovák, román kommunista párt tagjai voltak), miért rohadt liberálisozunk? Milyen tényezõkre vezethetõ vissza a nagy kiábrándulás, kinek származik belõle haszna, s kinek hátránya?
H
E közös decemberi nyilatkozat is jelzi, a héten olyan kisebbségi magyar politikusok találkozója lesz Szabadkán, akik kevés államférfiúi erényrõl tettek e kérdésben tanúbizonyságot. Nem hajlandóak tudomást venni a népszavazás sikertelenségérõl, a Magyar Köztársaság lakosságának egyértelmû véleményérõl, arról, hogy a választásra jogosultak mindössze 19 százaléka kívánja az MVSZ által megfogalmazott kérdés pozitív törvényhozási elbírálását.
Ezek a politikusok most Magyarországra és polgáraira akarják erõszakolni azt a Mátrix-játékot, amit immár másfél évtizede ûznek a határon túli magyar közösségekkel. Azt a virtuális - a kisebbségi párt akaratából létrejött - valóságot, amelyben mindenki, aki magyar, köteles a párt útmutatása szerint élni, viselkedni, szavazni, keseregni és örülni, gyûlölni és szeretni - de legfõképpen harcolni. A határon túli magyar politikai elit most terelheti szánalmas balkáni zsákutcába a magyar kormányt és országát is, s kényszerítheti ki, hogy az elutasítsa az európai jogrendet és a modernizáció útját.
Az elmúlt másfél-két hónapban nyilvánvalóvá vált, hogy mind Magyarországon, mind a határon túl nem valós ismeretek alapján értékeljük egymást, s az elmúlt másfél évtizedben hamis képet alakítottunk ki egymásról. A tájékozatlan határon túliak számára Magyarország a Kánaán, amely együtt lélegzik közeli és távoli testvéreivel. Magyarország viszont csakis a szánalomra, támogatásra szoruló, önmaga sorsát befolyásolni képtelen, elrettentõ szociális helyzetben élõ határon túliakról szerezhet tudomást.
S hogy miért nem rendelkezünk reális képpel egymásról? Ezt elsõsorban a pártérdekek kereszttüzében álló közszolgálati médiumok felelõs vezetõin kellene számon kérni, hiszen a rendszerváltás óta torz képet közvetítenek a határon túli közösségekrõl. Sõt, emellett állandó negatív kampányt folytatnak a szomszédos országok - fõképpen Szlovákia és Románia - ellen. A közszolgálati gyakorlathoz hasonlóan a kereskedelmi csatornákon is kizárólag negatív hírek szólnak ezekrõl az államokról, s nemegyszer a helyi tudósítókat megkerülve készülnek dilettáns, lejárató anyagok. Ezek után a határon túl élõ magyarokkal rokonszenvezõ jobb- vagy baloldali szavazó joggal teheti fel a kérdést: hogyan lehet egyáltalán élni ezekben az országokban?
Ám a valóság sokkal árnyaltabb. A határon túl is felkel és nyugszik a nap, és mi sem azzal ébredünk, hogy mikor, hol és ki fog aznap megalázni bennünket magyarságunkban. (Talán csak Szerbia a kivétel.) Ez legfeljebb azok kenyér-keresete, akik bûnként élik meg, ha egy napjuk magyarként is boldogságot jelent. A határon túli magyarság pedig azért nem rendelkezik reális képpel sem Magyarországról, sem pedig saját magáról, mert elsõsorban a magyarországi forrásokból tájékozódik; ehhez társul a - tisztelet a kivételnek - kisebbségi egypártrendszerben mûködõ, tehát pártszervilis, a helyi nemzetiségi politikai elit befolyása alatt álló nemzetiségi sajtó. E tekintetben a határon túli magyar közeg még nem élte meg a rendszerváltást.
A szlovákiai magyar Mátrix, virtuális világ is tökéletesen gondoskodott a magyar közösség alultájékoztatásáról. Egyetlen forrásból sem derült ki például, hogy Magyarországon - mint Európa számos államában - már létezik a kettõs állampolgárság intézménye. Egyedül az Új Szó adott teret kételkedõ jegyzeteknek, de e monopolhelyzetû szlovákiai magyar napilapból sem lehetett megismerni például Kukorelli István alkotmánybíró különvéleményét, Valki László vagy Kis János, Bauer Tamás, Cs. Gyimesi Éva, Tamás Gáspár Miklós vagy éppenséggel ennek a lapnak az érvelését. A szlovákiai magyar mediálisan "lebutítva" élte meg a népszavazást és annak eredményét is. S mivel a nemzetiségi média és a politikai elit csak eszközként kezeli választóit, a releváns információk, a szakszerû tájékoztatás a szlovák sajtóból érkezett, az ott mûködõ magyar újságírók jóvoltából. (Elsõsorban a Sme címû szlovák liberális napilap - Morvay Péter - és a szlovák hírtévé, a TA 3 - Grendel Gábor - tárgyszerû és szakmai elemzéseket közlõ tudósításai, jegyzetei, vitamûsorai segítettek az eligazodásban.) A szlovákiai magyar politikai elit elsõsorban olyan érzelmi érveket sorakoztatott fel, mint az "alanyi jogon jár nekünk", vagy a kettõs állampolgárság ennek a népcsoportnak "csak érzelmi kérdés, szimbolikus jelentésû", de "szolidaritást kell vállalni" azokkal, akik rövidesen a schengeni határ túloldalára kerülnek. A politikai indoklásban a legmélyebbre Duray Miklós süllyedt az Állampolgárság és nemzetpolgárság címû tanulmányában (Szabad Újság, 2004/45.), amelyben a Trianon elõtti állampolgárság jogfolytonosságának helyreállítását várta a népszavazástól. Duray ebben az irományában - amellett, hogy nyíltan idegengyûlölõ hangokat pengetett - felvetette azt is, hogy az 1920-as numerus clausust "pozitív diszkriminációként" is lehetséges értékelni. Egyetlen szakmai érv, gondolat sem hangzott el - sem a népszavazás elõtt, sem az után - felelõs szlovákiai magyar közéleti személyiség részérõl. A bukás viszont elemi indulatokat hozott a felszínre, s ezek között már a másság iránti intolerancia és az antiszemitizmus is megjelent. Gyöngyösi Márton budapesti közgazdász-politikai szakértõ szerint "illúziókat kergettek a népszavazás kezdeményezõi, nem értették meg, hogy Magyarországon már 1918-ban, Károlyi és Kun Béla regnálása alatt >>elvált a szar a víztõlKaszás Péter: Mi is megaláztuk testvéreinket. Beszélgetés. Szabad Újság, 2004/50.)
H
Sokakban megfogalmazódik a kérdés: vajon mit keres ebben a hisztériakeltésben az a Bugár Béla, akinek a pártja tagja a Szlovákiát kormányzó koalíciónak, s akit mindeddig a szlovák liberális közvélemény tisztelete övezett? Az MKP elnöke egy olyan nemzetiség reprezentánsa, amely EU-tagállamban él, sõt a szlovákiai országgyûlési választásokon nem kell kínkeservesen megküzdenie az 5 százalékos parlamenti küszöbbel. Bugártól és pártjától joggal várhatnánk el a nagyobb összefüggések felismerését, a reális helyzetértékelést. Ám Bugár eme magatartásával nem pusztán a népszavazás ügyére reflektált. Sokkal többrõl volt itt szó. Mind õ, mind az MKP más vezetõi arra használták fel a népszavazást, hogy saját pozíciójukat erõsítsék a Duray Miklóssal folytatott, immár közel egy évtizedes hadakozásukban. S ha az a vehemencia, amellyel Bugár az elmúlt két évben Duray helyére kíván lépni, nem is meglepõ, az már korántsem magától értetõdõ, s még kevésbé örvendetes, hogy ezt nem valamiféle mérsékelt politikai értékrend és gyakorlat képviseletében teszi, hanem fokozatos radikalizálódással, jobbratolódással. Duray 2002-es ominózus Kossuth téri szónoklatát követõen 90 szlovákiai magyar értelmiségi tiltakozott Duray politikai magatartása ellen, ezzel mintegy teret teremtve a párton belüli hangsúlyeltoló-dásnak - a mérsékeltebb tábor felé. Bugár ekkor megfutamodott, s azóta is csak asszisztál Duray sorozatos akcióihoz; lohol utána, nehogy nemzetietlennek tûnjön, s ezzel elveszítse párton belüli hatalmi pozícióját. A párt központi szerve az elmúlt évben több, mérsékeltnek számító tagot is kizárt - Bugár ezt is tétlenül nézte. Mindezt dacára annak, hogy a harmadik Meciar-kormány idején a szlovák sajtó Duray ellenpólusaként ünnepelte, s emelte politikussá õt. Ám fájdalom, Bugár nem stratéga, nem koncepciókban gondolkodó vezetõ. Az utóbbi másfél-két év történései arról is meggyõzhettek bárkit, hogy tanácsadói sincsenek a helyzet magaslatán; egyedül a párt egykori liberális szárnyához kötõdõ - mára "ideológiamentessé" vált - gazdasági érdekcsoportot tudja szolgálni a párton belüli hatalmi pozíciójával.
H
A kettõs állampolgárságnak az a változata, amit a népszavazás kezdeményezõi forszíroztak - hogy tudniillik magyarországi tartóz-kodás nélkül is elérhetõvé váljék a magyar állampolgárság -, a Kárpát-medencei magyar politikai újkonzervativizmus és szélsõjobb kétségbeesett kísérlete volt az európai integrációs folyamat részbeni feltartóztatására, egy új, etnikai elvû paradigma meghonosítása az európai politikai térben. Eredménye csakis a Magyarország határain kívül élõ magyarok iránti kollektív bizalmatlanság lehetett volna. Ám Magyarország polgárai bölcsebbek voltak annál, hogy ilyen vadvizekre vezessék ország-ukat. Nem támogatták a sérelmi politizálás folytatását, a Duray-, Tõkés-féle, etnikai alapú magyar politikát. Inkább a közép-európai államok jelenlegi status quója mellett szavaztak; meg az uniós feltételek között és bilaterális szinten megvalósuló szomszédságpolitikára s a határon túli magyarok együttmûködésére a demokratikus többségi politikai erõkkel.
A határon túli magyar politikai elit viselkedése viszont arról árulkodik, hogy magyarországi jobboldali nyomásra képesek elhinni: van alternatívája a másfél évtizede sikeres együttmûködési politikának. Éppen ezért most új nemzetstratégiára van szükség: december 5. után itt az ideje, hogy pontot tegyünk egy másfél évtizedes folyamat végére. Újra kell gondolni a kisebbségi magyar pártok és a Magyar Állandó Értekezlet (MÁÉRT) szerepét e folyamatban. Amennyiben ez utóbbi határon túli szervezetei a Kárpát-medencei magyar politikai újkonzervativizmus erõiként kívánnak megjelenni, akár az értekezlet feloszlatása is indokolttá válhat, hiszen Magyarország európai érdekeivel ellentétes célokat képviselnek. S ha e cezúrának számító népszavazás után is fennmarad a MÁÉRT, akkor felmerül a kérdés: vajon hol vonható meg az a határ, amely a Magyarországon kívüli, kisebbségi magyar politikai elit elképzelései és a magyar állam érdekei között húzódik? Az elmúlt másfél évtized alatt kiderült, hogy a budapesti "csak azért is", a "mi jobban tudjuk" döntések ugyanolyan károsak, mint a határon túliak szakmai szempontból irreleváns követelései. Ezt a két csapdát csak úgy lehet kikerülni, ha a határon túliak és a kisebbségek kérdéseivel foglalkozó magyarországi kormányszervek (a Határon Túli Magyarok Hivatala vagy a kancellária), illetve a kisebbségi kérdéssel foglalkozó szakmai mûhelyek önmaguk dolgozzák ki a nemzetstratégiát. Romániát és az RMDSZ-t leszámítva ugyanis egyik magyar kisebbségi politikai szervezetnek sincs olyan szakmai háttere, amely erre képes lenne. Eleve kételyekkel kell fogadni a határon túli elgondolások nemzetmentõ messianizmusát; de a Magyarországon kisebbségi témából megélõ egykori határon túli magyarok rövidzárlatos következtetéseit is, hiszen még mindig magukban hordozzák a két-három évtizede elszenvedett sérelmeket. E gondolkodásnak - melybe a határon túlról független szakkonzulenseket kell bevonni - olyan "hétköznapi", szakmai feladatok megoldására kell fokuszálnia, mint a közös régiók gazdasági fejlesztése és a határon átnyúló vállalkozások sikeressé tétele; a magyarországi támogatások hatékonyságára; a köz- és felsõoktatásra, a demográfiai hullámvölgy magyarországi és határon túli következményeire. Az új nemzetstratégia nemcsak Magyarország érdeke, hanem a határon túl élõké is. Hiszen a határon túli magyar politikai elit a jelek szerint lemondott szavazóinak felzárkóztatásáról a modernizációs trendhez; helyette a szimbolikus témákat kedveli, nem mérve fel a bennük rejlõ veszélyeket.
A szerzõ pozsonyi egyetemi oktató.
