Idén május 1-jén nem csupán a kormánykoalíció bomlott föl az SZDSZ kiválásával, hanem a magyar belpolitika utóbbi évtizedét meghatározó egyensúlyi állapotnak is vége lett. Az 1994-es koalíciókötés, valamint az MDF-kormány bukása után vezető erő nélkül maradt jobb térfél fideszes meghódítása alakította ki e legújabb kori "súlyegyent". Ennek lényege - a végletekig leegyszerűsítve - az, hogy Magyarországon létrejött két ellentétes irányultságú, megközelítőleg azonos nagyságú választói tömeg. E tömbök egyike sem homogén - sőt, a jobboldali kifejezetten tagolt. Alighanem innen van az is, hogy míg a jobboldalon a szavazatmaximálás mikéntje (több párt vagy egyetlen konglomerátum lehet-e eredményesebb) időről időre szenvedélyes, személyeskedésekig és látványos szakításokig fajuló vitákat kavart, addig a másik oldalon e dilemma föl sem merült. Vagy azért, mert a térfél kisebbik szervezetének az önállósága sohasem volt kérdéses, vagy azért, mert az MSZP a saját 1998-as és a Fidesz 2002-es (majd 2006-os) kudarcából tanulva megértette, hogy sikere elválaszthatatlan az SZDSZ jó szereplésétől. Az MSZP 1998 februárjában vezetése biztos tudatában a koalíciós partner ellenében kezdett politizálni, szándékosan gyengítve a szabad demokratákat - és rajtavesztett. A kormánypárti Fidesz pedig a 2000 után kezdődő újrafölívelésekor gondolta úgy, hogy a továbbiakban nincs szüksége önálló szövetségesekre - és ugyancsak bukott.
Ebben a játszmában a mérleg nyelve az SZDSZ lett; lapunkban is többször elemeztük, hogy a szocialisták 2006-ban már tudatosan törekedtek a liberálisok megerősítésére. Mint ahogyan az sem véletlen, hogy az MSZP-t manapság nem a Fodor-Orbán levélváltás izgatja, hanem elsősorban az, hogy a liberálisoknak esélyük sem lesz az 5 százalék elérésére. (Ennél már csak egy dolog aggasztja jobban őket: az, ha a szabad demokraták végső kínjukban egy közös lista gondolatával rukkolnak majdan elő.)
*
Lehet, hogy a saját pályáján Orbán Viktor nem tűr el más életképes szervezetet - kivéve azokat, amik vagy az ő jóváhagyásával alakultak, mint a változatos nevű kisgazda, keresztény- és magyardemokrata társaságok, vagy tőle kérnek engedélyt az önálló létre, mint a KDNP -, de ezt az egyensúlyi helyzetet pontosan értette. Törekvéseinek egyik fő célja évek óta az, hogy ezt az állapotot megbontsa. Mindig a vélt leggyöngébb ellenállás irányába mozdult el, a leggyengébbnek vélt láncszemet igyekezett elszakítani. A 2002-es országgyűlési választások két fordulója között a gázáremeléses hiszti talán még nem sorolható ide, de az év őszi főpolgármesteri kampányának tévészpotjai, amikben a panelházak pongyolás nőalakjai, vagy éppen rosszul öltözött nyugdíjas nénik aggódtak a közbiztonságért, már ennek a stratégiának az első, kiforratlan megnyilvánulásai voltak. (A nép, ahogyan azt a Fideszben elképzelik.) A nagy váltás a 2004-es állampolgársági referendum kudarca után következett: a határon túliak ügyét egyik napról a másikra talonba rakó Orbán ekkor fordította figyelmét a magyar emberek szociális problémái felé. A különböző charták és aláírás-gyűjtési akciók, majd a hírhedt 2006-os depressziókampány az MSZP-nek tulajdonított csodafegyverrel, az ún. megélhetési gondokra kínált megoldásokkal - jellemzően a gátlástalan ígérgetésekkel - próbált belehasítani a másik választói tömbbe. E kísérletre erősítettek rá az olyan szimbolikus események is, mint a Fidesz munkás- és nyugdíjastagozatának a rendezvényei (Orbán a villáskulccsal felejthetetlen), vagy az "igaz" szocialisták fölkarolása és futtatása a jobboldali sajtóban (a "népi" Szűrös és Pozsgay, az antielitista Csintalan stb.). A számítás - hogy a biztos választási győzelemhez szükséges pluszszavazatokat a Fidesz a "rosszabbul élünk" érzete miatt kiábrándult volt szocialista szavazók közül gyűjtse be - nem jött be; a miértre nem vesztegetnénk sok szót, jó néhányszor megtettük már. A választási lódításnak is van egy határa, amin túl az már nem bír működni (azaz mozgósítani), és a Fidesz a 2006-os ígéretlicitkor ezen a határon sokkal inkább túlment, mint a riválisa.
A 2006-os győzelem után fölálló Gyurcsány-kormány több hónapos látszólagos semmittevése - s hogy a kormányzati aktivitásra a szélesebb közvélemény csak a tervezett megszorítások kiszivárogtatásaiból következtethetett -, majd a bejelentett szigorítások gyorsan kikezdték a koalíció támogatottságát. Az őszödi beszéd kiszivárgása pedig mintegy utólag hitelesítette az orbáni válságretorikát. Az akkor elkezdődött folyamat egyik fontos állomása volt a március 9-i népszavazás, amikor immár konkrét szavazatokban is megnyilvánult a gyurcsányi politika elutasítottsága. A 3,3 millió igen azonban nem konvertálható automatikusan támogató vokssá a következő országgyűlési választásokon, és a jelek szerint ezt - az eufória ellenére is - világosabban látták a Fideszben, mint a koalíció pártjaiban. A koalíció ugyanis a népszavazási vereség után pánikba esett, és Orbán ezzel példátlan lehetőséget kapott a kiindulópontként vázolt egyensúlyi helyzet megbontására.
Orbán ugyanis szervezhetett munkástagozatot, a végletekig fokozhatta depressziókampányát, az MSZP belső viszonyait semmivel nem tudta befolyásolni. Még 2006 szeptember-októberében sem, amikor látszólag erre a legnagyobb esélye volt. Ultimátumpolitikájának a hiábavalóságát - amikor a kormánypártokat Gyurcsány leváltására szólította föl - az sem menthette, hogy a párt e kudarc után azt kezdte terjeszteni "elemzőin" keresztül, hogy Orbán zseniális húzásával voltaképpen az MSZP-hez ragasztotta a népszerűtlen miniszterelnököt, hadd húzza le Gyurcsány magával az övéit. (A tévedhetetlen stratéga mítoszát igyekszik ápolni az az új keletű, szintén gyermeteg magyarázat, miszerint Orbán 2006-ban voltaképpen nem is akart nyerni.)
A márciusi népszavazást követő koalíciós válság, és az ezt szentesítő szakítás után viszont megtalálta azt a leggyengébb láncszemet, amit ezúttal az érdemi siker reményével támadhat. Az SZDSZ magatartását, még ha politikusai nyilván azonnal visszautasítják is ezt, nagyban befolyásolta a Fidesz elnöke - pontosabban az a vélelem, ami jó néhány szabad demokrata fejében él Orbán Viktorról évek óta. Az tudniillik, hogy vele elképzelhető mindazon változás, amit az SZDSZ olyannyira szeretne. "Az Orbán Viktor legalább megcsinálná" hangulata ott munkált sokakban, és a dolgok jelenlegi állása szerint nem is nyomtalanul.
Orbán Viktornak természetesen nem hiányzik az SZDSZ, és ebben nem is kertel: a közelmúltban egyértelműen kijelentette, a szabad demokratákkal számára elképzelhetetlen a koalíció. Ám mintha ezt nem akarnák elhinni neki a túloldalon: pedig a napnál is világosabb, hogy az SZDSZ-re csak addig volna szüksége, amíg a párt országgyűlési frakciója megnyomja az igen gombot a Ház önfeloszlatására. Utána bármi történnék az SZDSZ-szel, az Orbánnak csak jó lenne: ha fölbomlana, az is, ha csendestársként beállna mögé, az is. Ha pedig a liberálisok végül mégsem mennek bele az előre hozott választások kiírásába, továbbra is nyomás alatt tartja őket: hol egyeztetni akar majd az ország érdekeiről és a történelmi felelősségről, hol az igazi ellenzékiség mibenlétére fogja figyelmeztetni őket kemény és kellően ironikus szavakkal. Akárhogyan is, amennyiben a Fidesz vezére türelmes, elérheti a célját: a leggyengébb láncszem elpattan, és ha az MSZP valahogy képes lesz is föltápászkodni - aminek a lehetőségétől a Fideszben változatlanul tartanak -, egyedül nem tudja fölvenni a versenyt vetélytársával.
*
A fenti politikai sakkjátszma pusztán hatalomtechnikai feladvány - és az ilyenekben Orbán, mint azt oly sokszor bizonyította (bár 2002 óta leginkább csak pártján belül), igen körültekintő. Egy friss példa: a Fidesz elnöke sokat beszél ugyan gazdasági válságról, de általánosságokon kívül semmi kézzelfoghatót nem mond a párt gazdaságpolitikai elképzeléseiről. Azt viszont minduntalan hangoztatja, hogy kormányra kerülése után az első fél évet folyamatos egyeztetésekkel töltené, mert az emberek ellenében nem lehet semmit sem tenni. E kijelentésben a lényeg nem az egyeztetés szándéka (ebben semmi újdonság nincs, Orbán Viktor folyton szövetséget kötne mindenkivel), hanem a féléves időtartam. A pillanatnyilag legvalószínűbbnek tűnő választási dátum 2010, amikor önkormányzati választások is lesznek - nagyjából fél évvel az országgyűlésiek után. Orbán okult az MSZP-SZDSZ 2006-os példájából, és már előre védekezik az ellen a várható nyomás ellen, amit remélt diadala után a gazdaság szereplői gyakorolnak majd rá, és ami, ha engedne ennek, ugyanúgy rontaná a párt önkormányzati esélyeit, mint rontotta a jelenlegi koalícióét 2006-ban.
Választási stratégiai megfontolásoknál többről egyelőre nincs szó - még akkor sem, ha az utóbbi időkben amúgy minden azzal kezd tele lenni (és az éleslátásukra oly büszke szabad demokraták legalább ebben megelőzték a korukat), hogy igazi "reformokat", bármit jelentsen is ez a szó két év "reformkormányzás" után, csak a Fidesz-kormány indíthat be. Ez a kritikátlan optimizmus - amely nemcsak a Fidesz eddigi, mindenféle változást obstruáló magatartásáról feledkezik meg, de a változatlanul gyakorolt "mindenkinek sokat adunk, és csökkentjük a terheket" típusú retorika abszurditásáról is - részben érthetetlen (hiszen a gondosan kiszivárogtatott nyilatkozatrészletekből semmi lényeges nem derül ki), részben viszont nagyon is érthető. Gyurcsány Ferenc ugyanis egyvalamit elért: azt, hogy a változás, a továbblépés szükségessége közéleti axióma lett mára. (Még ha ezt mindenki úgy értelmezi is, hogy az ezzel együtt járó hátrányok alól ő feltétlenül mentesüljön.) A különös az, hogy miközben a fideszes politikusok egyre gyakrabban nyilatkoznak komoly tekintettel a gazdaság, a közigazgatás, az állam racionalizálásáról (amit eddig oly sikerrel bojkottáltak), az MSZP mind jobban belemerevedik a szociális érdekvédő pózába.
2006-ban először történt meg, hogy a választók bizalmat szavaztak a kormánypártoknak - ráadásul meggyőző többséggel. A második Gyurcsány-kormány nem tudott élni ezzel. A kétévnyi kínlódás - sok egyéb mellett - fokozatosan alakította ki a "történjék végre valami" hangulatát, és a jelen helyzet szerint a választók egy jelentős, a Fidesz-bázison túli halmaza is kész adni ennek jegyében egy újabb esélyt Orbán Viktornak. Önmagában nincs ezzel semmi baj: megkapta ezt hajdanán a Tocsik-ügyet produkáló, meg a 2002- 2006 között harmatgyönge négy évet letudó MSZP és SZDSZ is. Az igazi kérdés az, hogy a prognosztizált Fidesz-győzelmet az egyre szélesebb körben hinni akart magyar feltámadás követi-e, vagy a gazdaság szükséges toldozgatása-foldozgatása mellett a már ismert szemfényvesztés (mint amilyen például a nem létező "Széchenyi-terv" volt). No meg az az egész pályás letámadás, amire a fideszes önkormányzatok felől mind sűrűbben érkező beszámolók - amik a kormányzat gyatra teljesítménye meg a huszadrangú személyi kombinációkról szóló hírek miatt nem érik el a közvéleményt valóban alakító tömegmédia ingerküszöbét - alapján okkal gyanakodhatni. Akárhogyan lesz is, világmegváltásra fölösleges számítani.
