Bozóki András

Megáll az idő

  • Bozóki András
  • 2018. május 12.

Publicisztika

A 2018-as választások számos tanulsággal szolgáltak, ezek közül az alábbiakat tartom a legfontosabbaknak.

Először is bebizonyosodott, hogy hibrid, antidemokratikus rendszerben nincsenek szabad és tiszta választások. A megyei napilapok, az állami rádió és televízió teljes körű kormánypárti elfoglalása, a kistelepülési polgármesterek és járási tisztviselők politikai mozgósítása, a határokon kívül élő és dolgozó százezrek jogaival szemben alkalmazott kettős mérce, valamint az állam kampánycélokra való felhasználása illuzórikussá tette a „szabad választások” axiómáját. Minden valódi ellenzéki erő tiszteletet érdemel azért, hogy megpróbálta a (csaknem) lehetetlent: feléleszteni a demokrácia szellemét a rendszer egészével szemben. A választások részletein sokáig lehet vitatkozni, a csalásoktól a megvesztegetésekig, de mindez nem terelheti el a figyelmünket arról, hogy nincs tiszta választás csaló rendszerben.

Másodszor, az is kiderült, hogy a széles körű társadalmi mozgósítás nem mindig kedvez az ellenzéknek. Ha az állampárt síkfutásban indul, az ellenzék pedig csak gátfutásban állhat rajthoz, jó ötletnek tűnik a magas választási részvétel szorgalmazása, amely elsöpörheti az ellenzék útjában álló akadályokat. Erős társadalmi összefogással sikerült Szlovákiában megszabadulni Mečiartól, Jugoszláviában Milosevićtől, legutóbb pedig Macedóniában Gruevskitől. Mindezek a példák azt bizonyítják, hogy olykor még hibrid rezsimekben is lehetséges demokratikus fordulat választás útján. Magyarországon ez most nem sikerült, mert a rezsimnek maradtak mozgósítható tartalékai, és a széttagolt ellenzék nem találta meg a közös nevezőt. Az ellenzéki sorsközösségből nem következett közösen vállalt ellenzéki identitás és szolidaritás.

Harmadszor, az ellenzéki szolidaritás akkor találkozik a választók igényével, ha egy ország olyan súlyos gazdasági vagy társadalmi problémával áll szemben, amelytől a választók egységesen meg akarnak szabadulni, és ennek érdekében áldozatokra is készek. Ilyen nemzeti sorskérdés az Európai Unióhoz való tartozás ügye, ami egyesítette a szlovák ellenzéki választókat Mečiar ellen. Ilyen a teljes politikai elszigetelődés és gazdasági lecsúszás perspektívája, ami Milosević bukásához vezetett. És ilyen a rezsim kirekesztő etnikai politikája, ami polgárháborús veszéllyel járt, és ennek elkerülésének igénye fordulathoz vezetett Macedóniában. Nálunk nem volt ehhez foghatóan éles a helyzet, s a választók különféle okokból nem kockáztatták a már megszokott biztonságukat a bizonytalan, ám demokratikusnak tetsző jövőért. Mindebben komoly szerepet játszott a kedvező világgazdasági helyzet és a reáljövedelmek növekedése. Ahogy a gazdasági válság önmagában nem hoz közvetlen politikai változást, úgy a gazdasági növekedésből eredő nagyobb elvárások sem vezetnek automatikusan kormányváltáshoz. A gazdasági szereplők egy része a Fideszhez kötődő neofeu­dális világban kíván boldogulni, míg a mozgékonyabbak elhagyják az országot.

Negyedszer, az ellenzék nem volt képes erőit egyesíteni az Orbán-rezsimmel szemben. Gyanúm szerint az ellenzéki pártok nem is erre készültek, hanem arra, hogy továbbra is ellavírozgatnak a NER parlamentjében. Ehhez képest hideg zuhanyként érte őket a hódmezővásárhelyi váratlan ellenzéki győzelem. Hirtelen szembesülniük kellett azzal, hogy választóik előttük járnak, és immár a győzelemhez vezető stratégiát várják el tőlük. És mivel az elmúlt éveket az ellenzéki pártok többsége nem fordította országos politikai építkezésre, érdemi háttéregyeztetések helyett a sajtóban kezdtek üzengetni egymásnak. Nem a győzelemre készültek, hanem a várható vereség következményeinek egymásra hárítására. Mindennek katasztrofális következményei lettek. Az adatok azt mutatják, hogy a régi, „megunt” ellenzéki pártok kompromisszumkészebbek voltak jelöltjeik visszaléptetésében, mint az új, dinamikus, „21. századi” pártok, amelyek jobban védték saját identitásukat, mint a demokráciát. De az igazi törésvonal talán nem is az ellenzéki pártok között húzódott, hanem azok Fidesz-barát (értsd: Fidesz által megvett) és Fidesz-ellenes frakciói között.

Az ellenzéki pártok élén megérdemelt személycserék várhatók, de önmagában ez még kevés lesz. Az ellenzéki térfél csak akkor tud megújulni, ha pártjai képesek lesznek mentálisan kilépni a NER-ből. A populista Mečiar minden szlovákiai választást megnyert, Milosević pedig sikeresen bódított az etnikailag „tiszta” nemzet ópiumával. És mégis: hol vannak már ők, hogyan emlékeznek vissza rájuk egykori alattvalóik?

Kérdés, hogy a következő években mi kezdi ki előbb a rendszert: a társadalmi elégedetlenség, vagy az idő vasfoga?

Figyelmébe ajánljuk