Bolgár Dániel

Mese

Viszontválasz Ungváry Krisztiánnak
szerző
Bolgár Dániel
publikálva
2014/32. (08. 07.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Ungváry Krisztián Mese vagy valóság? (Magyar Narancs, 2014. július 24.) c. írásában nem arra válaszolt, amiről Mese a zsidó jólétről (Magyar Narancs, 2014. július 17.) c. cikkem szólt. Felelete javarészt azt bizonygatja, hogy a zsidók gazdagabbak voltak a keresztényeknél. Én viszont azt tárgyaltam, hogy az az állítás, miszerint a nemzet javainak hatalmas része, mégpedig negyede-ötöde volt a zsidóké a holokauszt előtt, részben az egykori antiszemita szerzők, részben az ő koholmánya. Írásom tehát nem szándékozott cáfolni a zsidók jóléti fölényét, hanem a fölény mértékével kapcsolatos tudás megbízhatóságát ellenőrizte. Azt mutatta meg, hogy amiről Ungváry azt állította, ott áll bizonyos szövegekben, nem áll ott. Nem lenne dolgom ennélfogva, hogy foglalkozzam azzal is, mi minden tudható és mi mindent tud még Ungváry a zsidók jómódjáról. De ha már így alakult, szólni fogok erről is.

Megbízhatóság

Előbb azonban lássuk, milyen új értesüléseket szerezhetünk Ungváry válaszából a zsidó gazdagság mértékéről szóló elbeszélése hitelességéről?

Sokat jelent nekem, hogy Ungváry válaszcikkében hallgatólagosan, mégis félreérthetetlenül elismeri a zsidó részesedést kimutató számítások nemlétét leleplező nyomozásomat: egyetlen ellenvetést sem tesz filológiai kutatásommal kapcsolatban. Ennek ellenére – nem tudhatjuk, mire alapozva – ragaszkodik a ra­cionális és megbízható számítások létezéséhez. Ám akárhányszor elmondhatja, milyen kiváló és szavahihető statisztikusok voltak azok a tudósok, akik állítólag készítették a számításokat, az olvasó és én is arra vagyunk kíván­csiak, hol olvashatnánk el ezeket végre mi is. Egy ponton ugyanakkor sikerült elérnem, hogy Ungváry burkoltan megváltoztassa álláspontját. Arról a leleményéről ugyanis, hogy Fellner Frigyes kikalkulálta volna a zsidó vagyoni-jövedelmi részesedést, válaszában már hallgat. Bizonyára belátta, hogy az a szám, amit jobbnak látott a szaktekintély Fellner Frigyesnek tulajdonítani, egy antiszemita futóbolond, Bosnyák Zoltán fikciója.

Ungváry szerint „annak bizonyítása, hogy Kovács adatai pontatlanok, ettől még szükséges”, és ezt én elmulasztottam. De vajon mi bizonyítaná fényesebben egy szám alaptalanságát, mint az, hogy kieszelője egy betűt sem szánt az alátámasztására?

Ungváry arról ír, hogy „Levatich és Bosnyák nem »másolta« Matolcsy és Kovács megbízható adatait, hanem azokhoz többször hozzá is tett”. Nos, Levatich és Bosnyák valóban nem másolt senkit – ők maguk találták ki azokat a számokat, amelyek közül Bosnyákéit Ungváry Fellnerének és Matolcsyénak állította be.

Ungváry úgy tudja, „a KSH-nak köszönhetően rengeteg adatunk van, hogy a budapesti ingó és ingatlan vagyon hogyan aránylik az országoshoz”. Erről valójában a házvagyonon kívül nincs adatunk. Csak azt tudjuk, de azt se a KSH jóvoltából, hogy a vagyonadónak mekkora részét fizették Budapesten. Ám azt az állampolgároknak csak elenyésző részére vetették ki, a vagyonok döntő többsége adózatlan maradt. Másutt így szól: „Ezen a csoporton [ti. a magyarországi nagybirtokosokon és nagypolgárokon] belül a zsidóság aránya azért becsülhető mintegy 40-50 százalékra, mert a KSH adatai szerint a budapesti jövedelemadó, általános kereseti adó és vagyonadó mintegy 40 százaléka esett zsidó vallásúakra.” Ez a logika több sebből vérzik. Legegyszerűbb arra felhívni a figyelmet, hogy ezt a három adónemet ugyan az elit fizette, de távolról sem csak a nagybirtokosok és a nagypolgárok. Egyébként ezek az adózási adatok sem a KSH, hanem a főváros statisztikai hivatalának termékei.

Megint másutt: „Éppen ezért légből kapott Bolgár azon állítása is, hogy a kikeresztelkedettek arányai rontanák a zsidóság vagyoni statisztikáját.” Bár ezt a mondatot nem értem, mégis biztos, hogy az állítást nem én, hanem Ungváry kapta a légből, mert cikkemben semmilyen álláspontot nem foglaltam el a megkeresztelkedettek jólétével kapcsolatban.

Kérem az olvasót, nehogy elhiggye Ungvárynak, hogy a társadalomstatisztikát, amelyet éppen nem zsigerileg utálok, hanem élvezettel művelek, prozopográfiának, más néven kollektív biográfiának hívják.

Az eddig sorolt melléfogásoknál nagyobb baj, hogy Ungváry válasza újabb imaginárius elemekkel gazdagítja a zsidó részesedésről szóló mesét. Azt állítja, Hollós István nem önkényesen adta meg, mennyi az évi átlagos jövedelme egy zsidó és egy keresztény keresőnek, hanem többek közt a Magyar Statisztikai Közlemények 72. és 96. kötetét is használta a méréshez. Csakhogy ha felütjük Hollós tanulmányát, azt látjuk, nemhogy más forrásokat nem használt a kalkulációhoz, de ezeket sem. Számításában kizárólag Matolcsynak és Kovácsnak a zsidó részesedéssel kapcsolatos láz­álmaira támaszkodott, illetve a zsidó és keresztény keresők számának ismeretére volt szüksége. Matolcsyékra hallgatva a zsidóknak juttatta a nemzeti jövedelem negyedét, háromnegyedét a többieknek, majd elosztotta mindkét értéket a keresők számával. Mindezek alapján 4807 pengő lett volna a zsidó keresők éves jövedelme, 812 pengő a nem zsidóké. Hollós mégis jobbnak látta azt füllen­te­ni, hogy amúgy is teljesen alaptalan számítása szerint 5200 pengőt kerestek a zsidók, 780-at a keresztények. Hollós pár oldallal korábban összehordott ugyan néhány kiragadott adatot a zsidó foglalkozásszerkezetről és a jóléti elitről, de ezeknek semmilyen kapcsolatuk nincs azzal, hogyan számította ki a fejenkénti zsidó és keresztény jövedelmet. Az MSK 72. kötetét azonban még ehhez sem forgatta, mivel az az 1920. évi népszámlálás foglalkozásstatisztikája, márpedig Hollós csakis a 30-as évekből hozott adatokat. A 96. kötet az 1930. évi foglalkozásstatisztika, amit akár használhatott is ebben a szakaszban Hollós, de nyugodtan vehette számait a zsidó térfoglalás miatt aggódó propagandairodalom bármely darabjából, mert azok az általa közölteket szüntelenül felböfögték.

Ungváry nem áll meg itt: szerinte az, hogy Matolcsy és Kovács a nemzeti jövedelem negyedét rendelte a zsidókhoz, nem volt láz­álom, mert az MSK említett két kötetéből, amelyek a tulajdonviszonyokat felekezeti szempontból csoportosították, pontosan ki tudták olvasni, mennyi a jövedelme az egyes foglalkozáscsoportoknak, és már csak meg kellett határozniuk, mennyi volt azokban a csoportokban a zsidó – legott számolhatták a zsidó részesedést.

Ez a történet teljes egészében Ungváry képzeletének műve. Két súlyos ellentmondása a lai­kus olvasónak is feltűnhet. Egyrészt miképp lehet, hogy a statisztikák a vagyonokról tájékoztattak, de Kovács Alajosék abból a jövedelmi egyenlőtlenségről szereztek tudomást? Másrészt, ha ilyen jól ismert volt a jólét szintje felekezeti bontásban, mi szükség lett volna arra a felettébb bizonytalan és teljesen fölösleges eljárásra, hogy foglalkozáscsoportonként számolja ki Matolcsy és Kovács a jólétet, majd megnézze, milyen arányban képviseltették azokban magukat a zsidók? Azt az olvasónak már nem kell tudnia, de a konyvtar.ksh.hu/neda címen könnyen ellenőrizheti, hogy a valóságban sem a két említett kötetből, sem más népszámlálási kiadványból nem tudható meg, mekkora volt a zsidók javainak aránya. Az 1920-as cenzus semmit, az 1930-as mindössze annyit közölt felekezet szerint, hány főnek van háza, földbirtoka, illetve a földbirtokosok tulajdona melyik birtokkategóriába tartozik. Ebből értelemszerűen nem lehet kiszámítani még csak a zsidó föld- és házvagyon értékét sem, nemhogy az összes vagyonét, pláne a jövedelmet.

Elemezni viszont lehet ezeket az adatokat, vajon mutatják-e a feltételezett zsidó előnyt. Nos, nem véletlen, hogy az antiszemiták keveset törődtek ezekkel a számsorokkal, viszont az izraelita érdekvédők ezekre hivatkozva tiltakoztak az első zsidótörvény ellen. A táblázat ugyanis az izraelitákat éppenséggel jóléti hátrányban lévőnek mutatja, hiszen a zsidóság – urbanizáltsága folytán – a föld- és háztulajdonosok közt alulreprezentált volt. Végül arra kell rávilágítanom, hogy Kovács és Matolcsy a zsidó foglalkozásszerkezetet alapul véve sem számolta ki a zsidó részesedést a nemzeti jövedelemből. Kovács még azzal sem próbálkozott, hogy megadja az egyes foglalkozáscsoportok jövedelemszintjét. Matolcsy igen, mégpedig A magyarországi jövedelem- és adóteher-megoszlásban. Viszont ő sem kísérletezett azzal, hogy meghatározza a különböző csoportokban a zsidók számát, ezután pedig a zsidók által élvezett jövedelmet, mivel foglalkozáskategóriái összefésülhetetlenek voltak a népszámláláséival. Vagyis nem tudta, hogy az általa kialakított csoportokban hányan voltak a zsidók. Vitapartnerem A Horthy-rendszer mérlegében ennek ellenére szeretné elhitetni velünk, két kitalált hivatkozást (34. és 75. lábjegyzet) bevetve, hogy Matolcsy műve számos adatot ismertet a zsidó jólétről, némelyiket Ungváry még közli is, holott a kötet egyáltalán nem foglalkozott e tárggyal. Válaszcikkében ezt a Matolcsy-könyvet „egy másik, 1930-as statisztikai kimutatásként” emlegeti, és immár tagadja, hogy abban bármi olvasható lenne a zsidó gazdagságról.
A zsidó vagyoni és jövedelmi részesedésre vonatkozóan értelmi maggal bíró egykorú számítások nem léteznek, az a bizonyos 20-25 százalék dajkamese. Ha tévednék, kérem Ungváryt, jelölje meg, hol találom meg a kalkulációkat.

 

Gazdagabbak voltak-e a zsidók?

 

Mivel az akadémiai doktori értekezésnek benyújtott A Horthy-rendszer mérlege a zsidóüldözés szociálpolitikai értelmezését szándékozik adni, Ungvárynak elsőrangú feladata annak bizonyítása, hogy a zsidók jóléti előnyben voltak. Mivel lehet erről meggyőzni az olvasót? A történészek hagyományosan úgy próbálják igazolni a zsidók tehetősségét, hogy példálózó jelleggel felsorolnak néhány közismert zsidó gyárost, bankárt. Ilyen példákat Ungváry könyve is bőséggel hoz. (Sőt megspékeli a toplistás zsidó gazdagok névsorát a katolikus, nem kitért Gschwindtékkel is.) Ám, azt hiszem, maguk a szerzők sem gondolják komolyan, hogy néhány nagy vagyonú izraelita megnevezésével alátámasztották volna tézisüket. Legfeljebb történészi konvencióról, afféle díszítő­elemről van szó.

Ennél mindenképp alaposabb eljárás, amikor a történészek meg is mérik, milyen arányban rekrutálódtak a nagyon gazdagok a zsidók közül. Erre a legnagyobb adófizetők kilétét felfedő virilisjegyzékekre, illetve a gazdasági elit személyi összetételére vonatkozó vizsgálatok nyújtanak alkalmat. Ezenkívül az egykorú hivatalos statisztika is gyűjtött adatokat a nagyobb vállalatok tulajdonosainak (ha természetes személyek voltak) és az ipari részvénytársaságok menedzsereinek, valamint a földbirtokosoknak és -bérlőknek a felekezeti hovatartozásáról. Ungváry ezt a hagyományt is követi, ez a – hogy udvarias legyek – patchworkszerűen építkező rész az, amelyben ő szerinte tételesen kimutatta, „hogy az egyes szegmensekben […] a zsidóság felülreprezentáltsága mekkora, hogyan aránylik tulajdonuk és jövedelmük a nem zsidók tulajdonához és jövedelméhez”. Az összes mérés azt mutatja, hogy a zsidók erősen felülképviseltek voltak a nagy jólétben élők közt. Legfeljebb annyit érdemes hozzáfűzni Ungváry soraihoz, hogy értelmezésével ellentétben az 1937-es felekezeti bontású budapesti statisztika a főbb egyenes adónemekről is ilyen, csupán a bő elitre vonatkozó adatközlés, mivel meglehetősen kevesen, méghozzá a felsőbb rétegek fizettek ilyen adókat (például jövedelemadót 1934-ben az ország keresőinek öt százaléka).

A dúskálókra vonatkozó adatsorok kétségkívül impresszívek. Nagy kár, hogy valóban nem jelentenek többet benyomásnál, semmi egyértelműt nem üzennek arról, ami minket érdekel. Az ugyanis, hogy a zsidó vagyoni, jövedelmi elit izmosabb volt a keresztényekénél, nem jelenti azt, hogy a zsidók átlagosan is előnyben voltak. Amit ezek a kutatások találnak, attól még könnyen megeshet, hogy a zsidók összességében szegényebbek voltak, ha a zsidóságon belül szélsőségesen egyenlőtlen volt a vagyonok és jövedelmek eloszlása. Hiába volt annyi izraelita a nagytőkések közt, ha esetleg még nagyobb volt az izraeliták aránya a koldusok közt. Hogy megtudhassuk, igazak-e a zsidó gazdagságról szóló hiedelmeink, olyan mérést kell végrehajtanunk, amely az összes zsidó és keresztény jólétéről képes informálni minket.

Ungváry erre burkoltan maga is rájön, mivel többször is nekifut annak, hogy a teljes lakosságot leíró foglalkozásszerkezet megfigyelésével igazolja a zsidók gazdagságát. Hogy ezt milyen nívón végzi? Ungváry a tényekre merészen fittyet hányó feltételezést fogalmaz meg: a nagybirtokosok és nagypolgárok körülbelül 30, a középosztályiak 20, a munkásoknak pedig 10 százaléka volt zsidó Magyarországon a 30-as években. Ungváry képzeletében láthatólag lapról lapra, napról napra még most is ütemesen halad előre az úgymond zsidó térhódítás. Könyvében ugyanis tizenöt oldallal korábban még csak cirka 15 százalékra tette a zsidók arányát a nagybirtokosok és nagypolgárok között, találomra. Válaszcikke szerint pedig már egyenesen „40-50 százalékát” ők képezték az upper classnak. De ne legyünk túl szigorúak. Fogadjuk el a 30-at érvényesnek, mivel az a középső. Könnyen kiszámolhatjuk: feltételezése szerint a két legfelső osztályban 318 ezer zsidó volt 1933-ban (igazából 1930-ban). Ebben az évben a népszámlálás Magyarországon 445 ezer zsidót talált. Azaz Ungváry úgy gondolja el a zsidó társadalmat, hogy 72 százalékuk a közép- vagy a felső osztályhoz tartozott, ami még mesének is túl szép. Ungváry vélelme szerint ugyanekkor Magyarországon 190 ezer zsidó munkás volt, ez a zsidóság 43 százaléka. Tehát máris a zsidók 115 százalékát sikerült osztályba sorolnia, de kisiparosokról, kiskereskedőkről még szó sem esett…

Ám nem pusztán arról van szó, hogy Ungváry hibás megfigyeléseket tesz a zsidó foglalkozásszerkezetről. Maga az elv is rossz. Annak belátásához, hogy eleve kivihetetlen a foglalkozásstatisztika segítségével a zsidó jóléti előny igazolása, untig elég megfigyelnünk, hogyan vall Ungváry kudarcot ezzel a megközelítéssel válaszában. Meg tudja mondani, hányan voltak a zsidók a napszámosok között, de nem tudja, hányan voltak a szatócsok és a nagykereskedők körében – csak általában a kereskedelmi ágazatról beszél. És pontosan ezért nem igazít el a honi foglalkozásstatisztika a zsidó jólét kérdésében: a mezőgazdaságban erősen strukturált a felmérés a nagybirtokosoktól a cselédekig, ám a többi ágazatban csak önállókat és segédszemélyzetet különböztet meg. Így az önálló kis és nagy egzisztenciákat, például a zsidó gyárosokat és a kisiparosok tömegét ugyanabba a kategóriába sorolta a cenzus. Azoknak a foglalkozáscsoportoknak tehát, amelyekben a zsidók jelentős része tömörült, nincs jóléti jelentése.

Ungvárynál ezt a fiaskót hivatott orvosolni a Bosnyák-féle fantáziaszámok átvétele, majd ezek átruházása a komoly statisztikusokra. Én máshogy törekednék igazolni, hogy a zsidók jómódban lepipálták a keresztényeket. Az általam javasolt megoldás sajnos sokkal bizonytalanabb eredményre vezet, mint az elképzelt nemzeti jövedelem- és vagyonszámítások, de legalább valóságos és ráción alapul.

Egyetlen adónem volt Magyarországon, aminek fizetéséről természetéből adódóan felekezeti bontásban vannak adataink az egész országból. Az egyház- és hitközségenként eltérő mértékű felekezeti adóra gondolok, melyről az 1930-as évektől közölt a pénzügyminisztériumi adóstatisztika adatokat. Nos, a zsidók ezekben az években – a zsidótörvények után is – fejenként jellemzően hétszer, egy-egy évben nyolcszor annyi hitközségi adót fizettek, mint a keresztények egyházit. Szó sincs azonban arról, hogy ez azt jelentené, hétszer, nyolcszor gazdagabbak voltak. Azért fizettek ennyivel többet, mert a hitközségek „adóéhsége” sokkal nagyobb volt, mint az egyházközségeké. Azoknak a vallási közösségeknek az adókulcsairól készült statisztika, amelyek valamely vagy az összes állami egyenes adónem százalékában vetették ki a felekezeti adót, és ebből látszik, hogy a hitközségeknél sokkal magasabbak voltak a kulcsok. Vagyis annyit lehet kideríteni a felekezeti adó elemezésével, hogy a zsidó hitközségeknek az igazolt teherviselő képessége nagyobb volt a keresztény egyházközségekénél. Összesen azt állíthatom biztosan az egész zsidóság jólétéről, hogy az izraelita adózóknak az állami és községi adók lerovása után még mindig maradt annyi jövedelmük, hogy meg tudták fizetni zsidó vallásuk felárát. Megengedhették maguknak, hogy zsidók legyenek.

szerző
Bolgár Dániel
publikálva
2014/32. (08. 07.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:

Komment írásához vagy regisztrálj

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Politika

még több Politika...

Narancs

Blog

még több cikk