Obis Ágota: Ki lesz a csángóbálanya? (A parlamenten belüli többség és a határokon kívüli kisebbség)

publikálva
1998/25. (06. 18.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

A Fidesz dominálta kormányzat az elcsatolt területeken épp azokkal találja majd szembe magát, azokkal kényszerül idegőrlő versenyre és politikai kötélhúzásra,

A Fidesz dominálta kormányzat az elcsatolt területeken épp azokkal találja majd szembe magát, azokkal kényszerül idegőrlő versenyre és politikai kötélhúzásra,

akik egyébként a budapesti parlamentben legfőbb szövetségeseinek számítanak.

Komor viták tárgya volt már nem egyszer erdélyi értelmiségi körökben, hogy ha megvalósulna a Magyarok Világszövetségének ötlete, és állampolgárságot kapna valamennyi kisebbségben élő magyar - ami egyben szavazati jogot is jelentene -, egy-kettőre a budapesti parlament vezető erejévé válna a MIÉP.

Bár persze többen vitatják e feltételezés valószerűségét, mint ahányan esküsznek rá, egy biztos: az erdélyi ember hajlamos hitelt adni a látszatoknak, és politikai akaratát már jó ideje egy olyan közszellem hatja át, ami sokkal inkább a bukaresti kétértelműségeket idézi, semmint a magyarországi realitásokat. Hiába a számtalan magyar tévécsatorna és a megsokszorozott határátlépések, az utazások lehetőségei, a Partiumtól keletre még mindig az számít döntőnek, hogy ki mit ígér, és nem az, hogy mire képes, illetve mire hajlamos.

Ezt igazolják a Fidesz győzelmével kapcsolatos erdélyi érzelmek is. E párt politikusai minden lehetőséget megragadtak már a korábbiakban is, hogy elhitessék: a kisebbségi jogok egyedüli letéteményese csakis a Fidesz lehet. Szívós taktikával sikerült közel kerülniük az erdélyi magyar sajtóhoz is; a kolozsvári Szabadság azóta feltűnően primitív jobboldali indulatok jegyében politizál. A hányatott sorsú nagyváradi Erdélyi Naplót pedig - főszerkesztőjének tanúsága szerint - lényegében a Fidesz pénzelte az elmúlt időszakban. Ennek megfelelően a lap hasábjain sorra jelentkeztek azok a tollforgatók, akik Magyarországon legfeljebb a Demokrata vagy a Magyar Fórum háza táján mutatkozhatnak megszégyenülés nélkül.

Az Anna-tó körüli népnemzeti összeborulások, illetve a budapesti csángóbálok műfaját is a Fidesz fejlesztette tökélyre, igaz, kevesebb igényességgel, mint tette azt egynémely erdélyi lappal. E téren nyilvánvalóan a plebejusabb ihletettségű Németh Zsolt vitte a prímet, illetve tett tanúbizonyságot afelől, hogy a Fidesz majd Erdélyben is meghonosítja az ellenfelek agyagba döngölésének politikai művészetét.

Az első, felelősségteljesebb budapesti reakciókból azt már lehet tudni, hogy a Fidesz közel sem gondolta egészen komolyan azokat a gazdaságpolitikai intézkedéseket, amelyekkel a kampányban fogadkozott, és amelyek halálra rémítették a Magyarország iránt elkötelezett külföldi befektetőket. De mi lesz a határon túli magyaroknak tett ígéretekből?

Orbán Viktor ugyan soha nem helyezte kilátásba az állampolgárság kiterjesztését például az erdélyiekre, de jelenleg a legtöbb kisebbségi magyar minden - hangsúlyozom: minden - vágyát a Fideszre vetíti ki, és megvalósulásuk letéteményesét látja e pártban. Nem csoda, hisz´ a nemzetközi botrányt kavaró 1996-os, úgynevezett magyar-magyar csúcsot Orbánék a magyar jobboldal azon köreivel együtt erőltették, amelyeknek kisebbségvédelmi elképzelései mögött ott tolong a teljes politikai alvilág. Hogy tud majd Orbán úgy elhatárolódni ezektől, hogy ne árulásként, cserbenhagyásként fogják fel tettét azok, akiknek igazi szövetségese nem is a Fidesz, hanem a Világszövetség ködfalói, illetve az az apróbb budai neonáci tömeg, amely ötleteit nap mint nap Gheorghe Funartól lopja, gátlásait pedig már Vereckénél elveszítette?

Mert az új magyar vezetés már meg is tette az első - igen intelligens - lépést e téren. Hírek szerint Orbánék óva intették Tőkés Lászlót, az RMDSZ tiszteletbeli elnökét, hogy a magyarországi változások ürügyén fellázítsa az erdélyi magyarság szélsőségeseit Markó Béla elnök és mérsékelt csapata ellen. A püspököt ismervén azonban aligha várható, hogy e szélcsend hosszú ideig tartson. A nagyváradi RMDSZ elnökségében máris feszültséget váltott ki a Tőkés köréből kiszivárgó hír, miszerint a püspök heteken belül rendkívüli pártkongresszust trombitálna össze, leváltandó azokat a vezetőket, akik "nem követik a Fidesz politikai irányvonalát".

Ha igaz, hogy a Fidesz óvatosabb politikát kíván követni, mint amit Tőkés és csapata elvárna tőle, azt csak üdvözölni lehet, minthogy román részről is megtörtént a helyzet újraértelmezése. Bukarest most igyekszik mindent megtenni, hogy a Fidesz vezetésű kormányra - és az RMDSZ-re - hárítsa a felelősséget azokért a volt és eljövendő konfliktusokért, amelyekért - valljuk meg őszintén - egyedül a romániai helyzet és a bukaresti politikai mesterkedések okolhatók. A Tőkés típusú radikálisoknak nyilvánvalóan egyetlen lehetőségük maradt, hogy elszigeteltségükből kitörhessenek: a maguk és a bukaresti szélsőségesek provinciális vitáját okvetlenül nemzetközivé kell tenniük, azaz Budapest-Bukarest-konfliktussá kell szélesíteniük. Efféle folyamatoknak már nem egyszer lehettünk tanúi. Az Antall-kabinet - a volt miniszterelnök minden rafináltsága, illetve külügyminiszterének, Jeszenszky Gézának minden emberi tisztessége ellenére - gyakran besétált e csapdába. És majdnem hasonló sors jutott osztályrészül Kovács László külügyminiszternek is, amikor az úgynevezett magyar-magyar csúcson - nagy meglepetésére - egy "nyilatkozat" formájában aláírásra az orra alá toltak egy perfid provokációt.

A jelek szerint Orbán Viktor tisztában van azzal, hogy a kisebbségi magyarsággal feltétlenül meg kell egyeznie, miközben nem mulaszthatja el azt sem, hogy kiegyezzen a szomszédos kormányokkal. Ez utóbbi lehetőség imperatív jellegét főként a NATO- és EU-csatlakozás kockázatai indokolják; de hasonló fontossággal bír ebből a szempontból a nemzet biztonsága is. E kiegyezés elmaradása ugyanis nemcsak a kisebbségi magyarok további jogfosztását hozná magával, hanem - és volt erre már példa - azon államok összefogását és a magyarellenes akciók összehangolását is, amelyeket külön érdekek nem kötnek Budapesthez, de a közös fenyegetettség érzése könnyen feltámaszthatja körükben a kisantant szellemét.

A Horn-kabinet az elmúlt négy évben okosan használta ki például a Pozsony és Bukarest között mutatkozó nagypolitikai ellentéteket arra, hogy regionális szinten Bukaresttel megegyezzék, Pozsony megbélyegzését pedig rábízza azokra, akiknek kisebbségeik nincsenek Szlovákia területén, hatalmuk és befolyásuk viszont összemérhetetlenül nagyobb Magyarországénál. Ha a jövendő budapesti kül- és kisebbségpolitika feladja e logikát, ha a szlovákiai magyarok közös fellépését sikerül Duray Miklósnak megakadályoznia, baráti segítséget nyújtván ezzel Vladimír Meciarnak az őszi választásokon; és ha sikerül leválasztani a magyar Külügyminisztériumról a kisebbségpolitikát, és odadobni azoknak, akik a Fideszen vagy az MDF-en belül eddig is csak a konfrontációkban voltak érdekeltek, úgy a kisebbségpolitika az európai csatlakozás céljainak kerékkötője lesz, és az így kialakult helyzet újra megosztja a magyarságot, hisz´ az "anyaországiak" és a "kisebbségiek" alapvető érdekei ismét látványosan ellentétesekké válnak.

Nehéz lenne persze megmondani, milyen úton is kellene elinduljon az új kisebbségpolitika, hogy a meglévő eredményeket megőrizze, de egyszersmind kielégítse a felfűtött várakozásokat. Pénz ugyanis nincs, márpedig ehhez is főként mozgatható tőkére lenne szükség. Igaz, néhány magyar mamutcég - mint a Mol vagy némely bank - megjelenése Erdélyben feltétlenül magyar érdekeket szolgál, de az ottani magyarok ezt éppoly kevéssé érzik a sajátjuknak, mint azon magyarországiak, akiket szintúgy csak a benzinár alakulása fűz a Molhoz. Ráadásul az elborzasztó romániai fiskális fegyelem és adminisztratív "szabatosság" sem alkalmas arra, hogy a százszám működő vegyes vállalatok viszonyaiban mutatkozó állandó konfliktusokat, zavarokat és káoszt megszüntesse.

Nem kétséges, a Fidesz egy igen jelentékeny klientúrája fog most bekapcsolódni a határokon átívelő gazdasági kapcsolatok bővítésébe, kérdés viszont, hogy milyen avatott kézzel tudnak majd hozzáfogni a dolgokhoz. Képesek lesznek-e elkerülni az MDF-kormányzat egykori kegyeltjeinek mohóságát, illetve nacionalista dilettantizmusát vagy a Horn-kormányzat potentátjainak sértő szenvtelenségét, nemtörődömségét, illetve látványos el nem kötelezettségét?

Nem kétséges, azok az MDF-pártiak, akik korábban már meghozták nem jelentéktelen, ám mégis groteszk áldozataikat a határon túli kisebbségekért, és akik mögül 1994-et követően kivonult a magyar állami támogatás, most iparkodnak majd minden eszközzel visszaszerezni egykori vélt vagy valós pozícióikat. Nagy versengés várható tehát, és a Fidesz dominálta kormányzat az elcsatolt területeken épp azokkal találja majd szembe magát, azokkal kényszerül idegőrlő versenyre és politikai kötélhúzásra, akik egyébként a budapesti parlamentben legfőbb szövetségeseinek számítanak.

A kisebbségek kegyeiért folytatott politikai versenyben Orbán nem tud többet felajánlani, mint egykoron Antall József. Jól jelzi ezt a Fidesz elnökének elhíresült kijelentése a győzelem éjszakáján, amidőn lényegében megidézte az "összmagyarság miniszterelnökének" hajdani szellemét. A kijelentés világraszóló érzelmeket kavart; a kisebbségi magyarok hálás elérzékenyülése még ma sem csillapszik, miként a nyugati média dühe sem, hisz´ az ő szemükben egy letűnt kor sovén trágársága reinkarnálódik e kabalisztikusan bonyolult, ugyanakkor mégiscsak együgyű mondatokban.

Szintén Orbán keltett feltűnést azzal az Antallhoz méltó nyilatkozattal, hogy ahol magyarok élnek, ott mindenütt egy kis Magyarországot kell teremteni. Szívhez szóló fohász ez tagadhatatlanul. Egyetlen baj van csak vele, hogy e magasztos célt nem a Fidesz elnöke találta ki, hanem egy bizonyos Slobodan Milosevic, és az is köztudott, hogy e szent cél robbantotta ki 1991-ben a máig elhúzódó délszláv polgárháborút.

Persze igazuk van azoknak, akik azt állítják: ne túlozzunk, Magyarország helyzete egészen más. Valóban. Nem kétséges, idővel majd megbékül a Nyugat, és napirendre tér Orbán kijelentései felett is, de ezzel párhuzamosan épp a csalódás lesz az, ami elhatalmasodik a kisebbségeken, megkeserítve a kormányzat mindennapjait. Ekkor jön majd el ismét Boross Péter huszárjainak az ideje, s Torgyán ekkor fedezi majd fel újra gondosan romántalanított erdélyi gyökereit. És ekkor válik a Fidesz ismét javíthatatlan liberálissá azok szemében, akik a szellemi és személyi szabadságot, az esélyegyenlőséget kisebbségiként sohasem tapasztalták meg, így aztán félelemmel utasítanak vissza mindenkit, aki szembeszáll az önmeghatározás nemzeti-faji kizárólagosságaival, aki a provincializmus helyett Európát, sőt a világot kívánja választani.

Az, hogy a kampány, illetve a választási ígérgetések hevében e perspektívák veszélyeire a Fidesz nem fordított túl nagy gondot, tulajdonképpen természetesnek is mondható. Viszont ha figyelmen kívül hagyja őket most, a választást követően, az nemcsak saját kormányzati politikáját bizonytalanítja el rövid időn belül, hanem olyan elvi kötelezettségek elfogadására is rákényszeríti majd, amilyeneket azok dédelgetnek legszebb álmaikban, akikkel nemcsak a múltban került szembe a magyarság, de akik a jövőt illetően sem kívánnak megbékélni velünk.

publikálva
1998/25. (06. 18.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Politika

még több Politika...

Narancs

Blog

még több cikk