Sz. Bíró Zoltán: A tűzön nincs átkelés (A moszkvai túszejtés és a csecsen háború)

publikálva
2002/45. (11. 07.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Azt az alapos vizsgálatot, amely - akár független szakértők részvételével - feltárja a moszkvai túszdráma minden részletét, beleértve az előzményeket és a következményeket, akkor is el kellene végezni, ha ezt még az orosz társadalom többsége sem igényli, és a politikusok között is kisebbségben vannak azok, akik szükségesnek tartják.

Azt az alapos vizsgálatot, amely - akár független szakértők részvételével - feltárja a moszkvai túszdráma minden részletét, beleértve az előzményeket és a következményeket, akkor is el kellene végezni, ha ezt még az orosz társadalom többsége sem igényli, és a politikusok között is kisebbségben vannak azok, akik szükségesnek tartják.

Meg kell ezt tenni annak ellenére is, hogy aligha vitatható: a Kreml mozgástere a túszválság óráiban rendkívül szűk volt. Az orosz hatóságok kommunikációja a válság során nemegyszer késlekedett, helyenként habozott, többször önellentmondásba keveredett. Most világosan kell látnunk, hogy hol történtek csupán kommunikációs hibák és hol másfajta tévedések. Esetleg olyanok, amelyek tanulságait rendkívül komolyan kell venni, és felelőseit, ha voltak ilyenek, meg kell büntetni.

Mindezzel szembe kell nézni. Már csak azért is, mert ez nem gyengítene meg senkit - sőt csak erősítené Oroszországot. Putyinnak jelenlegi politikai helyzetében egy elfogulatlan vizsgálat nemhogy kárára lenne: épp ellenkezőleg. Már csak azért is, mert a túszdráma idején az orosz elnök valószínűleg csak egyetlen érdemi kérdésben foglalt állást: abban, hogy a túszejtőknek nem adható politikai engedmény. Márpedig evvel mind az orosz politikai osztály, mind az orosz társadalom döntő többsége teljes mértékben egyetértett. Az egyetértés a Kreml által az utóbbi években követett csecsenföldi politikára már nem terjed ki - de még azok is, akik évek óta bírálják Putyint és környezetét az orosz kormány Kaukázusban viselt dolgaiért, világosan látták és egyértelművé tették, hogy az orosz állam és társadalom nem engedhet a túszejtők zsarolásának.

Beláthatatlan következményekkel járna ugyanis az, ha megtenné.

H

A túszejtés és -szabadítás körülményeinek kivizsgálása nem csak politikai értelemben lenne hasznos és erősíthetné meg a Putyin iránti bizalmat mind külföldön, mind odahaza (bár ez utóbbira igazán nem szorul rá). Komoly gyakorlati haszonnal is járna. Hiszen választ adhatna arra a kérdésre is, amit elsőként Alekszej Arbatov, a duma védelmi bizottságának alelnöke tett fel a Nyezaviszimaja Gazetában írt cikkében: milyen elhárítás az, amelyik nem veszi észre az akció feltehetően több hónapig tartó, emberek tucatjait mozgató előkészületeit? Arbatov, Oroszország egyik legtekintélyesebb kül- és biztonságpolitikai szakértője nem is azt kifogásolja elsősorban, hogy a túszejtésre készülők szabadon mozoghattak Moszkva szívében, hanem azt, hogy az ország legfontosabb elhárító szerve, a Szövetségi Biztonsági Szolgálat képtelen beépülni azokba a csoportokba, amelyek immár évek óta a legkomolyabb fenyegetést jelentik Oroszország biztonságára. Arbatov emlékeztet arra is, hogy ez a túszejtés nem az első eset volt, így különösen érthetetlen az a kezdeti kaotikus állapot, ami - beszámolója szerint - a túszszabadítást irányító stábban fogadta. Ilyen helyzetekre az orosz biztonsági szolgálatoknak már évek óta kidolgozott forgatókönyvekkel kellene rendelkezniük - ehelyett most, a kritikus helyzetben szinte az alapoktól kellett végiggondolniuk a teendőket.

H

És indokolt lenne arra is felvilágosítással szolgálni, hogy orosz részről - ha politikai engedményekről nem is voltak hajlandók tárgyalni - milyen taktikai természetű kompromisszumok jöhettek szóba. Merthogy ilyenek - szemben a csaknem általános magyarországi vélekedéssel - valószínűleg voltak. Két nappal a túszszabadítás után a kormányzathoz közel álló strana.ru honlapján megjelent egy hír, mely szerint a krízis napjaiban a seremetyevói reptéren egy IL-62-es gép öt egymást váltó személyzettel arra várt, hogy bármelyik pillanatban elvigye a túszokat szabadon engedő túszejtőket. Hogy valóban így volt-e, azt nyilván könnyű ellenőrizni - de nem gondolom, hogy ez utólagos magyarázkodás vagy blöff lenne csupán. Az orosz hatóságok valószínűleg valóban hajlandók lettek volna erre a taktikai engedményre, ám azt továbbra sem tudjuk, vajon miért nem éltek a lehetőséggel a túszejtők. Meglehet, a krízis valamely fázisában készek lettek volna ezt az ajánlatot elfogadni, épp csak ország nem akadt, amely befogadta volna őket. De valószínűnek tűnik, hogy nem az erőt alkalmazó túszszabadítás volt az egyedüli forgatókönyv.

H

A legsúlyosabb probléma mindazonáltal maga a túszszabadítás. Rendkívül nehéz belátni és elfogadni, megbékülni pedig valószínűleg nem is lehet azzal a ténnyel, hogy pillanatnyi ismereteink szerint a túszszabadítás közel százhúsz ártatlan ember életébe került. Joggal vetődik fel a kérdés: lehetett volna másképp csinálni? Volt-e más megoldás, vagy ezt kellett volna tökéletesebben végrehajtani? E kérdésekre a magam számára sem tudok megnyugtató választ adni. De egyben szinte teljesen biztos vagyok: azok, akik a túszokért bementek a Melnyikov utcai kultúrházba, a közel kétszáz főből álló, speciális feladatokra kiképzett Alfa-csoport rendkívüli kockázatot vállalt. Nem tartom túlzónak Vaszilij Akszjonov vélekedését, aki hőstettként értékeli az alfások teljesítményét. Pedig Akszjonov nem akárki. Nem az orosz állam dalnoka, és nem is Putyin-hívő. A 70-es években emigrációba kényszerített kiváló író a közismerten nyugatos és liberális érzületű Moszkovszkije Novosztyi legutóbbi számában fejtette ki álláspontját: ha van vitathatatlan hőstett az Alfa-csoport nem egy kétes epizódot felmutató történetében, akkor - a ´91-es augusztusi beavatkozás megtagadása mellett - ez a mostani túszszabadítás feltétlenül az. És biztosnak tűnik az is: azok, akik megtervezték és elrendelték az akciót, a lehető legkevesebb áldozat árán akarták elérni a túszok kiszabadítását. Nincs okunk ezt kétségbe vonni. Ezzel együtt végig kell gondolni, és alaposan ki kell vizsgálni, hogy miért történt meg az, ami megtörtént. Azok a feltételezések, amelyek a felhasznált gáz eltitkolása kapcsán kaptak szárnyra, legfeljebb érzelmileg érthetők meg, ám aligha gondolhatja komolyan bárki, hogy akad Európában olyan rezsim, amelyik - akár csak túszszabadítás ürügyén is - vegyi fegyvernek minősülő szer használatára vetemedne. Ilyet ma egyetlen európai kormány sem élhetne túl, beleértve az oroszt is. A kezdet kezdetétől világos volt az is, hogy a használt anyagnak van ellenszere: ha máshonnan nem, hát onnan, hogy az alfások gázálarc nélkül, ám a semlegesítő anyaggal beoltva hatoltak be az épületbe. Azokra a kérdésekre pedig, hogy jól számolták-e ki az adagolást, vagy hogy ez egyáltalán kiszámolható volt-e, figyelembe véve a színház bonyolult tereit, szakembereknek kell választ adniuk. Miként arra is, hogy volt-e kellő mennyiségben ellenanyag, és azt időben megkapták-e a túszok. Ha pedig nem kapták meg, vagy akárcsak egy részük nem kaphatta meg, annak mi volt az oka? Mert elhúzódott a szabadító akció, vagy mert azok, akiknek ez feladata lett volna, valami miatt késlekedtek?

E kérdések valóban feleletre várnak. De méltatlan és igazságtalan lenne eleve úgy ítélnünk, hogy megint nem láttunk mást, mint a szokásos orosz barbarizmust.

H

Az október végi túszdráma számos politikai kérdést is felvet. Mindenekelőtt az oroszországi belpolitikai átalakulás lehetőségét. Vajon miként reagál e sokkra a központi hatalom? Egyes elemzők magabiztosan állítják, hogy a Kreml politikai válasza csak a hatalom további koncentrálása lehet, és Oroszország megállíthatatlanul halad a tartósan autoriter kormányzás felé. E tendenciák kétségtelenül megjelennek a mai orosz politikában - csakhogy már a túszdráma előtt is érzékelhetők voltak. Okai jóval mélyebbek annál, semhogy egy-egy aktuális eseményhez köthessük őket. A politikai rendszer lényegesen csak akkor változna meg, ha Oroszország a közeljövőben állandó terrortámadások célpontjává válna. Ennek - különböző okok miatt - egyelőre csekély a veszélye, bár persze nem kizárható.

Fontosabb kérdésnek tűnik viszont, hogy vajon módosul-e Moszkva Csecsenfölddel kapcsolatos politikája. Rövid távon aligha lehet érdemi változásra számítani. A túszdráma közvetlen hatásai ráadásul inkább azok pozícióját erősítik, akik szilárdan ellenzik a kapcsolatfelvételt a szeparatista csoportokkal. A Kreml magatartása ´99 augusztusától, Baszajev és Hattab dagesztáni betörésétől egyértelmű. Putyin és környezete azóta elutasít mindennemű politikai párbeszédet Aszlan Maszhadovval, arra hivatkozva, hogy Csecsenföld ´97-ben megválasztott elnöke, miután ´96 őszén kivonultak a szövetségi erők, képtelennek bizonyult konszolidálni országa belső helyzetét. A hivatalos moszkvai álláspont szerint máskülönben aligha történhetett volna meg, hogy csecsen harctéri parancsnokok elnökük tudta és beleegyezése nélkül katonai akciót hajtsanak végre a Csecsenfölddel szomszédos, az Orosz Föderációhoz tartozó Dagesztán területén. Ha pedig Maszhadov tudott az akcióról - amit ő maga egyébként nyilvánosan tagadott -, akkor végképp nincs ok a tárgyalásra. Az addig mérsékeltnek tartott Maszhadov, aki a két évvel korábbi elnökválasztáson Moszkva támogatását élvezte a ma Katarban élő Jandarbijevvel szemben, ekkor vált elfogadhatatlan tárgyalópartnerré. Ezt a helyzetet csak súlyosbították a dagesztáni betörést követő moszkvai és volgodonszki lakóházrobbantások. Moszkva - kommunikációs szempontból meglehetősen szerencsétlen módon - azonnal kizárólag csecsen elkövetőkről volt hajlandó beszélni, miközben erről a mai napig nem tudott meggyőző bizonyítékokkal előállni. Erre többek között a már említett Alekszej Arbatov is figyelmeztetett; legutóbb néhány nappal ezelőtt, ugyancsak a Moszkovszkije Novosztyiban utalt e közismert körülményre. Mindemellett persze nagyon is lehetséges, hogy csecsenek voltak az elkövetők, sőt maguk a megrendelők is. De tény, hogy e történet számos pontját mindmáig homály fedi.

Az 1999. augusztusi dagesztáni csecsen betörés, majd a szeptemberi moszkvai lakóházrobbantások egy csapásra megváltoztatták az oroszországi közhangulatot. A végnapjait élő, politikai kómába esett jelcini rezsimet pillanatokon belül olyan mérvű társadalmi támogatás vette körül, amilyenre az idős elnök és környezete legmerészebb álmában sem számíthatott. Ez a radikális fordulat egyrészt stabilizálta a jelcini rendszert (amiből önmagában még nem következik, hogy a Kreml lett volna a felelős a robbantásokért, mint ahogy azt Putyin politikai ellenfelei utóbb megpróbálták igazolni), másrészt megváltoztatta a Csecsenfölddel kapcsolatos politika társadalmi megítélését. Ebben a helyzetben könnyű volt újra háborút indítani, jóllehet az 1999. október elején elkezdődő második csecsenföldi intervencióról sokáig nem lehetett tudni, hogy a célja csak valamilyen síkterületi biztonsági zóna kialakítása, vagy az észak-kaukázusi köztársaság ismételt teljes megszállása lesz-e. Csak akkor vált nyilvánvalóvá, hogy ez utóbbi történik, amikor a szövetségi csapatok átkeltek a Tyerek folyón, amely Csecsenföld északi, sík és déli, hegyvidéki területeit választja el egymástól.

Az orosz politikai osztály liberális (Borisz Nyemcov) és szociálliberális (Grigorij Javlinszkij) szárnya mindig is fenntartásokkal fogadta azt a hivatalos moszkvai álláspontot, amely kizárt mindenféle politikai kapcsolatfelvételt Maszhadovval. A liberális szárny egészen az októberi túszdrámáig partnernek tekintette a csecsen elnököt, és fenntartásokkal ugyan, de a fundamentalista csoportoktól elkülönítve tartotta őt számon. Úgy tűnik, ez a helyzet most megváltozott, és immáron ezek a politikusok sem tekintik lehetséges tárgyalófélnek Maszhadovot, arra hivatkozva, hogy nem elég gyorsan és határozottan foglalt állást a túszejtőkkel szemben. Ráadásul a túszdráma idején állítólag lehallgattak olyan telefonbeszélgetéseket is, amelyek azt igazolják, hogy Maszhadov is tudott az akcióról.

Ez a helyzet tovább bonyolítja a csecsen rendezés kilátásait. De Maszhadov átmeneti vagy végleges kiesésénél valószínűleg sokkal súlyosabb probléma, hogy egy olyan, nem politikailag szervezett, sok tekintetben premodern közösséggel kellene Moszkvának politikai egyezséget kötnie, amely pillanatnyilag azt sem tudja, hogy kit tekintsen vezetőjének. Abban pedig, hogy Maszhadovnak ´96 ősze és ´99 augusztusa között sem sikerült konszolidálnia a "köztársaság" belső helyzetét - akkor tehát, amikor nem voltak szövetségi csapatok Csecsenföldön -, bizonyos archaikus társadalmi intézményeken túl még egy fontos körülmény játszhatott szerepet. Minden jel szerint erre az időszakra esik azoknak a külső, a posztszovjet térségen túlról érkező szereplőknek a felbukkanása, akik a belső bizonytalanság fenntartásában érdekeltek, és ezt finanszírozni is hajlandók. Ez az utóbbi két körülmény még egy ismételten politikai párbeszédre kész moszkvai kurzus esetén is komoly gátja lehet a csecsenföldi rendezésnek és az ott élők többsége által régtől várt béke megteremtésének.

publikálva
2002/45. (11. 07.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Politika

még több Politika...

Narancs

Blog

még több cikk