Szanyi Tibor: Van-e élet Magyarországon kívül? (A magyar agrárium és az Európai Unió)

publikálva
2000/45. (11. 02.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Éppen egy nemzetközi konferencián ültem, valahol Európában, amikor kaptam egy SMS-t. A helyi szolgáltató értesített arról, hogy - noha "külföldön" vagyok - az általam otthon megszokott rövid hívószámokon keresztül vehetem igénybe az otthoni szolgáltatásokat. Igen, így csapódik le, ha csak piciben is, de mindenképpen a globalizáció. A sajátosan magyar utak világa elmúlt. Egy maradt csak nyitva: vissza Ázsiába. Itt, Európában maradva azonban van és lesz is levegő a nemzeti sajátosságok figyelembevételére, de csak addig a határig, amíg az nem mond ellent a közös európai és egyre inkább globális játékszabályoknak.

Éppen egy nemzetközi konferencián ültem, valahol Európában, amikor kaptam egy SMS-t. A helyi szolgáltató értesített arról, hogy - noha "külföldön" vagyok - az általam otthon megszokott rövid hívószámokon keresztül vehetem igénybe az otthoni szolgáltatásokat. Igen, így csapódik le, ha csak piciben is, de mindenképpen a globalizáció. A sajátosan magyar utak világa elmúlt. Egy maradt csak nyitva: vissza Ázsiába. Itt, Európában maradva azonban van és lesz is levegő a nemzeti sajátosságok figyelembevételére, de csak addig a határig, amíg az nem mond ellent a közös európai és egyre inkább globális játékszabályoknak.

Nézzünk egy konkrét példát, ahol külön utunk technikai K. O.-val végződött, és a világgal való ostoba hadakozással a pályáról való kitessékelést értük el.

Mindig is hamis volt az a ma is élő kormánylogika, amely magyar csodáról áradozik a mezőgazdaság tárgyában. Ilyen csoda ugyanis nincs, és nem is lehet, ha csak az nem, hogy megannyi kártékony intézkedés ellenére egyáltalán beszélhetünk még magyar mezőgazdaságról. Az elmaradt reformok helyett hozott látszatintézkedések, az elrontott bortörvény, együtt a még meg sem született szövetkezet-tönkretételi törvénnyel és egyebekkel sorra növelik az európai agrárstruktúráktól való eltérések számát. A kormány igen kétes és kockázatos politikát folytat, amikor szerves fejlődés, illetve fejlesztés helyett mesterségesen gerjesztett agrárkáosz útján kívánja helyzetbe hozni a leendő és a hatalomnak tetsző új földbirtokosokat, úgy, hogy ezenközben a növényvédelem, az állategészségügy, a vágóhidak higiéniai helyzete és megannyi más nemcsak az európai normáktól szakadt el, hanem a korábbi magyar állapotokat is alulmúlja.

Nos, ebben a helyzetben állítólag tárgyalunk az EU-val a belépésünkről. Ezek a tárgyalások (valójában levelezések) eddig azt a teljesen várható eredményt hozták, hogy egyetlenegy olyan magyar kérelmet sem fogadtak be, ami a közösségi szabályoktól való eltérést célozza. Pedig a mezőgazdaság vonatkozásában van ezekből vagy harminc. Kicsi is, nagy is. Kicsinek tekinthetjük a fogyasztói tej zsírtartalmát, nagynak pedig azt az igényünket, hogy fenntarthassuk nemzeti támogatási rendszerünket. Ez utóbbi törekvés megható, és olyan kedvesen MIÉP-es hangzású. Ám az EU közös agrárrendtartása épp azért jött létre, hogy felszámolják a nemzeti különutakat.

Egyébként pedig elvállaltuk, hogy minden más elemében a csatlakozásig EU-konformmá tesszük az agrárágazatot. Ha hihetnénk a torgyáni handabandának, úgy valamennyi állattartó telepen növelni fogjuk a férőhelyeket - úgy pár száz milliárdért. (Igaz, a tyúkokra felmentést kértünk.) Azt is vállaltuk, hogy - ismét: például - részint kialakítjuk a szükséges (és elég terjedelmes) adminisztrációt, az ágazat adó- és számviteli szabályozását pedig gyökerestül átalakítjuk. Íme két példa arra, hogy láthassuk: mi az, aminek nyoma sincs. Illetve mégis: a borügyi főpróba olyan jól sikerült, hogy kis híján beleroppant a magyar borászat. Azért menekült meg - egyelőre -, mert az új szabályok alkalmazását de facto felfüggesztettük. Ha ezt a csapdahelyzetet végigvezetjük a teljes spektrumon, akkor szembetaláljuk magunkat a komplett lehetetlenséggel.

Vajon látja-e ezt az EU? Igen is, meg nem is. A magyar vállalásokat alaphelyzetben elhiszi, és miért is ne tenné: hiszen addig úgy sincs rendes csatlakozás, amíg azok nem teljesülnek. A tárgyalások az esetleges kivételekről szólnak. Azt azonban világosan kell lássuk, hogy a magyar érdekek nem (csak) a kivételi kérelmekben öltenek testet: az igazi csattanások az elfogadott feltételekben lehetnek. Erről viszont nem szól a fáma. Jószerivel csak a földkérdésről hallani hébe-hóba, pontosabban arról sem, mert, ugye, ilyen nincs, és punktum. Megmondtuk az EU-nak, hogy ne is álmodozzon a szent magyar anyaföldről, mert az a mienk. Mindegy, ez az ügy egyébként is a "tőke szabad áramlása" címkéjű fejezetben tárgyaltatik, nem is agrárkérdés.

Az EU persze nem kizárólag a magyar mezőgazdasággal foglalkozik. A kelet-európai agrárium hallatán Brüsszelben azonnal Lengyelország ugrik be, ahol sokkal nagyobb a gáz. Az EU elsősorban oda keres megoldást, és ha majd talál, akkor azt a zakót fogja ráhúzni a magyar parasztra is; hiszen ha valamit nem tolerálnak Brüsszelben, az az országspecifikus tarkabarkaság. Az EU lényege az egységes (!) szabályozás, szabályozni viszont csak azt lehet, ami van. Nos, a mi esetünkben ilyen agrártermelő a farm, a családi gazdaság, a mezőgazdasági üzem. Az EU-ban ezek mérete egy hektárnál kezdődik. Ez alatt a hobbikert, a homokozó, a sátoralja és hasonló kifejezések vannak használatban. Magyarországon viszont ma a földbirtokosok 80 százaléka ekkora nagyságú területen gazdálkodik. Rájuk ez az egész nem vonatkozik, már csak azért sem, mert piacra sem léphetnek. Nekik tehát alkalmazkodniuk sem kell, boldogságuk további záloga pedig az, hogy kormányunk jóvoltából tudatlanok is. A magyar mezőgazdaság mai szerkezete középtávon már nem illeszthető az európai keretekbe, viszont annak is véget kell vetnünk, hogy adóforintjaink milliárdjaival finanszírozzuk agráriumunk haldoklását.

A rendszerváltás óta tíz évünk volt arra, hogy a magyar mezőgazdaság globális pozícióit megtartsuk, netán javítsuk is. Ezt a lehetőséget elpuskáztuk. Az európai közös mezőgazdasági politikába való betagozódásunkig már nincs a szektort megmentő, átfogó reform kivitelezéséhez szükséges idő. Már csak azért sem, mert a csatlakozási tárgyalások alapját a közelmúlt, és nem a bármilyen fényes jövő jelenti. A csatlakozási megállapodás aláírása pillanatában viszont mindennemű önálló magyar agrárpolitikának befellegzett: onnantól kezdve csak a közös működhet.

Mit tehet a mindenkori magyar kormány ebben a helyzetben? Az első opció: semmit, pontosabban az eddigiek folytatását, egész a magyar belépésig. Ebben az esetben az EU- tagsággal ránk szabaduló agrárverseny rövid távon kivégzi a hazai termelők százezreit. Ez pedig kompenzáció nélkül történik, és csak a válságkezelő mechanizmusokra hagyatkozhatunk. Második opció: nem lépünk be az EU-ba. Ebben az esetben azokkal az országokkal kerülünk közvetlen és csoportos sorsközösségbe, amelyek nem tudnak belépni (és nem Svájcra vagy Norvégiára gondolok). Ennyit egyetlen szektorunk sem érhet, főleg, ha ez az út más gazdasági ágak elsorvadását is hozhatja. Harmadik opció: magunk látunk neki az elüszkösödött agrártestek amputálásának. Minél előbb fogunk neki ennek az operációnak, annál előbb érvényesülhet az EU szerkezetátalakító segítsége, azaz növekvő mértékű ellentételezésre számíthatunk. Amit ténylegesen új, vidéki munkahelyek teremtésére lehetne fordítani.

A világ, a globalizált agrárium folyamatosan (úgy két évtizede) azt üzeni: a gyenge hatékonyságú termelők nem maradhatnak versenyben. Illetve mégis, feltéve, hogy a kormányok életben tartják őket. Nálunk ez a gyakorlatban úgy néz ki, hogy gyorsulva növekvő, több száz milliárdos összegeket ölünk az eladhatatlan termékek állami felvásárlásába, és még ezen az áron sem sikerül az agrártermelők tömegeinek felszínen tartása. Az Orbán-Torgyán tandem még legfeljebb 18 hónapig hadakozhat a kihívásokkal, még mélyebbre ásva a gödröt. Pedig a világhoz való igazodás valamennyiünknek olcsóbb lenne. Magyarországon egymillió forintból még mindig lehet egy új munkahelyet teremteni. Az agrártermelők fejenként és átlagosan ennek felét kapják évente támogatásként! A jelenlegi kormány egyfelől mesterségesen táplálja a legyengült kistermelőket, más intézkedéseivel pedig az elhullásukat szorgalmazza anélkül, hogy alternatívát kínálna. Még ennél is nagyobb baj lenne, ha a földjeiktől hamarosan szabadulni akarók számára biztos vásárlóként készülődő Nemzeti Földalap a kormány felügyelete alá kerülne, és annak a kormánynak jutna prédául, amelyik még a parlamenti ellenőrző bizottságokat is kormánypárti politikusok elnöklete alá tolta. Mintha a mozdonyvezető lelökné a kalauzt, és szólna az utasoknak, hogy a jegyüket ellenőrizzék saját maguk. Egészen biztosan rendben találtatna minden.

A kormányfő és kisgazda társa már biztosan nem fogja megérteni, hogy az ország szempontjából mi is lenne a járható út, ezt nem is várhatjuk tőlük. Ez az írás is legfeljebb azzal a haszonnal jár, hogy amikor a jelenlegi ciklusban viselt dolgaikról el kell számolniuk, ne hivatkozhassanak arra, hogy senki sem szólt rájuk.

A szerző szocialista országgyűlési képviselő, az Európai Integrációs Ügyek Bizottságának alelnöke.

publikálva
2000/45. (11. 02.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Narancs

Blog

még több cikk