Szex és nyugdíj – A Népesedési Kerekasztal javaslatáról

  • Sándor Judit
  • 2014. szeptember 16.

Publicisztika

Ha a jogalkotó megbélyegzi, kipécézi a különféle okokból gyermek nélkül maradtakat, és nyugdíjukat jelentősen csökkenti, elvonja vagy későbbre tolja, úgy ezt az amúgy is sérülékeny réteget a legnyersebb biopolitikai erőszaknak teszi ki.

Képzeljük el a következőket!
A nem túl távoli jövőben járunk.
Egy étteremben a negyvenöt év körüli férfi az udvarlás hevében nála jóval fiatalabb partnerének azt súgja a fülébe, hogy gyerme­ket szeretne tőle, de mielőbb.
A nő elpirul. Mindig is vágyott gyerekre, tetszik is neki a férfi, és örül, hogy komoly udvarlója akadt. De hirtelen belenyilall a félelem: mi van, ha nem is őt akarja a férfi, hanem csak nyugdíjat? Képzeljük el azt a harmincon túli fiatal párt, akik már öt éve élnek boldog házasságban, de csak nem jön a gyerek! Egy napon a férj komoly arccal fordul hitveséhez. Szívem, tudod, hogy mennyire szeretlek, de sokat őrlődtem, és rájöttem: jobb lesz mindkettőnknek, ha öregkorunkban nem nyomorgunk. Jobb, ha most elválunk, én pedig találok egy termékeny nőt, még ha sosem fogom is úgy szeretni, mint téged. Kérlek, bocsáss meg nekem, nem én vagyok kegyetlen, hanem akik ezt az egészet kitalálták! Kívánom neked, hogy te is találj egy gyerekes özvegyembert, és akkor neked is jobb lesz!

false

 

Fotó: fortepan.hu

 

Következő képzeletbeli példánk az a 35 éves tanárnő, akit három éve hagyott faképnél a vőlegénye. Azóta nincs kedve randevúzni, férfira rá se tud nézni. Csak a hivatásának él – a jövő generációit neveli. Nemcsak az irodalmat szeretteti meg diákjaival, drámakurzusokat is szervez nekik. Ám egy ideje nem tud a gyerekek szemébe nézni, mert az jut róluk az eszébe, hogy neki, aki egy életen át több ezer gyermeket nevelt, most miattuk, mások gyermekei miatt kell majd a társadalom által megvetve, nyomorogva eltöltenie az öregkorát. Mardossa a szégyen és az önvád – hisz tanítványai nem tehetnek arról, hogy az ő eseménytelen szexuális élete, és nem 42 évnyi tanítói munkája szabja meg a nyugdíja mértékét. Ha férfi lenne, még várhatna pár évet, amíg újból nyitott lesz egy újabb kapcsolatra; még kiheverhetné az előző kudarcot, és megtalálhatná a szerelmet. Arra sosem lesz pénze, hogy lombikbébi-eljárásba fogjon – de ez amúgy is mindegy, egy rendelet mellékletébe nemrégiben még azt is belecsempészték, hogy petesejtjeit partner és betegség híján nem lehet előre lefagyasztani. Igazi csapdahelyzet. Egy ügyvéd ismerőse azt tanácsolta, perelje be az exvőlegényt, hiszen miatta szorult ki a reproduktív korból: három éve még jóhiszeműen bízhatott a saját gyermekben. Ez mostantól, az új nyugdíjrendszerben már nemcsak egyéni érzelmi sérelem, érvelt az ügyvéd, hanem komoly, sokmilliós anyagi kár is.

A tanárnő eltöpreng. A jogalkotó tán nem is boldog szülőket és gyermekeket akar, hanem hogy az emberek érzelmek nélkül, időben párosodjanak, és ne is nézzék, hogy hol, mikor, kivel? Talán akad olyan szülőpár is, aki kamasz gyermekével keveredik ádáz vitába, mert a kölyök nem akar tovább
tanulni, inkább zenekarokban
játszik, nem is rosszul – de nem akar egyetemre menni. A szülei
pedig válasz elé állítják: vagy elmegy a könnyű felvételt ígérő egyetemi juhászképzőbe, vagy ne számítson semmiféle örökségre, sőt, ne is lássák többet. Mégiscsak a szülei nyugdíjával játszik a felelőtlen semmirekellő, ha a zenélést választja az egyetem
helyett!

*

Ilyen és még ennél is cifrább konfliktusok keletkeznek, ha a Népesedési Kerekasztal népességtenyésztési elképzelései valóra válnak a nyugdíj és a szex összekapcsolásáról. (A javaslatról lásd korábbi interjúnkat: „Kivetettünk egy gyerekesedési adót”, Magyar Narancs, 2014. augusztus 14.) Ezek az embertelen helyzetek mérgezhetik meg párok, családok, nők, férfiak, gyermekek, öregek és fiatalok, meddők, özvegyek, hivatásuknak élők mindennapjait, mert a legbelsőbb testi intimitásuk világában zsarolták meg őket.

És a zsarolás nem csekély. Magyarországon a szűk gazdag elitet leszámítva senki nem képes arra, hogy saját forrásból váltsa ki a fizetés után évtizedekig befizetett járulékot. A nyugdíj a végigdolgozott élet után, a legelesettebb korban ad támaszt, akkor, amikor mással már nem pótolható.
A magánnyugdíj beolvasztása után nem várhatjuk, hogy bárki is bízzon egy hasonló konstrukcióban, de a rendelkezésre álló fedezet amúgy is kicsi, a kettős elvonást nem sokan bírnák. A gyermekesek még reménykedhetnek valamelyest gyermekeik támogatásában (mellesleg ezt az alaptörvény nem is bízza a gyermek jóérzésére, hanem elő is írja számára), de akinek valamilyen okból nem lett, nem lehetett gyermeke, vagy a gyermeke meghalt, csak a nyugdíjára számíthat.

Ha a jogalkotó megbélyegzi, kipécézi a különféle okokból gyermek nélkül maradtakat, és nyugdíjukat jelentősen csökkenti, elvonja vagy későbbre tolja, úgy ezt az amúgy is sérülékeny réteget a legnyersebb biopolitikai erőszaknak teszi ki. Azt üzeni nekik, hogy ők kevésbé értékes tagjai a társadalomnak. Ez a rendszer megalázná a gyermekeseket is, mert legbelsőbb magánéletükbe lép be kényszerítő erővel.

Márpedig a társadalom szövete gyerekesekből és nem gyerekesekből, egyedül élőkből és párokból áll. Fiatalokból és öregekből, anyákból, apákból, nagynénikből, nagybácsikból, nagyszülőkből, akik változatos módokon segítik egymást. Soha nem hallottam még gyermektelent panaszkodni mások gyese, gyede miatt, és ez így is van rendjén. Nem firtatjuk, kinek miért alakult az élete úgy, ahogy alakult. A reprodukció és a vele szorosan összefüggő sze­xua­litás az intimitás, a legbensőbb magánéleti szféránk része. Ezt még Magyarország alaptörvénye is kimondja: „Mindenkinek joga van ahhoz, hogy magán- és családi életét, otthonát, kapcsolattartását és jó hírnevét tiszteletben tartsák.”

A magánéleti szféra háborítatlansága, méltóságának elismerése civilizációs fokmérő, s egyben az emberi jogok helyzetének indikátora is. Az alacsonynak tartott születésszám, a hosszú nyugdíjasidőszak vagy a nyugdíj fedezetéül szolgáló, korábban járuléknak nevezett befizetések csökkenése miatti aggodalom indokolt. Lehet és kell stratégiát kialakítani e kérdések kezelésére, leginkább a befizetések láttatásával, ellenőrzésével, alternatívák biztosításával. Csak egyet nem lehet: hazudni, és a rosszul irányított rendszer működésképtelensége miatt testi vagy más sorsbeli jegyek alapján bűnbakokat kijelölni.

A rendszerváltás utáni években elmaradt a szociális ellátó- és a nyugdíjrendszer forrásainak felmérése és e források feltárása az állampolgárok előtt. A nyugdíjat a mindenkor hatalmon lévők „osztották”, „növelték”, „elvették” vagy „csökkentették”. Így adódhatott az a téves képzet, amely tagadja, vagy legalábbis hitetlenkedik, hogy a befizetett járulékoknak, adóknak köze volna a nyugdíj kifizetésére rendelkezésre álló összeghez. Pedig a nyugdíjrendszer működtetése a szabályozó állam és az egyén közötti legnagyobb bizalomra épül. Az, aki öregségi nyugdíjat kap, az élete munkája során hónapról hónapra befizetett járulékok gyümölcseit élvezi. Időskorban talán a legsérülékenyebb az ember. A humánus társadalom fokmérője, hogy miként bánik az öregekkel, akik aktív éveikben fenntartották, működtették e társadalmat. A legelesettebb pedig az a magára maradt idős ember, akinek nem lehetett gyermeke, vagy gyermeke meghalt, ő pedig megözvegyült. Az aktív munkavállalók járulékaikkal, adóikkal segítik az anyasági, gyermekgondozási ellátásban részesülőket. Így működik a társadalom.

Az alaptörvény szerint Magyarország az időskori megélhetés biztosítását a társadalmi szolidaritáson alapuló egységes állami nyugdíjrendszer fenntartásával és önkéntesen létrehozott társadalmi intézmények működésének lehetővé tételével segíti elő. A 2011. évi CLVI. törvény a társadalombiztosítási járulék helyébe egy új adónemet léptetett: a szociális hozzájárulási adót. Ez mértékét, alapját, teherviselőit tekintve megegyezik a társadalombiztosítási járulékkal, így sokaknak elsőre fel se tűnt, hogy valójában korszakos váltásról volt szó. Ugyanis ezen adó befizetése után nem jár automatikusan szolgáltatás, azaz nyugdíjfolyósítás. Ez az átnevezés nyitotta meg annak a lehetőségét, hogy épp a járulékot becsületesen fizető bérből és fizetésből élők váljanak nyugdíjuk szempontjából kiszolgáltatottakká. A társadalombiztosítás ellátásaira és a magánnyugdíjra jogosultakról, valamint e szolgáltatások fedezetéről szóló 1997. évi LXXX. törvénybe pedig bekerült egy új elv, amely szerint a társadalmi szolidaritás elvének megfelelően „a nyugdíjrendszer fenntartása érdekében törvény a társadalombiztosítás pénzügyi alapjainak költségvetését egészben vagy részben megillető olyan fizetési kötelezettséget is megállapíthat, amelynek megfizetése társadalombiztosításra való jogot nem keletkeztet.” Ezután már csak az állami nyugdíjkalandorokon múlik, hogy kinek osztogatnak e javakból.

*

A humánus népesedéspolitikának nemcsak a születésszám a fontos jellemzője, hanem az is, hogy miként bánik a távozóban lévő emberekkel. Sorsukra hagyja-e őket, megalázza, feleslegesnek nyilvánítja vagy megbecsüli őket. Mert nemcsak az számít, hogy hány gyerek születik, hanem az is, hogy a gyerekekből hány boldog idős ember lesz, aki nem a társadalomból kiszorítva, magát felesleges tehernek érezve várja a halált. Az ő sorsuk lesz a minta, az irányadó: abban a társadalomban lesz érdemes élni, ott lesz kedvük a családoknak a gyermekvállalásra, ahol az ifjabb generációk azt látják, hogy a nagy­papa boldogan, mosollyal az arcán távozott közülük.

Magyarországon óriási a hiány az egymás iránti szolidaritásból. Ezt az együttérzést a jogrendszernek éppenséggel nem csökkentenie, hanem táplálnia kéne. Az anyaság, gyermekvállalás támogatásával, a részfoglalkoztatás lehetőségével is – de semmiképpen nem az egészségük, sorsuk, helyzetük miatt megkülönböztetett idős emberek elleni súlyos szankciókkal.

Figyelmébe ajánljuk