Egy korábbi írásunkban (Amerika új háborúja: ez nem a harmadik - Magyar Narancs, 2001. szeptember 20.) próbáltunk rámutatni, hogy a terrorizmus elleni háború eszközeiben és módszereiben radikálisan szakít a hagyományos - elsősorban a katonai elemekre koncentráló - hadviseléssel, mert egyszerre vet be rendészeti-adminisztratív-jogi, hírszerzési-titkosszolgálati, politikai-diplomáciai, gazdasági-pénzügyi, társadalompolitikai, katonai és kommunikációs eszközöket. Hozzátettük azt is, hogy igazi újdonsága mégsem az, hogy a háború fogalmába bevonja az említett területeket, hanem hogy felértékeli, és a katonai dimenziónál fontosabbként kezeli azokat a nem katonai frontokat, amelyeknek a korábbi hagyományos háborúkban csupán kiegészítő szerepük volt. Ha pedig ilyen szempontból értékeljük a magyar kormányzat elmúlt három hónapos tevékenységét, az Orbán-kabinet bizonyítványa - úgy kell vélnünk - egyáltalán nem marad el az európai átlagtól.
Mert mi is történt?
Szeptember 11-ét követően a
Belügyminisztérium
azonnal megerősítette az amerikai érdekeltségű objektumok külső védelmét, szigorította a határvédelmet. A Ferihegyi reptéren különleges biztonsági ellenőrzést vezetett be, és a zöldhatárra határvadász-alakulatokat helyezett ki. Áttért a teljes határregisztrációra, megszigorította a vízumkiadást, az idegenrendészeti eljárásokat, a menekült- és befogadóállomások őrzését. A kormány 19,2 milliárd forint többlettámogatást ítélt meg a rendvédelmi szervek - különösen az antiterrorista egységek - felszerelésének korszerűsítésére, szervezeti és létszámkorrekciójára. Felállított egy ún. Válságkezelő Központot, ahonnan informatikai úton elérhetők a terrorelhárítás szempontjából szükséges információk, s amelyben valamennyi érintett tárca képviselője helyet kapott. Létrehozott egy ún. Kormányzati Információs Központot is, s az itt beállított "zöld" számon a nap 24 órájában bejelentést lehetett tenni a biológiai fertőzések gyanújára utaló jelekről (a szám egyébként ma is működik, az érkező hívásokat a minisztérium ügyelete fogadja).
Az ORFK Szervezett Bűnözés Elleni Igazgatóságán november 1-jétől megkezdte működését a terrorizmus elleni alosztály, december 1-jével pedig növelték a pénzmosás elleni alosztály létszámát is. S itt és most csupán a terrorizmus elleni háború rendészeti-adminisztratív frontján megtett magyar lépéseket soroltuk fel a teljesség igénye nélkül.
A szeptember 11-ei eseményekre adott első magyar reakciók (vagyis a honi terület védelmének erősítését célzó azonnali intézkedések) egyébként nagyjából megegyeztek azzal, amit Európa nyugati fele produkált e téren. Ezeket a lépéseket ott is - integráció ide vagy oda - nemzeti szinten tették meg a tagállamok kormányai, és a rendelkezések ott is alapvetően a fent említett elemeket tartalmazták. Azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy náluk kétségtelenül pluszösztönzést jelentettek a menet közben párhuzamosan folyó nyomozások nyilvánosságra került eredményei, melyek a párizsi, római stb. USA-nagykövetségek elleni merényleteket tervezgető terroristasejtekről számoltak be szerte az unióban.
A magyar külpolitika
is gyorsan reagált a történtekre. S nemcsak azokban a nemzetközi szervezetekben, amelyeknek tagjai vagyunk (az ENSZ-ben - melynek I. számú, leszereléssel foglalkozó bizottságában az elnöklő Erdős André terjesztett elő egy külön, elnöki határozattervezetet, amelyet a bizottság mellesleg vita nélkül hagyott jóvá -, az Európa Tanácsban, az EBESZ-ben, a NATO-ban, illetve a non-proliferációs rezsimekben), de még az Európai Unió esetében is, amelybe csupán igyekszünk. Így például szeptember 18-án a magyar kormány is csatlakozott az unió állam- és kormányfőinek deklarációjához, három nappal később pedig a rendkívüli Európai Tanács konklúzióihoz és akciótervéhez (szeptember 21.). Ezt követően egy héten belül elkészült a kormányhatározat és a parlament elé kerülő javaslat is, amely kijelölte a konkrét tennivalókat. A kormánydöntés nyomán a terrorizmus elleni intézkedések összehangolására tárcaközi bizottságot hívtak életre, amelynek irányítására a Külügyminisztérium integrációs államtitkárságának vezetőjét jelölték ki. E bizottság tárcákra lebontva tekintette át a tennivalókat, illetve a meghozandó intézkedéseket, kijelölte a felelősöket és a határidőket egyaránt. Az intézkedéscsomag a különböző nemzetközi szervezetek (jog)anyagának hazai adaptációja a jogharmonizáció, a rendőrségi együttműködés, a terrorizmus pénzügyi támogatásának megakadályozása, a határőrizet és a repülés biztonsága terén. Október 2-án a kormány elfogadta a bizottság akciótervét, s ugyancsak ezen a napon a parlament elé terjesztette törvényjavaslatát a terrorizmus elleni harc, a pénzmosás megakadályozása és más intézkedések tárgyában. De ezek - mint említettük - példák csupán, s nem érintik a fent említett kritikákkal kapcsolatos legfőbb problémánkat.
Ez ugyanis röviden abban foglalható össze, hogy szerintünk felettébb hibás érvelés a NATO-kötelezettségek elmulasztásának felhánytorgatása nem csupán az afganisztáni akció, de általában a terrorizmus elleni küzdelem kapcsán. Az egyébként sok tekintetben kiváló szervezet ugyanis meglehetősen halványan muzsikál az antiterrorista koalíció Egyesült Államok vezette és vezényelte zenekarában. És most nem csupán arra gondolunk, hogy a
honlapon igen kevés a témával relevánsan foglalkozó dokumentumok száma (már ha eltekintünk a deklaratív press release-ektől), hanem mindenekelőtt arra, hogy a szervezet messze nem tartozik a terrorizmus elleni harc élcsapatába, brüsszeli központjára pedig nem osztottak kimondott "decision-maker" szerepet a szeptember 11-ét követő eseményekben.
A szövetség eddig megszületett dokumentumaiban a terrortámadás kapcsán olyan, leginkább szimbolikusnak tekinthető szlogenek kapták a fő hangsúlyt, mint az egység, a részvét és a támogatás. Ráadásul ez utóbbinak is elsősorban a morális konnotációja érvényesült, ha nem számítjuk ide az Észak-atlanti Tanács október 4-ei ülését, amelyen az USA kérésére a tagállamok képviselői az alábbi nyolc intézkedést fogadták el a terrorizmus elleni harc elősegítése érdekében: a hírszerzési adatok cseréje és a szolgálatok együttműködése; a terrorizmus elleni fellépésben részt vevő országoknak nyújtandó támogatás; az amerikai és más NATO-államok érdekeltségeinek fokozott védelme; a terrorizmus elleni fellépéshez közvetlenül igénybe vett NATO-objektumok kiemelt védelme; a légtérhasználat engedélyezése az USA és más szövetséges gépek számára a terrorizmusellenes műveletekhez; repülőterek használatának engedélyezése (tankolás, szerviz); a Standing Naval Forces (ti. flottaegységek) telepítése a Mediterráneum keleti részébe; a NATO Airborne Early Warning (ti. AWACS felderítő) erők alkalmazása a terroristaellenes műveletek támogatásában. E döntések túlnyomó része azonban nem jelentett mást, mint az időközben bilaterális alapon már létrejött megállapodások NATO-papírba való csomagolását. Más részük - így például az AWACS-ekre vonatkozó kitétel - erősen közvetett és kacifántos részvételt jelentett, lévén az említett repülőgépeket Amerikába irányították, s csak amerikai felderítőgépek mentek az afgán térségbe. Paradox módon, az egyetlen olyan felvetést, amelynek később számunkra is gyakorlati jelentősége lett - ti. a Balkánon szolgálatot teljesítő amerikai egységek kiváltását a szövetség más tagállamainak egységeivel -, az említett döntés nem tartalmazta.
Hasonlóképp szimbolikusnak kell tekintenünk - s a kritikusok tévedése valószínűleg részben ennek túldimenzionálásán alapul - a washingtoni szerződés 5. cikkelyének életbe léptetését (ami a bizonyítékok késedelme miatt két lépésben történt meg - szeptember 12-én és az említett október 4-ei találkozón), most nem is beszélve az eredetileg a "vörös veszedelemmel" szembeni garancia rendkívül sajátos (bár valószínűleg precedens értékű) értelmezéséről. Láthatóan azonban a terrorizmus elleni küzdelmében a megtámadott fél, vagyis az
Egyesült Államok
sem vágyott többre
a jelképes gesztusnál, jóllehet más területeken - pl. a Gripen kontra F-16-os probléma kapcsán - szívesen fogadna kézzelfoghatóbb szolidaritást magyar és cseh szövetségeseitől. A terrorizmus elleni afgán akció húzósabb szakaszát azonban maga szándékozik levezényelni, s kivitelezésébe is csupán kipróbált brit fegyverhordozóját kívánja bevonni. S a kosovói kaland tapasztalatait (elsősorban pedig a 19-es döntési eljárás nehézségeit) figyelembe véve ez cseppet sem érthetetlen. De éppen úgy könnyen belátható az európai szövetségesek egy részének vonakodása is egy olyan akcióval kapcsolatban, melynek tervezésébe nem igazán veszik be őket, nem is beszélve azokról az országokról - s ide tartozik hazánk is -, amelyek terrormentes közelmúltjuk következtében (s ezt - bármilyen paradox is - szerencseként kell értékelnünk) egész egyszerűen nincsenek felkészülve egy ilyen feladatra.
Mindez azonban nem jelenti azt, hogy például Magyarország ne járulhatna, illetve ne járulna hozzá a terrorizmus elleni harc egészéhez, sőt közvetve annak katonai szakaszához is. Tudomásunk szerint a Balkánon állomásozó jelenlegi 550 fős magyar kontingens létszáma bővülni fog a közeljövőben (a jelenlegi keret egyébként további 300 fő kiküldését teszi lehetővé), s közismert az is, hogy felajánlottunk egy orvosi csoportot is az Egyesült Államoknak. A tények és az elvárások fényében nem gondoljuk tehát, hogy nagyon le lennénk maradva a terrorizmus elleni küzdelem terén, s a magunk részéről nem sietnénk Afganisztánba sem. Ha másért nem, hát azért, mert ott mostanában igen nagy hidegek vannak.
A szerzők biztonságpolitikai szakértők
