Ebből a helyzetértékelésből kérdések hosszú sora következik. Érdekes módon azonban az ezekre adott válaszok leginkább két, önmagában igaznak tűnő, következményében mégis teljesen más állításból állnak.
Kezdjük talán a legkézenfekvőbbel! Egy évvel a választások előtt valóban sikeresnek tekinthető-e a Fidesz politikája? Bizony, 1999 nyarán, amikor a szocialisták átvették a vezetést a közvélemény-kutatásokban, kevesen gondolták, hogy 2001 tavaszán már azok is politikai feltámadásról beszélnek majd, akik olyan szép beszédeket mondtak másfél éve a párt búcsúztatásán. A Fideszről ma sokkal többen gondolják, hogy esélye lehet 2002-ben, mint bármikor a ciklus során. Ha pedig a párt szövetségi politikájára - azaz a jobboldali pártok hibernálására és szavazóik elcsábítására -, valamint a magyar választási rendszer logikájára, azaz a második fordulós szavazatgyűjtő stratégiára gondolunk, akkor egyáltalán nem zárhatjuk ki, hogy a Fidesz képes lesz megismételni az 1998-as eredményét a jövő tavaszi választásokon. Az első két ciklusban miniszterelnököt adó pártok választási vereségéhez képest az, hogy ma a Fidesz itt tart, nem lehet más, mint siker.
No de nézzük meg alaposabban azokat a közvélemény-kutatásokat! Miközben az MSZP minden tőle telhetőt megtett, hogy a Fidesz kimásszon a kisgazda botrányokból, és ahelyett, hogy a kormányra adta volna, magára húzta a "válság" feliratú trikót, mégis a szocialisták állnak az első helyen. A legújabb adatok ismét biztos MSZP-vezetést jeleznek, amiből arra lehet következtetni, hogy egy ma megtartott választáson a még vezetőjüket meg sem találó szocialisták is legyőznék a Fideszt. Akkor pedig hiába a megváltozott közhangulat, az ellenzékbe vonulás még akkor sem örömmenet, ha közben a frakció létszáma továbbra is három számjegyű marad.
Minek köszönhető mégis, hogy a Fidesz talpra tudott állni, és nem az esélytelenek nyugalmával (érdemes lenne megkérdezni a kis pártokat, hogy van-e ilyen?) várja a 2002-es választásokat? Bizony, mondjuk sokan, a Fidesz politika-technikai értelemben rendkívül ügyes. Az elmúlt egy évben bebizonyította, hogy a politikában valóban óriási előny, ha valaki nemcsak tudja, de teszi is. A Fidesz két olyan ügyben, amely számára jelentős veszélyeket rejtett, hiszen sokkal inkább lehetett volna szenvedője, mint kezdeményezője, képes volt higgadt módon, egységesen és világosan megjelenni. A köztársaságielnök-választás (pontosabban a jelölésbe beépített Torgyán-bomba) és a kisgazda botránysorozat a kormány összeomlásához is vezethetett volna, ehelyett azonban a Fidesz került ki megerősödve mindkét ügyből. Az ellenzéki pártok képtelenek voltak szóhoz jutni, miközben a destruktív kisgazdák és a nyugodt, ám határozott Fidesz párharcát figyelhette izgatottan a közvélemény. És itt is jött a happy end: a rossz elnyerte méltó büntetését, a jó pedig besöpört néhány tízezer új szavazót.
Sokan a Fidesz szemére vetik fegyelmezett magatartását, diktatórikusnak gondolják azt a pártot, amelyben nincs kiszivárogtatás, nincsenek nyilvános bírálatok. Nem hiszem azonban, hogy helyes álláspont lenne dicsőíteni a politikai sikerességet megnehezítő "kibeszélést" a sikerhez elengedhetetlen lojalitással szemben. Amennyiben a Fidesz belső fórumain sincs lehetőség a kritika megfogalmazására, azt valóban a demokratikus elvekkel ellentétes gyakorlatnak lehetne minősíteni. Minderről azonban, éppen a dolog lényege miatt, nagyon keveset tudunk. Ellenpéldaként azonban látjuk a szocialista pártot, amely esetében sokan demokratikus erénynek tartják az egyes platformok nyilvánosság előtt zajló vitáit, politikai üzengetéseit. De ne tévesszük össze a párt választási esélyeit rontó, a politikai kommunikáció minden elemi normáját megszegő nyilvános polémiát a párt belső fórumaira való, valóban a belső demokráciát bizonyító kritikákkal!
No de azért mindez nem ördöngösség. A napirend-alakítás és a politikai kommunikáció alapszabályait mások is megérthetik még. (A fegyelmezett politizálás megtanulható, a hivatásos politikus és a műkedvelő pártbomlasztó szerepei azonosíthatók, a következtetések levonhatók. Nem mondom, hogy mindez könnyen megy, de a lehetőség az ellenzéki pártok számára is adott.) Talán a fentebb idézett szerző sem ír örökre feleslegesen a brit és egyéb példákról, talán a háttérintézetek, agytrösztök szerepével foglalkozó kutatások sem csak a politológus hallgatók számára jelentenek kötelező irodalmat. A Fidesz versenyelőnye, hogy elsőként lépett erre az útra, megmarad, de a nemzetközi példák világosan megmutatták, hogy a politikai siker eszközeinek esetében sem létezik copyright.
Miközben azonban eszközökről, technikákról beszélünk, Eörsi István politológust oktat ugyanazon hasábokon arról, hogy a siker bűvöletében megengedhetetlen hiba megfeledkeznünk a politika tartalmáról. A megtámadott Csizmadia Ervin hiába magyarázza, hogy az elemzőnek nemcsak ítélnie, hanem megértenie is kell, Eörsi véleményét nagyon sokan osztják. S bár magam is úgy vélem, hogy a motivációk, okok és következmények leírása a valódi politológusi feladat, míg az értékítéletek alkotása inkább politikai tevékenység, a kérdés akkor is megkerülhetetlennek tűnik. Valóban elfogadhatatlan az a politikai tartalom, amit a Fidesz olyan ügyesen csomagol? Valóban olyan gazemberek irányítják az országot, akiknek a távozása minden más szempontnál fontosabb nemzeti érdek?
A Fidesz kormányzásának első három évében számos erősen vitatható lépést tett. Minden kabinetnek meg kell azonban adni a lehetőséget arra, hogy érvényesítse prioritásait. Azok a szakpolitikai döntések tehát, amelyeket a kormány hozott, önmagukban akkor sem adnak okot arra, hogy a Fideszt diszkvalifikáljuk a demokratikus pártok sorából, ha a választott megoldással nem értünk egyet. A háromhetes parlamenti ülésezés erőből való bevezetése (nem önmagában az új rendszer!) vagy a vizsgálóbizottságok ellehetetlenítése már valóban komoly demokratikus deficit. A vizsgálóbizottságok háttérbe szorítása azonban nem ebben a ciklusban kezdődött, hiszen az előző kormánypárti többség is nem egy esetben megtagadta az ilyen kezdeményezések napirendre vételét. Bár kétségtelen, hogy az 1994 és 1998 között kormányzó pártok a legkényesebb kérdésekben teret engedtek a vizsgálódásnak.
Azok az ügyek, amelyekre máig nem sikerült megnyugtató választ kapni (a székházeladási ügytől az Ibrahim-Tot páros vásárlási lázán keresztül egészen a kormány közpénzeket elköltő gyakorlatáig), minden esetben hivatkozási alapot adhatnak a riválisoknak a "lisztes kezek leporolását" ígérő Fidesszel szemben. Ám bizonyosság egyetlen esetben sincs, nem hivatkozhatunk a pártot vagy politikusait elítélő, megbélyegző bírósági döntésekre. Nincs a kezünkben dokumentum arról, hogy a háromhetes ülésezés alkotmányellenes lenne, nincsenek még elkezdett vizsgálódások sem az adóhivatal furcsa szokásairól, a közbeszerzés nélküli autópálya-építkezésekről vagy éppen a miniszterelnök családjának látványos meggazdagodásáról. Mondhatjuk persze, hogy mindez csak azt mutatja: a Fidesz sokkal ügyesebben találja meg a kiskapukat, lépi át a törvényesség határát úgy, hogy lefülelhetetlen, megfoghatatlan legyen. Vagy beszélhetünk az igazságszolgáltatás, a bíróságok vagy az ügyészségek megfélemlítéséről, a független intézmények ellehetetlenítéséről. Ez az érv azonban, és ezt ellenzéki politikusoknak is be kell látniuk, még esetleges igazsága ellenére is sokkal gyengébb az egyértelmű megbélyegzésnél és kényszerű beismerésnél.
Ettől függetlenül a politikai vagy morális felelősség kimondható, de a polgár csak a feltételezéseket, állításokat hallja, véleménye nem cáfolhatatlan tényeken, hanem pro és kontra véleményeken alapul. Holott a Fidesz megítélésekor korántsem mindegy, hogy alaptalan vagy valódi vádaknak tartjuk-e ezeket, elhisszük a tudatos gazemberséget, vagy szkeptikusak vagyunk az állításokkal szemben. Vízválasztó, hogy a Fidesz vitatott lépéseit a demokratikus intézmények és normák elleni előre megfontolt támadásnak gondoljuk, vagy egy, a határokig elmenő, de azokat át nem lépő politika nem feltétlenül szimpatikus, de nem is diktatórikus velejárójának véljük. Az első esetben valóban mindennél fontosabb, hogy a demokráciát veszélyeztető párt távozzon a hatalomból, a második esetben azonban bízhatunk még a Fidesz mérsékeltebb politizálásában, vagy kereshetünk szakpolitikai kérdésekben ízlésünknek jobban megfelelő pártot.
Ma azonban Magyarországon mindez kis túlzással kizárólag hit kérdése. Barátaim azt kérdezik: elhiszed, hogy bizonyos dolgok ezért vagy azért, így vagy úgy történtek? Ha igen, az összeesküvés-elméletek hívének, ha nem, túlságosan naivnak gondolnak. Amíg a jelentős politikai botrányokhoz hasonló bizonyosság nem áll rendelkezésünkre, a jelenlegi kurzus ilyen értelmű megítélése az erősen el nem kötelezettek számára valóban csak a fantázia függvénye.
Ne gondolják, hogy a röviden bemutatott dilemmák eldöntése csak a szerző számára jelent nehézséget. A választópolgárok többsége nem fideszesnek, emeszpésnek, miépesnek vagy eszdéeszesnek születik. Politikai választásuk messze nem olyan egyértelmű, ahogy ezt számos politikus vagy politikai elemző gondolja. Nem koalíciókban gondolkodnak, nem a politikáról mindent tudók logikájával hozzák meg döntésüket. Amikor azonban választaniuk kell, meghatározó lehet, hogy mit gondolnak a Fidesz választási esélyeiről, a politikájuk sikeréről és tartalmáról. Korántsem mindegy tehát, hogy a "bizony" vagy a "no de" igazsága kerül be a fejekbe, ahol, mint tudjuk, valójában minden eldől.
A szerző politológus.
