Kedves Narancs-olvasók! Ki ne emlékezne közületek Victor Hugo izgalmas regényére, az 1793-ra? Egy teherhajónak álcázott korvett vitorlázik Angliából a francia partok felé. Fedélzetén parasztnak öltözve a vendée-i felkelés kijelölt parancsnoka. A hajón a tűzmester hanyagsága következtében elszabadul egy ágyú, összezúzza a korvett felszerelését, az üteg többi agyúját. A tűzmester élete kockáztatásával megfékezi az ágyút. A kijelölt parancsnok a Szent Lajos-rend keresztjével tünteti ki a bátor katonát, majd parancsot ad, hogy hanyagságáért lőjék főbe. A hajó kapitánya odasúgja a másodkapitánynak: "Vendée-nak van vezére!"
Folytassuk a történetet hazai környezetben. A köztársaság elnöke: Viktor, te szétcsavaroztad a rendőrségi kordont, ez törvénysértés. Viktor: Ne tessék haragudni, Laci bá', de én csak polgári engedetlenkedtem. Mert a Gergényi korlátozta az alkotmányos jogaimat. Az elnök: Gyere közelebb, kisfiam! Az alkotmány érdekében kifejtett tevékenységedért megkapod a köztársasági érdemrendet, persze a gyémántok nélkül. De nem fogok veled kezet, mert én ki nem állhatom a törvénysértőket. Fidesz: Éljen az elnök, kitüntette Viktort! MSZP: Vesszen az elnök, kitüntette Viktort! SZDSZ: Mindent figyelembe véve, bizonyos határok között éljen az elnök, illetve vesszen az elnök. Ez a következetes liberális álláspont. A Fidesz Munkástagozatának elnöke: Orbán úr, kérem, adja vissza a csavarhúzómat! (Gyurkovics Tibor regénye a Kossuth téri eseményekről 2007 címmel a könyvhétre jelenik meg.)
Polgári engedetlenség kockázat nélkül
Az emberiség, mint a klasszikusoktól tudjuk, kétszer éli át a történeteit: először drámaként, utóbb bohózatként. A rendszerváltás Krassó György által rendezett, újszerű, merész happeningjei (a Münnich Ferenc utca tábláinak leszerelése, a pártközpont megszállása), meg a taxisblokád, na, mondjuk, középfajú drámája után, a mostani polgári engedetlenségi akció bohózat, méghozzá a kommersz fajtából. A polgári engedetlenség ugyanis, akármilyen szép nevet adunk neki, jogellenes akció, a résztvevők tehát vállalják azt a kockázatot, hogy a rendfenntartók erőszakot alkalmaznak velük szemben, és viselniük kell az elkövetett szabályszegés következményeit. Ebből a szempontból nincs jelentősége, hogy az engedetlenek előzőleg kimerítették-e a rendelkezésükre álló jogi lehetőségeket - ez legföljebb akciójuk politikai és morális hitelét növeli, jogi megítélését azonban nem változtatja meg.
Irigyen néztük egykor a nyugati tüntetésekről készült képeket, amelyeken az ülősztrájkok résztvevőit nem rugdosták és nem húzták a földön, hanem fejenként akár három-négy rendőr közreműködésével, mintegy fájdalommentes erőszakkal cipelték őket a rabomobilhoz. Az azonban még a legradikálisabb bázisdemokratának se jutott eszébe, hogy a rendőrségnek ne lenne joga a nukleáris hulladékot szállító teherautó útjába ülő tüntetőt eltávolítani az országútról. 1988. június 16-án, Nagy Imre és társai kivégzésének harmincadik évfordulóján Orbán Viktor is vállalta a kockázatot: Demszky Gáborral és másokkal együtt a Batthyány-mécsesnél megbilincselték, és bevitték az V. kerületi rendőrkapitányságra. Most azonban Orbánnak és társainak - ellentétben a húsz követőjükkel, akiket a hét végén előállítottak - semmiféle kockázatuk sem volt. Márpedig a kockázatmentes engedetlenség négyéves koron túl vagy szánalmas, vagy nevetséges, de leginkább mindkettő.
Nem mintha elvben ki lett volna zárva a kockázat. A kordont őrző rendőröknek nem joga, hanem kötelessége lett volna, hogy felszólítsák a képviselőket a bontás abbahagyására, s ha ezt nem teszik meg, testi kényszerrel kellett volna rábírniuk őket, hogy engedelmeskedjenek a rendőri felszólításnak. Ha további ellenállást nem tanúsítanak is, a rendzavarás szabálysértését már valószínűleg a bontás megkezdésével elkövették. Ha viszont fizikailag szembeszegülnek a testi kényszerrel, felvetődik (és ha nem celebritásokról lenne szó, hanem közemberekről, illetve ha lenne Magyarországon törvény előtti egyenlőség, fel is vetődött volna), hogy a fizikai ellenállással nem követték-e el a hivatalos személy elleni erőszak bűntettét. Orbánék ellenben biztosak lehettek benne, hogy a határozatlan és betojt rendőrség nem mer szembeszállni velük.
Merő pöfögés volt a heroikus gesztus is, hogy lemondanak a mentelmi jogukról - legfeljebb arra jó, hogy beetessék vele a tudatlan újságírókat. A mentelmi jog ugyanis a képviselői jogállás része, arról a büntetőeljárásban a képviselő csak a mandátumával együtt mondhat le. Egyébként a mentelmi jogot - az ügyészség vagy a bíróság indítványára - a parlament függesztheti fel, a képviselők kétharmadának szavazatával. Azaz a kordonbontók elleni büntetőeljárás megindításához a kordonbontók hozzájárulása szükségeltetik. (Történt, hogy az ügyészség egy kisgazda képviselő ellen indított eljárást, mert az megverte az anyósát. A Ház azonban nem szavazta meg a kellő többséggel a mentelmi jog felfüggesztéséről szóló indítványt, így védelmezve meg a honatya anyósverési jogát.) Szabálysértési eljárásra persze mindez nem vonatkozik: ahhoz, hogy a képviselőt gyorshajtásért felelősségre vonják, elegendő a saját hozzájárulása, a hatóságnak nem muszáj a parlamenthez fordulnia. De kik ellen és milyen tényállás alapján fognak szabálysértési eljárást indítani, amikor a kordonbontókat nem állították elő, sőt még csak nem is igazoltatták?
Az is mese, hogy erre ne lett volna joguk. Az Index összeállítást közölt őrizetbe vett képviselőkről. Washingtonban öt demokrata kép-viselőt állítottak elő, köztük Tom Lantost, a kongresszus emberi jogi bizottságának elnökét. A demonstrálók a szudáni nagykövetség előtt a darfúri kegyetlenkedések ellen tüntettek, és - a rendőrség állítása szerint - beléptek a nagykövetség területére. Nagy-Britanniában két képviselőt többször is őrizetbe vettek, mert katonai támaszpontok közelében útlezárásokban vettek részt. A magyar rendőrség azonban láthatólag nem annyira az angolszász, inkább a lengyel gyakorlathoz igazodik. Varsóban egy bizonyos Gabriel Janowski, a Lengyel Családok Pártjának képviselője 2001 februárjában két hétig megszállva tartotta egy miniszter dolgozószobáját, majd 2002 októberében tizenhat órán át maradt fenn a szejm szószékén. A képviselői szabadságnak ez a lengyel (és úgy tetszik: magyar) értelmezése azonban nem annyira a mentelmi jog demokratikus intézményéhez, hanem inkább a nemesi privilégiumok hagyományához kötődik.
Abban persze igazuk van a fideszeseknek, hogy a Kossuth tér folyamatos lezárásának semmiféle jogi alapja nincsen. Hiába írta meg a sajtó ezerszer, hogy a rendészeti jogszabályok nem ismerik a műveleti terület fogalmát, a rendőrök makacsul műveleti területnek nevezik - Petri György kifejezésével - az új Agyrém teret. (Petri a 80-as évek tüntetéseinek színhelyét, a Petőfi teret hívta így.) A Magyar Helsinki Bizottság panaszbeadványa sorra veszi a tér lezárása révén elkövetett jogsértéseket. A teret 2006. október 23-án, a rendőrségi törvény 46. szakasza alapján vették körül kordonnal, amely felhatalmazza a rendőrséget, hogy védett személyek és középületek biztonsága érdekében területeket lezárjon. Az évforduló napján ez jogszerű volt, hiszen a téren rendezett ünnepségen számos, védett személynek minősülő külföldi vett részt. Már aggályosabb, hogy a tér lezárását a budapesti rendőrfőkapitány egy hónappal, majd pedig - s itt veszti el az intézkedés teljesen a jogszerűségét - november 22-én határidő nélkül meghosszabbítja. Holott a rendőrség belügyminiszteri rendeletként kiadott szolgálati szabályzata kimondja, hogy a védendő területet a rendőrség ideiglenesen zárhatja le. Érdemes ehhez hozzátenni, hogy október 24-e és február 1-je között a Kossuth tér környékén megrendezett, zsugorodó tüntetéseken nem fordult elő rendbontás. A Parlament és a védett személyek biztonságának fenntartása egyébként a Köztársasági Õrezred feladata, amely nem a budapesti, hanem az országos rendőrfőkapitány alárendeltségében működik. A Helsinki Bizottság munkatársainak január 29-i tapasztalata szerint a Kossuth téren szolgálatot teljesítő rendőröknek továbbra sincs azonosítószámuk, és szolgálati igazolványuk felmutatását is megtagadták. Pedig a rendőrségi törvény egyértelműen kimondja, hogy a rendőrt intézkedése során egyenruhája, szolgálati jelvénye vagy szolgálati igazolványa igazolja. Amikor a rendőr a járókelőket elküldi a kordon közeléből, és arra utasítja őket, hogy kerüljék meg a teret, természetesen intézkedik.
De ki írja a jogot? És ki kormányoz?
Ha manapság csupán a halmozottan jogszabálykerülő Gergényi Péter intézkedései írnák felül a Magyar Köztársaság jogszabályait, még istenes volna a helyzet, hiszen kormányok és főkapitányok jönnek és mennek. Az igazi baj a mondás második felével van: a kormányok mennek, de az apparátus, az államigazgatás marad. Márpedig nem csupán Gergényi, de az egész államigazgatás, talán legfőképpen a rendészeti igazgatás hozzászokott ahhoz, hogy a jogszabályokat nem muszáj szó szerint venni. Sokszor elismételt, de látványos példa erre az igazságügyi miniszter 1996-os rendelete, amely egyebek közt meghatározza, hogy mekkora szabad mozgásteret kell biztosítani a büntetés-végrehajtási intézetek zárkáiban egy-egy fogvatartott számára. Az országos parancsnokság minden évben kiadja a jelentését, hogy a börtönök túlzsúfoltsága 152 százalékról 167 százalékra nőtt, vagy 163 százalékról 148 százalékra csökkent. Az azonban még egyetlen börtönparancsnoknak sem jutott eszébe - holott ez például Hollandiában mindennapos -, hogy a miniszteri rendeletre hivatkozva megtagadja az újabb, szám feletti elítéltek befogadását. A többi börtön is zsúfolt, mondják a vállukat vonogatva. De hát a közértlopást is büntetik, hiába hivatkozik az elkövető megalapozottan arra, hogy éhes volt.
A közigazgatás nem tartja tiszteletben a törvényeket, a kormány és a politikusok pedig kibújnak a felelősség alól. Bárándy Gergely szocialista képviselő azt nyilatkozza, hogy az igazságügyi és rendészeti miniszter inkább felügyeli, mintsem irányítja a rendőrséget. A fiatal politikusról bízvást elmondható, amit az irodalmi kritika egykor Ignotus Pálról állított: széles körű (ez esetben jogi) műveltségét apjától örökölte. Mégsem tudja, hogy a rendőrségi törvény értelmében az illetékes miniszter felügyeli és irányítja a rendőrséget, sőt az országos rendőrfőkapitányon keresztül egyedi ügyekben is adhat utasítást a rendőrségnek. Egyébként is, hogyan érvényesülhet a felügyeleti jog irányítási és utasítási jog nélkül? Mit tehet a miniszter, ha felügyeleti jogkörében észleli azokat a visszásságokat, amelyeket a Helsinki Bizottság fentebb ismertetett beadványa felsorol? A törvényalkotó szándéka aligha volt az, hogy ilyen esetben a miniszter a vállát vonogassa.
Pedig sajnos mintha ezt tenné. A Fidesz kérdést intézett Petrétei Józsefhez a Kossuth tér ügyében, a miniszter pedig olyasmit válaszolt, hogy ő csak az országos főkapitánynak adhat utasítást, a budapestinek nem. Elképzeltem, hogy festés van a lakásomban, és észreveszem: a fürdőszobában munkálkodó segéd trehányul dolgozik. Nyilvánvaló, hogy a főnöknek fogok szólni, az majd vagy figyelmezteti a kontár segédet, vagy - rosszabbik esetben - engem győz meg, hogy a segéd derekas munkát végez, és ez a fal "még egy vajszínű árnyalatot kap fogni" (Esterházy). Azt azonban biztos nem fogja mondani, hogy a fürdőszoba a segéd dolga, ő abba nem szól bele, nekem viszont nincs rá jogom, hogy utasítgassam az ő segédjét.
Most világlik ki, micsoda messzeható következményei lettek annak, hogy politikusok - megkontrázva az országos rendőrfőkapitány vizsgálatának megállapításait - védelmükbe vették a budapesti főkapitányt. Gergényi, aki már Bács-Kiskun megyei főkapitány korában is hajlott arra, hogy önálló rendőrpolitikát folytasson, hátterében a politikai támogatással, olyanná vált, mint a Victor Hugo-i hajóágyú: föl-alá gurul a fedélzeten, megállíthatatlanul. Nyilvánvaló, hogy az igazságügyi és rendészeti miniszter, akinek különben is váratlanul szakadt a nyakába a hatalmas rendészeti terület, sem irányítani, sem felügyelni nem tudja ezt. De akkor mégis ki van Gergényi felett, ha mégsem képzeljük azt, hogy egy személyben ő az Atyaúristen?
A jelek Szilvásy György felé mutatnak, aki feltehetőleg a jobb keze, legfőbb tanácsadója és szürke eminenciása a miniszterelnöknek minden közigazgatási, rendészeti és nemzetbiztonsági kérdésben. Lehet, hogy mindezekhez a kérdésekhez ő ért a legjobban. Csak az a baj, hogy formális értelemben nem főnöke sem a rendvédelmi szerveknek, sem Petrétei Józsefnek. Márpedig az alkotmányos demokráciának az egyik legsúlyosabb betegsége, ha különválik a formális és az informális hatalom. Ha nem lehet tudni, ki miért felelős, kin mi kérhető számon. Ha bizonytalanná válnak a kormányzásnak azok az alkotmányos garanciái, amelyeknek a megerősítése - Kis János szerint - a feltétele annak, hogy helyreálljon a megrendült közbizalom a miniszterelnök iránt.
Lehet, hogy a Kossuth tér a magyar alkotmányos demokrácia lázlapja?
