A Fidesz újabb kétharmados győzelme után az ellenzéki szavazótábor alaphangulata a döbbenet és a kétségbeesés. Döbbenet, mert bár aligha volt kétséges a Fidesz győzelme, a legtöbben nem gondolták – pláne a korai részvételi adatok után –, hogy összejön a kétharmad. Kétségbeesés, mert hiába tudják, hogy ők, az ellenzéki szavazók vannak többen, a következő négy évben – ahogy az ezt megelőző nyolcban is – kiszorulni látszanak az országos döntéshozatalból. Hiába ígérték nekik, hogy ha taktikailag szavaznak, kisebbségbe szorítható az orbáni hatalom, végeredményben az egész csak arra volt jó, hogy saját frakciót alakíthasson Gyurcsány Ferenc is az eddig is bent ülő ellenzéki pártok mellett.
A döbbenet és a kétségbeesés folyománya viszont nem más, mint az erő. Ezek az emberek, illetve ezeknek is az aktívabb, főként budapesti része múlt héten összehozták a legnagyobb kormányellenes demonstrációt a netadós tüntetés óta. A politikai elemzők és stratégák előtt álló kérdés, hogy hogyan lehet ezt a tömeget mozgalommá formálni, a döbbenetből és kétségbeesésből fakadó erőt aktív politikai cselekvésbe csatornázni. A kérdés úgy is megfogalmazható, hogy megismételhető-e, ami Orbán Viktornak sikerült 2002-ben: az akkori, szintén döbbenetes és a Fidesz-tábor számára kétségbeejtő eredmény után – még a csalástematika is hasonló erővel volt jelen a diskurzusban – Orbán célt tudott adni ezeknek az embereknek, hiteles vezérként állva előttük, és elindítva azokat a Polgári Köröket, melyek aztán a Fidesz ellenzéki megerősödésében is kulcsszerepet játszottak.
| ||
Van viszont egy fontos különbség az akkori és a mostani ellenzéki tábor hangulata között. A Fidesz veresége után a saját tábor döbbenete valakiért szólt, nem valaki ellen. Persze nem tapsoltak annak, hogy Medgyessy Péter veszi át a kormányzást, de az alapvető gondjuk az volt, hogy nem az ő polgári Magyarországukat építő Orbán nyert. A valakiért szóló indulat a természeténél fogva tartozik egy személyhez vagy szervezethez – szemben a mostani, valakik ellen szóló indulattal. A többes szám nagyon is indokolt: a most tüntető ellenzékieket egyszerre dühíti a kormány győzelme és az ellenzéki pártok tehetségtelensége. Ez a düh, illetve az ehhez kapcsolódó döbbenet és kétségbeesés az, ami a különböző oldali szavazókat összeköti, ami miatt egymás oldalán tudnak tüntetni.
A sokak számára a múltat képviselő MSZP és DK elmúlt években nyújtott teljesítménye siralmas, az LMP és a Jobbik pedig az utóbbi időben egyre nagyobb elánnal amortizálja magát. Így a döbbent és kétségbeesett ellenzéki szavazók számára egyik Parlamentbe jutott párt sem tud politikai otthont kínálni.
| ||
De ki vezethetné akkor az ellenzéket? Mi kell ahhoz, hogy valaki úgyszólván „termelő erővé” formálja, illetve hatékony mozgalommá fejlessze a kormányellenes tömegeket? Kommunikációs szempontból legalább két dologra van ehhez szükség. Az egyik, hogy az illető személy vagy szervezet magáévá tudja tenni az előbb lefestett tábor alapnarratíváját: hogy hitelesen helyezkedjen szembe mind Orbánnal, mind a rendszer Parlamentjében ülő ellenzékkel. A már meglévő tábor megszólítása viszont, mivel még a vereséget vereségre halmozó baloldalnak is van át nem csábítható törzsszavazótábora, nem feltétlenül jelentené az összes döbbent és kétségbeesett választó becsatornázását, még kevésbé az utóbbi napokban sokat emlegetett, a Fidesz-által letarolt vidék megszólítását. Azonban az újonnan kiábrándultak mellett ott vannak a már régóta kiábrándultak is: a politikával nem foglalkozók, a nézeteiket a palettán nem találó politikai árvák, valamint akár az egykori Fidesz-szavazók is, akik úgy érzik, hogy a konzervatív nézeteiket nem képviseli már az orbáni uralom. Hozzájuk kapcsolódik a másik dolog, ami az újonnan kiábrándultak megszólítása mellett még fontos: nekik, a régóta kiábrándultaknak nyújtani egy hiteles víziót – ha úgy tetszik, ideológiát vagy narratívát –, melynek révén a képviselőjéről elhiszik, hogy érdemes mögé állni, sőt a mozgalmát támogatni. Ez az ideológia pedig nem osztaná meg az előbbi tábort – hisz gondoljuk meg, a kormányváltás elmaradása miatt kiábrándultak zömét már jó ideje arra kondicionálják, hogy szavazzanak bárkire Orbán ellen, és április 8-án sokan így is tettek. Aki ideológiamentesen akar mozgalmat csinálni, az csak a már meglévő tortát szeletelheti újra; egy a lakosság más köreiben elfogadott ideológiát képviselve viszont a múlt megismétlése helyett újabb szeletekkel tudnák a tortát bővíteni.
| ||
Az említett kvalitások, illetve a kommunikációs szükségszerűségek kézenfekvő képviselője Márki-Zay Péter (a vele készült interjúnkat a héten megjelenő Magyar Narancsban olvashatják – a szerk.). Ő egyfelől hitelesen állhatna az újonnan kiábrándult tömeg elé, hisz függetlenként aratott hódmezővásárhelyi győzelme nem pusztán hitet adott ennek a tábornak, de azóta is folyamatosan építi a politikai tőkéjét – többek közt a létező ellenzék ostorozásával. Másfelől pedig jobbközép, konzervatív emberként képes lehet narratívát kínálni azoknak a szavazóknak is, akik eddig nem találtak maguknak az ellenzékben politikai képviseletet.
Márki-Zay személyes szándékai egyelőre még nem világosak. Egyszerre üzen a tüntetőknek, hogy csináljanak mozgalmat (illetve – közelebbi célként – írassanak ki népszavazást), és mondja azt, hogy elsősorban polgármester akar lenni, nem országos politikus. Azonban ha nem is ő csatornázza be egy mozgalomba a kiábrándultakat, más előtt is ugyanez az út áll: hiteles alternatívát nyújtani a még meg nem szólítottaknak, és szembehelyezkedni az Orbán-rezsimmel éppúgy, mint a leszerepelt ellenzékkel. Ez kell ahhoz, hogy egy politikai erő készen álljon, ha eljön az idő.
