Most, hogy az elmúlt másfél év kommunikációs „csodafegyvere”, a menekültkérdés – egy minden szempontból túltolt kampány után, a téma fönntartása érdekében tett relatíve gyenge kísérletek ellenére – egyre inkább lekerül a napirendről, a kormány megkezdte a 2018-as választási kampány előkészítését. Ennek egyik, az utóbbi napokban sokat tárgyalt ága a médiabirodalom építésére, illetve a kormánnyal szemben álló tulajdonos médiájának visszaszorítására vonatkozik. Ennél viszont jelentősebb az az ág, amely a médiák tartalmáról szól: azokról az üzenetekről, amiket a Fidesz a médiabirodalmán keresztül kíván a következő időszakban kommunikálni. A nemzeti populizmus már említett kimúlása után a Fidesz nem máshoz, mint a szociális populizmushoz fordul: „történelmi jelentőségű” béremelést fogadtak el, adókat és járulékokat csökkentettek, valamint, hogy az inaktív réteget is bevonják, a nyugdíjakat is a korábban tervezett százalék fölött emelik, sőt karácsonyra a nyugdíjasok még egy 10 000 forintos Erzsébet-utalványt is kapnak a miniszterelnöktől.
Kevés olyan állampolgár van, és az alsóbb néprétegekben talán még kevesebb, akik ne örülnének jövedelmük növelésének. Általánosabban fogalmazva egyszerűen arról van szó, hogy a populizmus népszerű dolog – sőt, alkalmasint épp ez a lényege. E tulajdonsága miatt viszont komoly fejtörést okozhat egy pártnak, aki szembehelyezkedik egy szociális populistával. Lehet-e, illetve érdemes-e kritizálni valakit, aki népszerű dolgokat mond? Külön nehezíti a helyzetet, ha az előbbi ellenzéki, az utóbbi pedig kormánypárt, hisz ebben az esetben a kormány nem csak beszél, de cselekszik is: elkezd, mint a Fidesz is, osztogatni. Az ellenzéki pártnak pedig nem marad más lehetősége, mint a kommunikáció; ami viszont koránt sincs a „kézzel fogható adománnyal” szemben bukásra ítélve. Amilyen olcsó a szó, annyira hatékony játékszer, és épp olyan hatásos fegyver is lehet.
| ||
Az ellenzék kommunikációs lehetőségeinek föltárása érdekében érdemes összevetni a Fidesz „új csodafegyverét”, a szociális populizmust a nemzeti populizmussal. Ugyanis, bár mindkettőre jellemző a populizmusok említett népszerűsége, valójában teljesen máshogy működnek, és másfajta kihívást is jelentenek az ellenzéki pártok számára.
A Fidesz nemzeti populizmusa igazi kommunikációs termék volt, avagy – egy utóbbi időben divatossá vált kifejezéssel élve – az igazság utáni politika (post-truth politics) iskolapéldája. A menekültügy során a kormány a magyar emberek döntő többsége számára nem kézzel fogható dolgot átélhető valósággá, sőt valódi problémává tett azáltal, hogy elhelyezte azt egy ún. narratívában. Úgy keretezte, illetve úgy kötötte hozzá a menekültek kérdését más, a Fidesz retorikájában mindig is komolyan hangsúlyozott témákhoz (mint amilyen az EU-ellenesség, hazánk szuverenitása vagy éppen a nemzeti határok védelme), hogy anélkül, hogy a nagy többségnek ez például az egészségügyhöz mérhető, személyes problémákat okozott volna, hosszú ideig uralni tudta vele a politikai napirendet. Összefoglalva, a nemzeti populizmus nem más volt, mint keretezés az emberek számára kézzel fogható „mag” nélkül.
A kormány most elkezdett szociális populizmusa ennek a szimmetrikus ellenkezője: kézzel fogható mag keretezés nélkül. A funkciója is eltér a nemzeti populizmusétól: míg annak elsődleges célja az volt, hogy a Fidesz mint „nemzeti kormány” 2014–15 fordulóján elvesztett hitelességét visszaadja, addig a szociális populizmus elsősorban nem a saját táborhoz szól, hanem a társadalom jóval nagyobb rétegeihez. A kérdés viszont az, hogy pusztán ezzel a szavazóivá is teszi-e a kormány a választókat – a válasz pedig inkább nem, mint igen. Persze, sokan lesznek, akinek a szavazatát meg lehet vásárolni. De igazán nagy tömegeket megmozgatni, sőt kormánypárti szavazóvá is tenni őket szociális populizmussal pont akkor lehet, ha a kormánypárt ad a társadalom nagy hányada számára átélhető történetet, narratívát is a pénzösszegek mellé.
Érdemes ennek kapcsán átnézni a történelmi példákat. Narratívát adott a Fidesz a rezsicsökkentés mellé, az „államcsőd széléről nagy nehezen, áldozatokkal, de visszahozott és most már virágzó ország” narratíváját, de erre a leglátványosabb példa a Fidesz első nagy szociális populista kampánya volt 2008-ban. Az akkori népszavazáson, bár a kérdések arra vonatkoztak, valójában nem az egészségügy és az oktatás különböző díjairól szavaztak az emberek, hanem a kormányról, és persze elsősorban a kormányfőről. A pénzösszegek úgyszólván túlmutattak önmagukon, egyfajta szimbólumokká váltak, és ezért tudtak érzelmi azonosulást és két évvel később is fegyelmezett voksolást garantálni a Fidesz számára. Ez a hatásosság momentán a Fidesz mostani populista akciója kapcsán még nem látszik; miközben a fizetés- és nyugdíjemelés, mint már említésre került, nem csak a Fidesz törzsszavazóit érinti, a többieket aligha fogja majd másfél évre a kormányhoz láncolni.
Az ellenzéki kommunikáció számára épp ebben rejlik a lehetőség. A baloldal eddigi válaszai egyrészt a cikk elején fölvetett dilemmából fakadó zavarodottságról árulkodtak, másfelől pedig a kormányra való rálicitálásból álltak. Ezek a szólamok igen alacsony hatásfokúak: a kormány, kezében a kasszakulccsal, ilyen esetekben mindig helyzeti előnyben van. Viszont az ellenzéknek itt lenne a lehetősége – mivel a kormány ezt még nem tette meg –, hogy a társadalom nagy hányada számára fontosnak ítélt cselekménysort egyedüliként keretezzen: kösse össze a kormány lépéseit más ügyekkel, illetve adjon sajátos jelentést a tényeinek. Ahhoz viszont, hogy ezt igazán hatásosan tudják meglépni, olyasvalamire lenne szükség, amivel a baloldal pártjai momentán még nem rendelkeznek: egy nem csak ennek az ügynek a kapcsán fölépített, világos kritikai alapállásra. Az igazság utáni politika, bár többen az ellenkezőjét állítják, valójában hosszú távú műfaj, a tények értelmezéséhez használt narratívákat ugyanis hosszú idő fölépíteni. Ez az ellenzék feladata a következő másfél évre: fölépíteni egy világos identitást, egy baloldali világképet. És akkor képes lesz az ilyen és ehhez hasonló lehetőségeket kihasználni, illetve tényleg versenyre kelni az Orbán Viktor vezette Fidesszel.
