Állatidomítás Magyarországon

Legyen acsarkodó!

Riport

Filmsztár lehet akár vaddisznóból, farkasból vagy medvéből is. A lényeg az állat szocializálása és a természetes motiváció. Így trenírozzák az állatokat filmekhez, cirkuszi műsorhoz vagy éppen segítőnek.

Ül, állva marad, fekszik – egyszerűnek tűnő feladatok, ám egy vadállat esetében sokáig tart a megtanulásuk. Az ismerkedés az állattal és szocializálása akár egy évbe is beletelhet. Persze ehhez az kell, hogy az állat már kiskora óta emberek között legyen, ember nevelje fel. „Nálunk természetesen eleve fogságban született vadak vannak, a vaddisznótól a farkason át egészen a medvéig sok minden” – mondja Horkai Zoltán, aki kifejezetten vadakat készít fel különböző filmes szerepeltetésekre. Meglehetősen veszélyes feladatnak tűnik, ha például egy medvét kell rávenni, hogy a stáb előtt produkálja magát, utasításra üljön, vagy éppen a mancsával püfölje a földet. Optimális esetben a nevelőnek sikerült jó kapcsolatot kialakítania az állattal; ilyenkor a legapróbb jelek is árulkodók lehetnek, kiolvasható belőlük, ha a macinak épp rossz napja van.

 

Ágyban nevelt vadak

„A vaddisznóink ágyban nőttek fel, cumisüveggel etettük őket, de van olyan medve is, amelyet a saját házamban neveltem fel, illetve a farkasaimat általában az etológia tanszék hallgatói nevelik fel kézből” – folytatja Horkai, aki egy gödöllői farmon oktatja a különböző vadállatokat. Az ő szarvasai szerepeltek Enyedi Ildikó Testről és lélekről című filmjében is. „A vadat nem érdekli az ember, egyedül oldja meg a problémáit. Nekünk az a fő feladatunk, hogy szocializáljuk őket, és megtanítsuk nekik, hogy a nevelőjükkel biztonságban érezhetik magukat.” Horkai szerint minden vadállat, még az azonos alomból származók is, eltérő személyiséggel és adottságokkal rendelkeznek, ezért bevett szokás, hogy a filmes felkérésekre castingolják az állatokat. „Ha az a feladat, hogy a farkas egy helyben álljon, akkor erre egy nyugodtabb példányt keresünk. De van két nagyon különböző medvém is: Brumi nagyon aranyos, a mai napig azt hiszi magáról, hogy ő egy pillangó, Mózi viszont egy idő után ráérzett a saját erejére, és rajtam kívül mindenkivel agresszív, vele vigyázni kell” – meséli a szakember.

„Szandra, az elefánt 40 évvel ezelőtt érkezett Indiából, még a nagyapám és az apám vásárolták, korábban egy indiai kisfiú szántott vele, szóval ő már tudta az alapokat, nem volt számára furcsa, hogy egy ember ül a hátán és irányítja” – mondja Richter Flórián cirkuszművész, aki már gyerekkorában követte a családi hagyományt, és lovas akrobata, illetve állatidomár lett belőle. „Annak ellenére, hogy Szandra már sok mindent tudott, és megszokta az embereket, az ismerkedése a cirkusszal egy évig tartott. Ez az egy év nem a trükkök és vezényszavak megtanításával telt, hanem azzal, hogy megszokja a porondot, a fényeket és a hangos zenét” – folytatja a Richter család tagja. A Fővárosi Nagycirkuszban kizárólag pozitív megerősítéssel dolgoznak, az első vezényszavakat Szandra például játékosan sajátította el. „Mindig figyeltük, hogy mit csinál. Ha azt láttuk, hogy magától felemelte az egyik lábát, akkor gyorsan megdicsértük, kapott egy kockacukrot, és mondtunk egy bizonyos hangsúllyal egy bizonyos vezényszót. Tehát elsősorban a természetes viselkedéséből emeltük ki azokat az elemeket, amelyekre később egy mutatvány betanulásához szükségünk volt, és ezeket idővel meg is tanulta” – magyarázza a cirkuszművész, aki szerint Szandra legalább annyira okos, mint egy kutya, és kiválóan kommunikál az emberrel. „Ha fáj valamije, akkor az ormányával megfogja a kezem, és oda teszi. Például, ha túl sok füvet evett, akkor ilyen módon mutat a hasára” – meséli az idomár.

Az egzotikus példák mellett fontos megemlíteni a kutyák kiképzését, oktatását is. Gácsi Márta etológus mozgássérült gazdák mellé képez ki kutyákat, az itt használt módszertan nem különbözik a vakvezető kutyák képzésétől. „Úgy kétéves koruk körül adjuk át a kutyákat, ez alatt az idő alatt mindent meg tudunk nekik tanítani, ami ahhoz kell, hogy megbízhatóan tudjanak segíteni sérült gazdájuknak” – mondja az etológus, aki számos tévhitre hívja fel a figyelmünket. Például téves az a gazdák fejében gyakori elképzelés, miszerint egy kutyának először meg kell mutatni, hogy ki az úr a háznál. „Nincs ilyen, a kutya nem fog dominanciaharcba belemenni, mert automatikusan alárendelődik az embernek. A gazdája számára egy biztos pont, kötődik hozzá és érzelmileg függ tőle. Egy vadállatnál már nem használnám a kötődés kifejezést, ott inkább a jutalmazás-büntetés alkalmazása jelenti a képzést, de szeretet is kialakulhat, ami például abban nyilvánul meg, hogy egy konfliktushelyzetben nem támad rá a saját nevelőjére” – mondja Gácsi, aki korábban Horkai farkasain is végzett tudományos megfigyeléseket. Ami a módszertant illeti, immár jó néhány éve nem divat a fenyítés, és inkább pozitív megerősítéssel dolgoznak az idomárok és a nevelők is. „Előfordul, hogy egyesek átesnek a másik végletbe, és akkor is jutalomfalatot adnak, ha elég lenne, sőt hatékonyabb a simogatás, dicséret. Egy fejlett emlős idegrendszere úgy van kitalálva, hogy negatív és pozitív hatásokat dolgozzon fel. Véleményem szerint törekedni kell arra, hogy minél kevesebb legyen a negatív hatás, semmiképp ne okozzunk fájdalmat, de nem árt időnként éreztetni, hogy haragszunk.”

 

Varázsszó: jutalomfalat

„Fenyítést mi sem használunk – mondja Horkai –, mert egyáltalán nem célravezető, inkább természetes motivációt alkalmazunk, ennek legegyszerűbb módja a jutalomfalat. Ilyenkor figyelni kell arra, hogy az állat valamennyire legyen éhes, mert ha tele a hasa, nem fog csinálni semmit.”
A testi fenyítés alkalmazását Richter is kerülendőnek tartja: „Heteket, hónapokat eshet vissza egy addig felépített közös munka, ha az idomár fizikailag megsérti az állatot, az így kialakult rossz kapcsolat pedig a porondon is meglátszik. Mi is nagyon odafigyelünk arra, hogyha egy állatnak éppen nincs jó kedve, akkor inkább hagyjuk egy ideig. Szandra például, ha mérges, akkor a villanypásztorban levezeti a feszültségét, labdázik, farönköket tologat maga előtt stb.”

Mészáros Gabriellát, a Magyar Állatvédők Országos Szervezetének elnökét arról kérdezzük, hogyan látja a hazai állapotokat, tényleg ilyen jól bánnak-e a hazai idomárok, illetve nevelők az állatokkal. A szakember meglepően pozitív választ ad, meglátása szerint egészen jó a helyzet itthon, miközben vannak olyan ázsiai országok, ahol még mindig kegyetlen módszerekkel tanítják be az állatokat különböző mutatványokra. „Persze a mi álláspontunk az, hogy csak azért rávenni bizonyos dolgokra egy állatot, hogy az az embereket szórakoztassa, már eleve nem jó az állatnak, de nincs tudomásom arról, hogy például a Nagycirkuszban rosszul bánnának velük” – mondja Mészáros, aki egyetért azzal az érveléssel, miszerint egy vadállatnak az lesz a természetes közege, amelyben kezdettől fogva nevelkedik, ha ez éppen a porond, akkor az. „Persze szegény állat nem tudja, hogy milyen élete lehetne a vadonban, de tény, hogy biztonságban tudja magát érezni a természetes élőhelyén kívül is, ha azt szokja meg” – ismeri el az állatvédő.

Van, hogy a rendező olyasmit vár el az állattól, amit nem lehet egyszerűen egy darab hússal elérni, ilyenkor Horkai szerint olyan helyzetet kell teremteni, amelyben az állat anélkül teszi meg a filmrendező által kívánt „mutatványt”, hogy tudatában lenne annak, hogy épp feladatot teljesít. „Egyszer egy rendező azt kérte, hogy nagyon gyorsan ugorja át a kamerát az egyik farkas, és közben lehetőleg nagyon acsarkodó, rémisztő arcot vágjon. Egy éppen nyugodt állat nem fog csak úgy átugrani egy kamerát, ha azt szépen meg is kerülheti, úgyhogy a következő trükkhöz folyamodtam: beraktuk a kamerát egy asztal alá, az asztalra pedig rátettünk egy tüzelő szukát, mellé pedig egy alárendelt hímet, a kettő együtt kiváltotta az alfa farkasunkból a kívánt hatást” – meséli Horkai, aki ezt természetes motivációnak nevezi. Gácsi szerint is fontos, hogy az állat valamiért önszántából akarja megtenni azt, amit mi szeretnénk. „Például, hogy ne érezze feladatnak egy bevásárlókosár hordozását, megpróbáljuk magát a feladatot annyira érdekessé tenni, hogy végül nem egy jutalomfalatot kell az állatnak adni, hanem maga a kosár cipelése jelenti a jutalmat. Játszunk a kosárral, körbeadjuk egymásnak, miközben azt mutatjuk az állatnak, hogy a kosár egy roppant értékes tárgy, aminek a hordozását ki kell érdemelni, mire hozzá kerül a kosár, magát a feladatot jutalomként fogja fel” – magyarázza az etológus.

Ami a vadak filmes szereplését illeti, Horkai úgy látja, hogy ha a forgatáson meg kell fékezni egy állatot, akkor ott már valami nagy baj van. „Ez nem fordulhat elő, ha egy jó lelki és fizikai kondícióban lévő vaddal megyünk, és ha minden egyes mozdulatot, illetve annak kivitelezését előre megtervezzük, akkor az állat természetes motivációval hajlandó azokat végrehajtani. Természetesen szigorú biztonsági előírásaink vannak, a medvék körül például mindig van villanypásztor” – mondja Horkai. Richter Flórián sérülésekről is beszámol, ám ezek általában lovas balesetekből származtak. „Sok sérülésem van, többször leestem a lóról, felszakadt a fejem stb., de ez benne van a pakliban. A vadakkal viszont mi is nagyon vigyázunk, ha látjuk, hogy a tevének habzik a szája, akkor hagyjuk egy kicsit lenyugodni, mert azt jelenti, hogy éppen mérges” – mondja a cirkuszművész, hozzátéve, hogy az is előfordul, hogy egy állat valamitől nagyon megrémül a próba során. „Ha látjuk, hogy például Szandra megijed egy erős reflektortól vagy egy szokatlan zenétől, akkor azonnal leállítjuk az egészet.”

Horkai szerint bármilyen vadból lehet filmsztár, a vaddisznók is nagyon okosak, meg lehet nekik tanítani az alapvető mozdulatokat, de végső soron az állat személyisége határozza meg, hogy mennyire lesz képes az emberrel való együttműködésre. A kulcs azonban minden esetben a jó szocializálás.

Figyelmébe ajánljuk