A múzeumi teremőrök mindennapjai

„Ne haragudjon, de ez kortárs művészet”

  • Gera Márton
  • 2018. június 10.

Riport

Bár sokan nyugalmas munkának tartják, a múzeumi teremőröknek sem könnyű. Örökmozgó diákok, lelküket kiöntő magányosok, kevés fizetés és némi lenézés is társul a munkájukhoz.

„Volt olyan, hogy egy hét alatt három regényt olvastam ki, és még egy neccesebb vizsgára is felkészültem. Senki nem szólt rám, csak ültem a sarokban, és én voltam a teremőr. Ha csak keresetkiegészítésként tekintesz rá, akkor ez egy szerethető munka” – meséli Péter (a megszólalók legtöbbjének nevét megváltoztattuk – G. M.), aki másfél évig dolgozott teremőrként az egyik legnagyobb fővárosi múzeumban. Egyetemista volt, kevés ösztöndíjjal.

Katalin, aki az egyik népszerű hazai múzeumban dolgozik, eredetileg tanárként dolgozott, de úgy érezte, váltania kell. „A suliban annyira megemelték az óraszámokat, hogy minden héten elment a hangom, képtelen voltam heti akár 30–40 órát végigdolgozni. Megtanultam közben németül, dolgoztam ügyfélszolgálaton is, de ha a nő elmúlik 40, erősen csökkennek az esélyek. Szóval ez valamennyire kényszerű döntés volt.” Katalin hozzáteszi, hogy a múzeumában van szociológus és nővér végzettségű teremőr is, és rajta kívül is akadnak, akik a tanári pályát hagyták el.

Vannak persze, akik nem kényszerből lesznek teremőrök. „Egyszer csak úgy döntöttem, hogy 41 és fél év munkaviszony után nem akarok minden egyes nap dolgozni, de nyugdíj mellett valamit továbbra is szeretnék csinálni, és a fotózás mindig is érdekelt” – meséli a nyugdíjas Anna, aki a Capa Központban teremőr. Hasonlókról számol be Erika is: „A számok birodalmában éltem le az élete­met, és amikor 57 éves koromban eljöttem nyugdíjba, azt mondtam, hogy számot leírva sem szeretnék látni. Itt, a múzeumban szerencsére soha nem is látok.”

A teremőrnek nincs szüksége speciális végzettségre. „Én legtöbbször azt mondom, hogy ehhez bőven elég a nyolc osztály” – teszi hozzá Erika. Ehhez képest az utóbbi időben több múzeum is próbálja szűrni a teremőreit, van, ahol már odafigyelnek arra, hogy ha lehet, diplomás jelentkezőket vegyenek fel.

Katalin azt mondja, hogy náluk korábban csak nyugdíjasok dolgoztak, és bár nagyon aranyosak voltak, sok panasz érkezett, hogy gyakran elbóbiskolnak a székeken. A múzeum ma már fiatalabb teremőröket igyekszik alkalmazni, a sarokban kötögető teremőr nénik ideje lejárt.

 

Feszült órák

Azt a közkeletű félreértést, miszerint teremőrnek lenni nyugalmas időtöltés, szinte valamennyi megszólalónk sietett cáfolni. Barnás Ferenc író, az Aegon-díj 2013-as nyertese is évekig dolgozott teremőrként, sőt, a Másik halál című regényének főhősét is egy teremőrről mintázta. „Amennyiben egy kiállítás látogatott, márpedig ilyen Magyarországon egyre gyakrabban történik meg, akkor mindent mondanék, csak azt nem, hogy a teremőr munkája nyugis. A munka ilyenkor kifejezetten megterhelő. Nemcsak azért, mert mondjuk sok-sok millió forintra biztosított értékekre kell figyelni, hanem azért is, mert a látogatók ilyenkor a szokásosnál is több feladatot rónak a terem őreire” – mondja.

A munkaköri leírások legtöbbször nem tiltják, hogy a terem-őrök mobilt vagy könyvet vigyenek be a kiállítóterembe. „Az újságot mindig ki szoktuk olvasni, és én a déli híreket is meghallgatom mindennap a telefonon, a fülessel” – avat be Erika, de a Capa Központban dolgozó Anna is arról számol be, hogy amikor van ideje, ő is szokott keresztrejtvényt fejteni.

A teremőrök napjai azonban nem mindig telnek ilyen eseménytelenül. Úgy tűnik, a legnagyobb kihívást a diákok fegyelmezése jelenti. „Ha diákok jönnek, akkor nagyon kell figyelni, estére, a zárásra teljesen ki vagyunk purcanva. Ha ráadásul olyan diákcsoport jön, amely 15–17 évesekből áll, akkor mindig félünk, mert őket sokszor nem érdekli, hogy több millió forintos kép lóg a falon. Volt olyan, hogy közvetlenül a kép mellé, a falra rajzoltak filctollal” – meséli Erika.

Bár ez nem kötelességük, de ők is végigjárják a kiállításokat: jobb felkészültnek lenni, a látogatók ugyanis sokféle kérdéssel fordulnak hozzájuk. „Vannak, akik mindenre kíváncsiak, megkérdezik, hogy miért Capa Központ a múzeum neve, de előfordul, hogy valaki Capa életútjának részleteire kíváncsi, és ezt tőlem kérdezi meg” – számol be Anna, aki szerint a teremőrnek részben pszichológusnak is kell lennie. Hogy miért? Mert vannak olyanok, akik nekik öntik ki a szívüket, vagy kezdenek el panaszkodni a kiállításra. „Neked fog leállni szidni és dicsérni is a kiállítást, és lehet, hogy téged fog dicsérni vagy kritizálni a vendégkönyvben is” – magyarázza Katalin, aki azt tapasztalta, hogy a magányos férfiak olykor szívesen kezdenek el mesélni az éle­tükről, s már meg sem lepődik azon, hogy a kiállítás „zárt zugaiban konszolidált párok kezdenek el néha egy kis izgalmat keresni”.

A teremőrök legtöbbje beszélgethet a látogatókkal, de van olyan múzeum, ahol a munkaszerződésben ki van kötve, hogy a teremőr semmilyen véleményt nem mondhat a kiállításról. „Én egy képről nem mondhatok se pozitív, se negatív dolgokat. Bele van írva a munkaköri leírásba, hogy nem beszélgethetek egy képről, az tilos. Ennek ellenére van, hogy odajönnek hozzám, és direkt mondják, hogy »jaj, de sajnálom magát, egész nap ezt kell néznie«, vagy hogy »ez milyen csúf«. Erre én szoktam mondani, hogy »ne haragudjon, de ez kortárs művészet, ha nagyon szépet akar látni, akkor menjen a Nemzeti Galériába«” – meséli Erika.

Barnás Ferenc nem találkozott azzal, hogy a munkaszerződésben tiltották volna meg a véleménynyilvánítást a műalkotásokról: „Magánemberként nyugodtan elmondhatom egy adott műről a véleményemet, akár azt is, hogy azt problematikus művészi színvonalúnak tartom. Én általában szabadon nyilatkoztam a művekről teremőrként is. Nem biztos persze, hogy a MoMA-ban vagy a Tate Modernben ugyanezt megtehettem volna.”

 

Jobb, mint az olajbűz

Ha valamire igazán panaszkodhatnak a múzeumi teremőrök, az nem a kiállított tárgyak, hanem a fizetés. Aki ma Magyarországon teremőrnek áll, elsősorban keresetkiegészítésként tekinthet erre a munkára. A legtöbb itthoni terem­őr hiába dolgozik múzeumban, nem múzeumi alkalmazottnak számít, hanem egy külső, gyakran biztonsági cég alkalmazásában áll. A teremőrök ebből kifolyólag alkalmi munkavállalóként vannak bejelentve – már ha egyáltalán. „Órabérért dolgozunk, szabadságpénz nincs, betegállomány nincs. Ha egy hétig beteg vagyok, akkor egy büdös vasat se kapok. Ha a gazdasági részét nézem, akkor ez annak jó, aki nyugdíjas, akit nem annyira érdekel, hogy bejelenti-e vagy sem a külső cég. A fiataloknak ez nem lehet hosszú távú cél, a nyugdíjasoknak vagy az éppen munkanélkülieknek viszont a semminél jobb” – mondja Erika. Hasonlóan véli Anna is, aki szerint „ez nem lehet életcél senkinek, 700 forintos órabérrel hogyan is lehetne, ne vicceljen! Nekem viszont megfelel. Van, aki ugyanezért a pénzért gyorsétterembe megy el, én meg inkább állok fotók között, mint olajbűzben.”

A teremőrök óránként 500–1000 forintot keresnek, de a legszerencsésebbek azok, akik közalkalmazottként vannak bejelentve, mert ők már havi fix összeggel számolhatnak. A korábban tanárként dolgozó Katalin is közalkalmazotti státuszban van, de azt mondja, hiába lett egyre több diplomás a teremőrök között, úgy érzékeli, a múzeum – vagy ahogy ők nevezik, „a ház” – többi dolgozója még mindig lenézi őket. „Nehéz ezt megfogalmazni, de van, hogy egyszerűen csak nem köszönnek, illetve folyamatosan érzékeled, hogy másodrendű dolgozó maradsz. És ez nagyon fáj.”

Figyelmébe ajánljuk